Kereső toggle

Czigány Ildikó a Malév egyetlen női repülőgép-kapitánya

Szárnyaló élet

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Szép tud lenni, amikor egyszerre látom a napot lenyugodni és az ugyanolyan vörösen izzó holdat is feljönni. Róma egében például van valami szomorú, rejtőzik benne valami titok. Athén ege maga a kékség, megbonthatatlan és kitárulkozó. Az Alpok fölött meg nagy a béke, szinte serceg a csend – vallja a pilótanő a repülésről. 

– Nyáron ki-kijártam a Malév Dunakeszi Repülőklubjába, és a kismotoros gépek körül sertepertéltem. Édesapámék a klubtitkár szigorúságában látták a védelmemet. Az én emberem, mondogatták a szüleim – akkor még a vitorlás kiképzést sem kezdtem el. Egy meleg júniusi napon azt mondja nekem az „én emberem”: „Nem azért nem akarom, hogy repüljél, mert irigylem, hiszen egész életemben repültem, csak tudom, hogy aki többet enged a kelleténél, az esetleg enged meghalni is. A botkormány kezelésére bárkit meg lehet tanítani, csak nem érdemes: nőj föl itt, takarítsd a hangárt, figyeld a gépeket, tanulj meg engedelmeskedni és a csalódást elviselni. Legyél közlegény, és ne a sztárpapa szeretett lánya.” Ahogy ezt mondta, elhatároztam, ezt fogom tenni. E kiselőadás után beültetett a gépbe: „Ma velem repülhetsz.” Ez egy vitorlásokat vontató, India nevű, gyönyörű, nagy orrú, rövidszárú gép volt, amelyben az alkatrészek zötyögtek, zakatoltak, de mégis felhúzott minden vitorlázót akár ezer méterre is. Ahogy fölemelkedtünk, megengedte azt is, hogy néha a kormányt is fogjam. A vitorlázó leoldott, ereszkedtünk, egész nap fel-le szálltunk. Késő délután, mikor egy vitorlázó valahol terepre szállt, a mi motorosunknak kellett érte menni, hogy hazavontassa. Az „én emberem”akkor kiszállított a gépből, bárhogy is kérleltem, mondván, a szabály az szabály, és beszállt mellé egy szintén nagy rutinnal rendelkező pilóta, Pisti. Felszállás után tizenöt percre lezuhant a gép. Mindketten szörnyethaltak. 

Ez a tragédia elhatározását, repülni vágyását gyengítette vagy erősítette? 

– Azt gondoltam: még inkább repülnöm kell, már csak értük is. Ha nem ezt tenném, cserbenhagyás lenne a részemről. Ugyanezt éreztem szeptember 11-e után is. E tragédiáig a parancs, a szabály, a törvény legtöbbször fellázított, rugalmatlanságot, hataloméhséget éreztem bennük, és nem tartottam be őket. Megtanultam, hogy a törvény szorít ugyan néha, de életet ad; hogy a szabadság a törvényből születik; és a kemény szavak inkább hasznomra vannak, mint a hízelgők. 

Hány órát utazott Malév- pilótaként? 

– Idáig ötezer-ötszázat. 

Soha nem félt? 

– Miért, ön szokott félni a villamoson? Mikor a félelmet osztogatták, én nem voltam jelen. Minden kimutatás és statisztika szerint a légi utazás a legbiztonságosabb közlekedési forma. Ugyanakkor a repülés a nagy meg nem történés regénye. 

Mit ért ezalatt? 

– Egy katasztrófát. Hiszen a „lehetőség” ott van, senki sem tagadhatja, minden repülésnél élvezem ennek a szinte láthatatlanul halovány bizonytalanságnak az ízét. 

Hol érzi? A szívében, agyában, testében? 

– Az adrenalinszintem egy kicsit megemelkedik. Minden napot egy alig érezhető „talánnal” kezdek, ez kissé ünnepélyessé és megfontolttá teszi az indulást, és boldog, büszke lélegzettel, az utasok előtt való meghajlással zárok. Óriási alázattal az élet iránt. Búcsúzáskor, mikor halk zene szól, s parfüm- és kerozinillat terjeng a levegőben, észrevétlenül az utasokra sandítok, vajon tudták-e, hogy a „lehet” velünk volt. Hölgyeim és uraim, ez volt Athén, Róma, Barcelona. Az életünk. És a váróban csendben fordul egy jelzés a táblán: leszállt. Mindig szerettem volna tudni, hogy miért marad a levegőben egy hatvantonnás vasdarab, és mitől talál Párizsba pontosan arra a kis reptéri betoncsíkra, ahova le kell szállnia. Most már nagyjából tudom az együtthatókat, és tudom a fizikáját annak, hogy egy repülő miért és hogyan repül, de az az érzésem, hogy itt valami másról van szó, nem csak a felhajtóerőről. Még ma is minden alkalommal azt élem át, hogy csoda történik. És e csoda sorra ismétli önmagát. És ezer csoda miért volna kevesebb egynél? 

Ön olyan határozottan és céltudatosan beszél, mint egy katona, de olyan stílusban és olyan filozofikusan, mint egy költő. 

– Mindkettőből van bennem. Kislányként, hat-hét éves koromig fiú akartam lenni, csak velük barátkoztam, és velük verekedtem. Később, kamaszkorban kezdtem elfogadni azt, aki vagyok, és tinédzser koromtól óriási élmény nőnek lennem. De a karakteremben megmaradtam keménynek és határozottnak. Már elismert pilótaként felvételiztem a soproni erdőmérnöki egyetem levelező tagozatára, csak hogy gyermekkori kedvenceimről, az állatokról, a növényekről, a zoológiáról többet tudhassak. Hobbiból el is végeztem. 

