Kereső toggle

Puszták népe

Lajosmizse, tanyavilág 2006

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

– Tessék csak béjjebb jönni. Ez a tanyám közepe. Igen nagy terület, ahogy
lassan öregszem, nem tudok úgy rendet csinálni, ahogy köll, de én kezelek még
mindent.

Mióta laknak itt?

– Ötven éve. Most leszünk a feleségemmel ötvenéves házasok. Már erre a
földre is együtt jöttünk.



Fotók: Juhász Tamás

Honnan?

– Mizse előtt a harmadik dülőnél állt a szüleim tanyája, ott nőttem fel.
Ahogy letelt a katonai szolgálatom, elvettem a feleségemet. Ő kecsköméti jány
vót.

Hogy telik itt egy napjuk, ebben a gyönyörű őszben?

– Reggel négykor kelünk, fél ötkor már a földön vagyunk. Ma a paprikával
kezdtük, kápóni kellett, utána folytattuk a kukoricával. Persze szépek a
paprikák, a paradicsomok és a padlizsánok is. A múlt héten szüreteltünk
szomorkásan, mert a szőlő nagyja a télben lefagyott. Pedig olyan szőlőnk volt,
húúú. A Feri el sem tudott menni mellettem, hogy be ne jöjjön egy deci
kóstolóra, pedig neki igencsak jó bora volt. (Bessenyei Ferencről, a volt
tanyaszomszédról van szó – A szerk.) Csak ezen a pár soron, ahogy bejöttek az
útról, tíz hektó is szokott lenni, most meg alig. Vót mit tenni az ötven év
alatt. A cséplőgépnél olyan nehéz munka volt, hogy még. Aratásban a feleségemmel
húsz hold gabonát vágtunk ketten. Én vágtam a rendet, ő szedte a markot. Terhes
volt a fiammal, nagyon a végén volt, de csinálta, azt mégis makkegészsíges
gyereket szült.

A szemben lévő gerendás házban laknak?

– Igen. Azt a lakóépületet én építettem, én is nádaztam. Amaz ott, egy öreg
vályogépület, még most is úgy van, ahogy vót. Az a lomtár, meg az istálló.
Mögötte, oldalt, az a magtár, sárgállik benne az élet. Akácfából építettem még
régen. Itt vannak a tehenek, a másik sorban meg a kecskék.

Ki feji őket?

– A feleségem. Ő csinálja a túrót, meg a kecsketejből a sajtot is. Van négy
hektár erdőm is, de ültettem hozzá nemrég még egy hektárt, azt se vót semmi
kapálni.

Kézzel kapálták?

– Hát. Megtárcsáztuk, mert két méter hetvenre hagytuk a sortávolságot, oszt
beálltunk utána kápóni.

Mindegy, hogy tél van vagy nyár, mindig hajnalban kelnek?

– Mindennap. Merthogy az állatoknak enni kell. Ott van elkerítve három
anyadisznóm, most is negyven malaca volt, de harmincat eladtam már belőle.

Napszámosokat szoktak fogadni?

– Inkább a család segít. Van három gyerekem, öt unokám és öt dédunokám. A
nagy munkáknál, mikor összesűrűsödik, meg a betakarításoknál jönnek segíteni, ki
amit tud. Aztán amikor vágom a disznót, marhát, tyúkot, bárányt, jönnek és
visznek. Abban a karámban az a kettő fiatal bikaborjú. Volt öt hatalmas bikám,
amiket most adtam le.

Külföldre vitték?

– Nem, ezt magyarországiak vették meg.

Az a kakas ott a kút mellett olyan, mintha egy képeskönyvből lépett volna ki.


– Ketten voltak, de annyira veszekedtek, hogy a másik egyszer csak
fölfordult.

(Közben megérkezik János bácsi felesége.)

Kezét csókolom, Tihanyi Péter vagyok.

– Isten hozta, Kucseráné.

Nem akármilyen tanyájuk van. Így persze könnyű, hogy egy fiatalember vezeti a
gazdaságot. (Kucseráné nevet.)

Kucseráné: – Fiatal? Mindjárt hetvenhárom éves.

Na. Hát mondom, hogy fiatal.

Kucsera: – Vigyázzon, ezekben a drótokban áram van, ezzel kerítem körbe a
területet.

Szép ez az akácos.

– Ezt visszaadták. De a jó fődet nem. Van egy lovam is itt az akácosban:
Csillag, merre vagy? Csillag, ne, ne, ne, Csillag, ne, ne, ne.

Ha hozzáérek a villanypásztorhoz, megüt?

– Méghozzá úgy, hogy nem fog tetszeni magának. Lemegy az áram egészen a
lábába.

(Az akácos végén megjelenik egy gyönyörű ló. Sörénye, pofája, járása olyan, mint
egy esküvőjére igyekvő menyasszonynak.)

– Olyanformán vagyok ezzel a lóval, hogy néha-néha, mikor szédülök vezetés
közben, mikor kicsit megkábulok, hogy nehogy nagyobb baj legyen, kiszállok az
autóból, és fölülök a Csillagra, azt’ úgy megyek tovább az utamra. Bótba,
piacra, ahova kell.

Az itatóba beledöglött egy veréb.

– Ó szegényke, e’ már nem fog repülni. Itt egy deszka, szedje ki, maga
közelebb áll hozzá. Ha meglátok egy méhet vagy darazsat, azt is kiveszem a
vízből, hadd menjen a dolgára.

Elhiszem, hogy hajnaltól estig megvan a munkája.

– Szoktunk delelni is egy kicsit a hőségben. Tizenegytől háromig nem szabad
kint lenni. Ilyenkor a verandán vagy a hátsó szobában vagyunk. Abban a házban
még nyolcvancentisek a falak, tartja a hűvöst. Benn a konyhában egy jó kis vas
spórhert van, az meg télen úgy befűti mind a két helyiséget, hogy na. A nádtetős
pallásra visszük fel a sonkát, mangalicaszalonnát, kalbászt, köré teszünk egy
sűrű hálót, hogy a légy ne bírjon bemenni, oszt jobb helye van, mint a kamrában.
Na, nézzen kicsit távolabbra! Azt a fiatal erdősort is én telepítettem, majd
megnő. Szeretek meghagyni egy-két nagy fát is a tanyán. Ott jobbra, annak a
magas fának a tetején egy örvös galamb turbékol, énekes fajta lehet, mert igen
szépen turbékol. Csak az a baj, hogy a ragadozó madarak mindig elrabolják a
fiókát, mikor kicsi. Mindig keltenek, de soha nem marad meg nekik. Itt a nyári
konyha, itt készül a bogrács. Érzi az illatát?

Érzem. Miből készül?

– Nyúlból. Ugyanúgy kell csinálni, mint a marhát. Én jobb’ is szeretem, mint
a kövérebb húsokat.

Egészséggel, betegséggel hogy áll?

– Egyszer kaptam idegzsábát, három hónapot feküdtem vele úgy, hogy azt
hittem, többet sose kelek fel. De csak fölkeltem. Na jöjjék, aszt’ tiszteljük
meg egymást egy stampedlivel a bogrács előtt. Tiszta szilvából van. Egészségére!

A magáéra is, János bácsi!

Olvasson tovább: