Kereső toggle

Olvasni önzetlenül

Beszélgetés Szegedy-Maszák Mihály irodalomtörténésszel

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„A magaskultúrát nehezebb ugyan befogadni, de ezzel együtt megéri, mert más
közérzetet teremt: mert megemel, mert gondolatokat ad és indukál.”



Fotó: Juhász Tamás

A 77. Ünnepi Könyvhét befejeztével kérdezem: milyennek találta a hét
kínálatát? Mintegy háromszáz új könyv jelent meg, felméréseink mégis azt
mutatják, a könyv súlya csökken, nem olvasunk.

– Nagyon dicséretes, hogy ilyen sok könyv jelenik meg, s hogy ilyen sok
könyvkiadó van – talán kicsit túl sok is ez utóbbiból. A szépirodalom területén
bőséges a választék, különösen a prózában. Az idén régi „adósságaink” közül is
teljesítettünk néhányat, ez alatt a fordításokat értem. Megjelent például
Vladimir Nabokov önéletrajza magyarul. Ez a könyv ugyan sokak szemében apróság,
de azért emelem ki, mert Nabokov egy olyan Oroszországot ábrázol, amely eltűnt
1917 következményeként. Ráadásul kiválóan ír, szépművészi teljesítményt nyújt,
igényes a fordítás is. Megjelent továbbá egy újabb Márai-regény, és még
sorolhatnám. A sok könyv között azonban nemcsak szépirodalom, tanulmány és
értékes gyermekkönyv van, hanem egyéb is.

Gyorsan elhallgatott, professzor úr. Mit jelentsen ez a fanyar fintor a szája
sarkában?

– A sok könyv között sajnos rengeteg olyan is van, amelyeket jobb lett volna
nem megjelentetni.

Mondana néhány címet?

– Hadd ne soroljak címeket… Ugye érti? Ezeket úgy is lehet sejteni.
Mindezzel együtt nem olvasunk, mondják a szakemberek.

Professzor úr mennyit olvas?

– Úgy száz-kétszáz lapot naponta – persze ne feledjük, ez a foglalkozásom.
Én inkább abban látom a hibát, hogy haszonelvűen olvasnak az emberek: kizárólag
azt, amire nagyon nagy szükségük van.

Milyen a mai író vagy költő? Régebben egy-egy értékvilág patrónusa volt. Mit
oszt meg ma az olvasóival?

– Hihetetlenül megosztott a mai magyar írótábor, de ugyanígy az
olvasóközönség is, amely ráadásul még nem is olyan nagy, mint mondjuk az angol
vagy a francia nyelvű közönség. Nincs egy, de akár néhány egységes értékrend sem
Magyarországon. Ahogyan politikailag megosztott az ország, úgy az
értékítéletben, az ízlésben is, ami azt hiszem, hányattatott történelmi
tapasztalatainkból fakad.

Ön szerint meg lehet ma regényírásból vagy versírásból élni?

– Biztosan nem. Madách még úgy írta meg híres tragédiáját, hogy nem voltak
megélhetési gondjai. A huszadik században már más volt a helyzet, kiváló írók
gyakran újságírásra vagy egyébre kényszerültek, hogy megéljenek. Ettől
szenvedtek ugyan – gondoljunk csak Kosztolányira, akinek annak ellenére, hogy
kiváló cikkeket írt, nagyon fájt, hogy újságírással keresi a kenyerét –, majd
aztán beletörődtek. Ugyanígy Márai is megfogalmazta, hogy ő éppen azért nem
tudott egy nagy művet létrehozni, mert újságcikkeket kellett írnia… Még
markánsabb példa Wallace Stevensnek, a huszadik század egyik legjelentősebb
amerikai költőjének esete, aki egy biztosítási társaságnál dolgozott igen magas
beosztásban, s amikor hazament, verseket írt. Tehát ez a kettősség gyakran
kíséri az alkotók sorsát.

Az irodalomnak minden történelmi korban újra kellett értelmeznie saját
szerepkörét és céljait. Más volt ez a kommunizmusban, más mondjuk a
szabadságharc vagy a reformáció idején. Ön szerint mi az irodalom szerepe most,
a huszonegyedik század elején?

– Nagyon nehezet kérdez. Az angol nyelv térhódításával és az egységesülés
folyamatával minden megváltozott az irodalomban is. Ma már a nemzeti irodalmak
nem olyan szeparáltak, mint régen, sokkal nagyobb az átjárhatóság. Van olyan
magyar szerző is, aki áttért az angol nyelvre, mert sokkal nagyobb az angol
nyelvű felvevőpiac. Ne feledje, angolul nemcsak az angolszász világban olvasnak,
hanem Japántól kezdve Új-Zélandig mindenütt.

A képi kultúra erősödésével a különböző művészeti ágak kölcsönhatása és
keveredése is fokozottabban érvényesül – ezt nevezzük intermedialitásnak.
Legutóbb egy magyar egyetemen három előadást tűztem egymás mellé, az első a
képzőművészetről, a második a zenéről szólt, és csak a harmadik volt irodalmi
tárgykörű. A fiataloknak ma már képekre és hangeffektekre is szükségük van,
szinte csak így lehet tanítani.

Mint Márai Sándor fő monográfusát kérdezem: mi az oka Márai hihetetlen
népszerűségének nyugaton, főleg Olaszországban, az Egyesült Államokban és
Németországban? S mi az oka, hogy rajta kívül talán csak Kertész Imrét ismerik
még? Miért történik meg, hogy az úgynevezett „világirodalomba” más hazai szerzők
kerültek be, mint akiket mi saját nemzeti irodalmunkban nagyra értékelünk? Miért
nem ismerik Aranyt vagy Adyt vagy Nádas Pétert?

– A magyar irodalom hátránya pontosan az, hogy nagyon mélyen gyökerezik a
magyar történelemben. Esterházy Péter Harmonia Caelestisében szerepel például a
vezekényi csata, ahol több Esterházy elesett – hát ki tudja azt Magyarországon
túl, hogy mi volt az a vezekényi csata? Még abban sem vagyok biztos, hogy nálunk
tudják az olvasók… Márai esetében véleményem szerint három oka is lehet a
külföldi sikernek. A legnépszerűbb Márai-mű nyugaton A gyertyák csonkig égnek
című regény. Ennek első oka, hogy a műhöz nem kell különösebb történelmi
ismeret. Szerepel benne ugyan a Monarchia – de csak annyira, amennyit elvisel a
külföldi olvasó. A második, hogy nagyon jó fordító vette kezébe a regényt. Az
amerikai fordító eltüntette a regény szerencsétlen belső ismétlődéseit,
kellemetlen modorosságait, így jobb lett, mint az eredeti. Tanúsíthatom, óriási
siker volt a londoni bemutató. A harmadik ok pedig az, hogy ma már nyugaton is
sokan belátják, talán hiba volt a Habsburg Monarchia megszüntetése, csak
rosszabb lett a helyzet – Jugoszlávia felbomlott, Csehszlovákia kettément, tehát
a lehető legjobb megoldás volt, ami volt. Azaz a Monarchia iránti nosztalgia is
segíti ennek a műnek a népszerűségét. Egyébként Máraival kapcsolatban voltam
élete végén, amikor Amerikában élt. Ő sem ezt a művét tartotta a
legsikeresebbnek. Tehát bonyolult folyamatok szerencsés összejátszása nyomán
szeretnek meg a külföldiek egy magyar művet. Márai felértékelődött, külföldön
nyilvánvalóan, de – talán épp ezért – itthon is. Ezzel szemben más szerzők
leértékelődtek.

Tapasztalatom szerint a jogászok, közgazdászok és bankárok világában a hazai
humán értelmiség kellemetlen létérzésekkel, mondhatnám némi bűntudattal él:
talán élősködünk a valódi értékteremtők táborán? Ön hogyan látja a „nemzet
napszámosainak”, íróknak, bölcsészeknek, újságíróknak, tanároknak a jövőjét? Az
Egyesült Államokban és Franciaországban is aktívan tanít. Mennyiben más a humán
értelmiség szerepe és megítélése nyugaton?

– Először is külföldön jobban megfizetik a humán értelmiség munkáját. Egy
amerikai egyetemi tanár vagy egy művészetekkel foglalkozó ember fizetése
összehasonlíthatatlanul jobb, mint a társadalom más szegmenseiben szereplőké.
Félreértés ne essék, nem szerettem a szocializmust, semmiféle nosztalgiám
nincsen semmi iránt abból az időből, ám véleményem szerint a tőkés rendszer túl
gyorsan került vissza Magyarországra. Ebből adódóan vannak, akik nagyon ferdén
értelmezik a kultúrát, azaz aminek nincsen közvetlen haszna, az nem számít. Ezt
a túlzott haszonelvűséget és éretlenséget nagyon károsnak tartom, különösen ha
nem szűnik meg és hosszú távon tart még. Nézze, le merem szögezni, az emberiség
művelődésének legnagyobb része – ilyen megközelítésből – teljesen haszontalan
volt. Vajon közvetlen haszna kinek volt Johann Sebastian Bachból? A
Tamás-templomban a kantáták hétről hétre elhangzottak, ez vonzotta az embereket,
ennyi. Ennek ellenére a lipcsei polgárok kötelességüknek érezték, hogy ezt a
lángelmét eltartsák. Ma nincsenek ilyen zsenik, de nagyon veszélyesnek tartom az
Ön által felvázolt közhangulatot.

A nyugati humán értelmiség vajon nagyobb sikerrel befolyásolja az ottani
társadalmi folyamatokat, netán a politikai döntéshozatalt, mint nálunk?

– Németországban sokkal több opera van sokkal kisebb városokban, mint
Budapest. Zürich körülbelül félmilliós lakosú város, mégis világszínvonalú
operája van. Budapesten kétmillióan élnek, mégsem tudunk egyetlen operaházat sem
eltartani, és állandó vita tárgya, hogy még kevesebb előadás legyen… Pedig a
pallérozott lakosság sokkal jobb döntéseket hoz, és árnyaltabban látja és
alakítja még a politikai jelenségeket is. Sajnálom, hogy hazánkban a magas- és a
népszerű kultúra közötti szakadék egyre tágul, az olló nyílik, s a magaskultúra
egyre marginálisabb és egyre drágább, mondhatni egyre megfizethetetlenebb lesz.


Milyen érvek szólnak amellett, hogy a magaskultúrára nagyobb szükségünk
lenne, mint amit mondjuk a televízió közvetít?

– A magaskultúrát nehezebb ugyan befogadni, de ezzel együtt megéri, mert más
közérzetet teremt, mert megemel, mert gondolatokat ad és indukál. A huszadik
századi magasirodalom csak kevesek számára létezik. Pedig aki nem olvas
magaskultúrát, az szükségszerűen igénytelen ember lesz.

Névjegy

• Szegedy-Maszák Mihály az MTA rendes tagja

• Az ELTE Összehasonlító Irodalomtudományi Tanszékének vezetője

• A bloomingtoni Indiana University (USA) tanszékvezető professzora

• A londoni Academia Europaea (GB) tagja

• A Frankfurti Nemzetközi Könyvvásár magyar díszvendégségének kormánybiztosa
(1998–99)

• A New Literary History (USA) szerkesztője

• Gimnáziumi irodalomtankönyvek szerkesztője

Olvasson tovább: