Angliában az emberek higgadtak, ez mindenben megnyilvánul, ezért jó itt élni Fotó: Somorjai L.
– Zoli! Alig egy évtized leforgása alatt eljutottál a magyar megyei osztályból az angol élvonalba. Nem érzed úgy néha, mintha álmodnál?
– Igazából nem volt időm ilyeneken gondolkodni. Szerintem hirtelen ugrások nem voltak a pályafutásom során, fokozatosan haladtam egyre feljebb, egyre jobb klubokban játszhattam. Amikor a nehéz évek után újrakezdtem futball-pályafutásomat, úgy éreztem, a képességeimmel a válogatottságig vihetem. Amikor a Harkányból Pécsre szerződtem, tudtam, hogy ez még nem a végállomás, erősebb csapatban is fogok majd egyszer szerepelni.
– Mostani csapatodat tekinthetjük a végállomásnak?
– Nem biztos, bár a West Bromwichnál valóban nagyon jól érzem magam.
– Gondolom, nem mindennapi élmény lehet hétről hétre olyan világsztárok ellen focizni, mint Wayne Rooney, Steven Gerrard vagy Thierry Henry
– Egy Manchester-szurkoló újságírótól el is várom, hogy Rooney-val kezdje a sort! Komolyra fordítva a szót: természetesen nagy élmény, de fontos tudni, hogy ők is ugyanolyan emberek, mint bárki más. Jó látni, hogy amellett, hogy kiváló futballisták, a viselkedésük teljesen normális, a pályán alázatosak. Az angol Premier Ligában azt szeretem, hogy remekül lehet látni a különbséget az átlagos és a kiemelkedő tudású futballisták között.
– A sztárságot hogyan kezeled? Nem zavar, ha megismernek az utcán?
– Nem foglalkozom ezzel, nem is tartom magam igazán sztárnak. Igaz, előfordult már, hogy úgy mentem ki az utcára, hogy "na, most nem bánnám, ha senki nem ismerne meg!".
2005. 12. 23. (IX/51)