Nem furcsállták ezt a kollegái? 

– Inkább felnéztek rám, hogy erre is futja a kedvemből és időmből. Most is juhok, kecskék, kutyák társaságában élek egy Pest megyei faluban, a kertünket egy patak szeli át, ahol virágok és örökzöldek nyílnak. 

Czigány György lányaként gondolom zenészek, tévések, művészek között nőtt föl. Hogyhogy nem a Zeneakadémián diplomázott? 

– Ott végeztem, zenetörténészként, gondolom, már csak neveltetésem okán is. Elsősorban írni szerettem a zenéről, leginkább kritikákat, koncertkrónikákat. Diploma után Párizsba kerültem ösztöndíjasként, és az egyik járaton odafele bekéredzkedtem a pilótához – akkor ez még könnyebb volt –, és hazafele jövet már tudtam, hogy televízió, Zeneakadémia, ösztöndíj, családi indíttatás ide vagy oda, én pilóta leszek, mert erre születtem, ez az, ami izgat valójában. Mindent otthagyva beleugrottam a tökéletes bizonytalanságba. Elkezdtem kijárogatni a reptérre, miközben a környezetem szabályosan bolondnak nézett. Eltelt így négy hónap, mire komolyan vettek. De azután is csak takarítottam, hallgattam, hogy a pilóták miről beszélnek, néztem, simogattam a gépeket. Se munka, se családi háttér, se régi ismerősök, és mégis azt éreztem, megtaláltam valamit, ami végre az enyém, és ezt kell csinálnom. Szabad voltam, aki végre a saját útját járja. 

Miből élt? 

– A Malévnak volt egy belső lapja, ott kezdtem el külsősként dolgozni, és később, mivel három nyelven is nagyon jól beszéltem, felvettek stewardessnek. Hajlandó voltam elköltözni a belvárosból egy reptér közeli kerületbe, csak hogy közelebb lehessek. 

A szerencse is hozzám szegődött: kilenc évet kisgépes repülőn töltöttem, kilenc éve vagyok Malév-pilóta és egy éve kapitány. 

Mi a különbség a kapitány és a másodtiszt között? 

– Mindketten ugyanúgy vezetik a gépet, az egyik az egyik, a másik a másik szakaszon, ahogy megbeszélik, de mindenfajta döntést a kapitány hoz. Ő vállalja mindenért a felelősséget, ő a repülés szellemi irányítója. 

Ilyenkor az van, amit Ön mond? 

– Muszáj, hogy az legyen, itt nincs demokrácia. De ne rémuralomra gondoljon, a dolog sokkal barátságosabb. 

Ebbéli munkakörében mi a legvonzóbb, a legbizsergetőbb? Mi az az élmény, amiért száznyolcvan fokos fordulatot vett az élete?

– Tízezerszeresen tévedhetek, mert az addigi sikereim nem garantálják a következőt. Mindennap elölről kezdődik az élet, és minden alkalommal, amikor felszállok, igent mondok az életre: nehézségeivel együtt is vállalom. Talán a visszavonhatatlanság élménye a legizgalmasabb. 

Föntről miben szeret jobban gyönyörködni, a kék égben vagy a kék tengerben? 

– Mindkettő lenyűgöz, van valami hasonlóság a kettő között, napfelkeltekor ott érzem szinte az egész világmindenséget. Szép tud lenni, amikor egyszerre látom a napot lenyugodni és az ugyanolyan vörösen izzó holdat is feljönni. Róma egében például van valami szomorú, rejtőzik benne valami titok. Athén ege maga a kékség, megbonthatatlan és kitárulkozó. Az Alpok fölött meg nagy a béke, szinte serceg a csend. 

Ha újra kezdhetné, szintén pilóta lenne? 

– Akkor vadászpilóta lennék. 

Mi vonzza? 

– A sebesség. 

Űrhajóra nem vágyik? 

– Az nekem már rideg és idegen világ, hiányzik belőle a természet. De egy Forma–1-es versenyautóval szívesen furikáznék. Biztos megcsúsztatnám egy kicsit a kanyarban. 

Az, hogy tízezer méter magasból is látja és érzékeli a világot – már majdnem két évtizede –, színesítette-e vagy megváltoztatta-e az élet dolgairól, a fizika törvényeiről vagy az emberről alkotott képét? 

– Most már olyan kényelmesen ülünk a repülőgépen, mint egy karosszékben, béke van és nyugalom. Szürcsölgetjük a teát, kinézünk a csillagos égre, az utasok vacsoráznak, olvasgatnak vagy éppen alszanak. A gépen a levegő friss, tiszta, a klíma jó, és már két órával korábban van, mint ahogy elindultunk. Egyik ilyen nyugodt alkalommal egyszer csak véletlenül ránézek a félig üres Theodora ásványvizes palackra, amely a növekvő nyomás hatására a szemem láttára zsugorodott lapossá. Megdöbbentem. Ez volt az egyetlen aprócska észrevehető jel, amely arról árulkodott, hogy más történik, mint amit látunk. Természetesnek és megmásíthatatlannak véljük a térről, időről alkotott fogalmainkat, pedig szívünk mélyén sejtjük, hogy nem azok. Míg az utasainkkal és önmagunkkal is elhitetjük, hogy az idill magától értetődő, addig valójában hazárdírozunk a fizika leigázásával és a pusztító, félelmetes energiák megszelídítésével: egy túlnyomásos szódásüvegben ülünk, amely robbanó sebességgel szökik előre a térben és időben egy oxigén nélküli, mínusz hatvanfokos levegőben. És maradnak a kérdések. Ki vagyok? Hol vagyok? Merre tartok?

Olvasson tovább: