Kereső toggle

Interjú Bozóki András kulturális miniszterrel

Kultúrforradalom és nyitottság

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

"Nem a Szent István-i állameszme alapján közelítek az egyházakhoz" – nyilatkozta lapunknak a kulturális miniszter. Bozóki András szerint ugyanis nem az a lényeg, hogy ki mit tett ezer éve, hanem hogy ki mit tesz ma. 



"Nem gondolom, hogy az operabálozók oldalán kellene állnom" Fotó: Somorjai László

– Amikor februárban elfogadta a kultuszminiszteri bársonyszéket, tudatosan vállalta azt, hogy viszonylag független értelmiségiből politikus lesz. Akkor azt nyilatkozta, a célja az, hogy a kádárista baloldal helyére egy új politikai erő kerüljön, amely már nem a kádárizmusból meríti identitását. Hogyan lehetséges ez, amikor az ország és a baloldal nyilvánvalóan nem számolt még el a kádárista múlttal? Esterházy Péter író a francia sajtóban nemrég azt mondta, egyszer?bb ugyan azt mondani, hogy "áldozatok, illetve reformkommunisták voltunk" a régi rendszerben, de mindkettő hazug állítás. 

– Én arra szerettem volna rámutatni, hogy a demokratikus baloldalnak nem szabad a Kádár-korszakban keresnie az identitását. Egyrészt új mintákból kell táplálkoznia, másrészt meg kell erősödnie ahhoz, hogy ne a korábbi MSZMP-tagok legyenek tekinthetők a baloldal fő képviselőinek. Lássuk be, az MSZP még mindig egy miliőpárt: azokból áll, akik annak idején odatartoztak. Ez önmagában nem minősítés, mert most, hogy sokfelé megfordultam az országban, láttam, hogy sok helyen egészen kiváló szocialista polgármesterek irányítanak városokat. De Gyurcsány Ferenc személye is inspirált. Célunk, hogy kialakuljon egy olyan baloldaliság, mint nyugaton, ahol a fiatalok lelkes, romantikus hívei a társadalmi egyenlőségnek, szolidaritásnak, szabadságnak. 

– Nyugaton azonban nem volt több évtizedig totalitárius diktatúra. 

– Épp ezért kell szakítanunk a totalitarizmus örökségével. Természetesen nem azokról beszélek, akik csak így vagy úgy túlélték azt a rendszert. Nem tekinthetünk azonban példaként azokra, akik állampárti funkciót vállaltak benne. Meg kell újítanunk a baloldalt, hogy ne csak egyfajta érdekcsoportpárt legyen az MSZP – illetve a baloldal általában – hanem friss, új alakulat. Olyan új politikát akarunk megjeleníteni, amely nem a fáradt profikra támaszkodik, hanem megjelennek benne a rendszerváltás utáni Magyarország új reflexiói.

– Korábban valahol említette, hogy az elmúlt négy-öt évben balra tolódott, és nyugati értelemben vett baloldali értelmiséginek tekinti magát. Politikájában az esélyegyenlőség az egyik kulcsfogalom. Mások viszont azt mondják, hogy csak a valódi liberalizmus teremti meg a lehetőséget arra, hogy javakat halmozzunk fel, enélkül nincs miből finanszírozni az esélyegyenlőséget.

– Az elmúlt tizenöt évben Magyarország gazdasága radikálisan átalakult, gyökeresen átalakultak a tulajdonviszonyok. A leggazdagabbak és a legszegényebbek közötti távolság rendkívül megnőtt. Az a fajta "egyenlőség", amit a diktatúra garantált, elveszett a szabadság vadkapitalizmusában. A cél most az, hogy a kialakult piaci társadalomban újra közelítsünk ahhoz az ideálhoz, amely szerint minden ember egyenlő, mindenkit egyenlő emberi méltóság illet meg. Azt hiszem, ma, tizenöt évvel a rendszerváltás után új korszak kezdődött, mivel véget ért a posztkommunizmus. Azok, akik azt a fajta régi, baloldali politikát akarják folytatni, amelyre annak idején szocializálódtak, lassan teret veszítenek. Közben felnőtt egy új nemzedék is, amely már nem a Kádár-rendszerhez viszonyítja önmagát, hanem ahhoz, amit maga körül lát. 

– Nem kell attól tartani, hogy az esélyegyenlőség hangsúlyozása közben ismét elvész a szabadság?

– Nem. Az egyenlőség hangsúlyozása éppen azért fontos, hogy a szabadságot megőrizhessük. Mert hiszen ha azt látjuk, hogy bérrabszolgák dolgoznak multinacionális és egyéb cégeknél, akiknek már a hétvégéjük sincs meg, és egyre alacsonyabb bérekért bármikor be lehet őket rángatni a munkahelyükre, akkor nem mondhatjuk, hogy ők igazán szabadok. Azért nem, mert teljesen kiszolgáltatottak. Fontos, hogy a dolgozók, munkavállalók emberi méltósága is biztosítva legyen, ne csak a sikeres vállalkozóké. Egyfajta harmadik utas szociáldemokrata politikára van szükség, amely számot vet azzal, hogy a gazdasági rendszerváltás lezárult, és piaci társadalomban kell újra egyenlőségértékeket megfogalmazni. Ez azonban teljesen más, mint a Kádár-rendszer egyenlősége. Azt ugyanis végső soron a cenzúra és a titkosrendőrség garantálta. 

– Egyesek az MSZP-hez kötik, mások az SZDSZ-hez, egy dolog azonban biztos, hogy Ön a Fidesz alapítói között volt, és alapító szerkesztője a Magyar Narancsnak. A fideszes képviselők azonban most nem fogadták tárt karokkal az Országgyűlés Kulturális Bizottságában. 

– Nem vagyok a Fidesz alapítója, három hónappal az alapítás után csatlakoztam hozzá. Ezzel szemben ott voltam Lakitelken 1987-ben… 

– Tehát az MDF alapítója… 

– Ha úgy vesszük, igen, valamint a Szabad Kezdeményezések Hálózatának, amely az SZDSZ elődje volt. A Fidesz tagja voltam 1988-tól 1993-ig, illetve 1989-90-ben az SZDSZ-nek is, amíg volt lehetőség kettős tagságra. Akkor is a radikális, liberális, alternatív értékekre épülő álláspontot képviseltem. A korai Fidesz nagyon közel állt ehhez az ideálhoz, amely még ma is kedves a szívemnek. Ebben a tekintetben inkább a Fidesz változott, és nem én. Eljött az idő, amikor Orbán Viktor már a hagyományos Magyarország értékeiről beszél, hol katolikus, hol református értékekről. Gyurcsány Ferenc viszont a megújuló polgári baloldalt képviseli, amely mindig is közel állt hozzám. 

– Ez a fajta radikalizmus, a régi ideák mintha kitapinthatóak lennének jelenlegi politikájában is. Úgy tűnik, hogy igyekszik bevonni a "mainstreambe", a fő áramba a periférikusabb kulturális irányzatokat, illetve művészeket. Elsősorban a PANKKK-ra (Program a Nemzeti Kortárs Könnyűzenei Kultúráért) és az Operaház körül kibontakozott háborúra gondolok. 

– Bécsben az operabálok idején a baloldali fiatalok kint tüntetnek az utcán a bál ellen, mert azt konzervatív, arisztokrata, sznob dolognak tartják. Nem gondolom, hogy baloldali kulturális miniszterként nekem feltétlenül az operabálozók oldalán kellene állnom; sokkal szimpatikusabbak az ellene tüntetők. 

– Ön azonban azoknak is minisztere, akik bent zenélnek és táncolnak. 

– Így van, ezért kap az Opera támogatást. Ezért akarjuk, hogy visszanyerje régi fényét. Mivel nemzeti intézményről van szó, fontos számunkra, hogy a megfelelő minőség olyan gazdálkodással párosuljon, amely felelősen figyelembe veszi, hogy az adófizetők pénzéről van szó. Az operabál nem azonos az operával: az előbbi az elit társadalmi eseménye, az utóbbi pedig egy nagy hagyományú zenei-színházi m?faj. Természetesen nem egy társadalmi csoportnak vagyok a kulturális minisztere, hanem Magyarországnak, ezt én nagyon komolyan veszem. A kulturális intézményrendszer működőképességét biztosítanunk kell. Ez különösen nehéz, ha a tárca költségvetése nem bővül az igényekkel párhuzamosan. Másrészt tudatos törekvésem, hogy a kultúra fogalmát ne szűkítsem le a már létező intézményekre. Nemcsak azt tekintjük kultúrának, ami már ott van a múzeumban, hanem azt is, ami a jövő múzeumaiba kerülhet. A ma klasszikusai tegnap kortársak voltak. Azt szeretnénk, hogy a mai kornak is legyenek kiemelkedő egyéniségei, akikről nem csak a haláluk után vesszük észre, hogy támogatni kell őket. Szélesebb merítésből derülhet igazán ki, hogy mi az, ami értékként megmarad az utókorra. Nem szimpatikus számomra az a kultúrafelfogás, amely kevesek érdekeit szolgálja. 

– Azért sokaknál kivágta a biztosítékot, amikor Hegyi Árpád Jutacsa, illetve Müller Péter Sziámi az Operaház vezetésébe került. 

– Nem arról van szó, hogy én kiemeltem volna őket, hanem normális, hagyományos pályázati rendszerben kerültek oda. Eredetileg én csak egyvalakit, Zimányi Zsófiát kértem fel arra, hogy pályázzon, mert a pályázati formához ragaszkodtam. De ő a végén visszalépett. A bizottság a négy legjobb jelölt közül az első kettőnek holtversenyben Zimányit és Hegyi Árpádot rangsorolta, én meg elfogadtam a bizottság ajánlását. Ebben nem volt akkora extravagancia, mint ami abból keletkezett, hogy engem az Operában kifütyült a társulat. Ez azért volt, mert szembesültek a változásokkal, amelyek többnyire valóban konfliktusokat okoznak, érdeksérelemmel járnak. Nem volt semmilyen polgárpukkasztó szándékom. Inkább a külföldi intézetek igazgatói kinevezésében volt tudatos törekvésem arra, hogy megjelenjen a szemléletváltás olyan helyeken, ahol a magyar kultúrát "el kell adni". Egy frissebb kultúraszemlélet. Ez megmutatkozott a M?csarnoknál, a Magyar Zenei Exportirodánál, és ez alakul most a Kortárs Képzőművészeti Koordinációs Iroda induló működésében is. Mindez konfliktusokat hozott, de erre számítottam és vállaltam, mert a politikám szerves részét képezi a szemléletváltás támogatása. 

– Nyilvánvaló, hogy a piaci szempontokat is igyekszik becsempészni a kultúra területére. Jazz-főszerkesztő ismerősöm viszont a minap arra panaszkodott, hogy eddigi fő támogatója, egy magáncég, tulajdonost váltott. A külföldi vezetés azonban nem hajlandó tovább áldozni a kultúrára. Ismerősöm szerint akkora a korrupció, hogy ezen a területen aligha számíthat bármi jóra. 

– Ez a kockázat benne van a magántámogatásokban. Vannak cégek, amelyek a sportot támogatják, mások a mozgássérült gyermekeket vagy az értelmi fogyatékosokat, vagy drága orvosi műszerek beszerzéséhez nyújtanak támogatást. Eddig inkább szociális, karitatív jelleg? volt a segítség, az utóbbi időben azonban a kultúrában is megjelentek a támogatók. Már jelentkeztek is, hogy egy-egy kiállítást, operaelőadást, egy-egy zenekart, koncertet támogatnának. Mindez azonban – ugyanúgy, ahogyan a piac – bizonytalan. Ebben az értelemben valóban bekövetkezett a rendszerváltás, hogy a biztos, az előre megbeszélt állami támogatás nem automatikus, hanem a teljesítménytől válik függővé. Nagyon tisztelem például a Budapesti Filharmóniai Társaságot, amely 152 éve létezik, de pusztán az az érv, hogy régóta léteznek, még nem elég. Azt is meg kell nézni, hogy mit nyújtanak. 

– Visszatérve a PANKKK-hoz. Ez a program a falusi kultúrát, klubokat támogatja, hogy ezzel is növeljék a vidék helyben tartó erejét. Nehéz azonban elképzelni, hogy egy klub miatt a fiatal szülőfalujában maradna. 80-90 millió forint túl kevés ahhoz, hogy "forradalmat" csináljanak, viszont túl sok ahhoz, hogy kidobják az ablakon. 

– Azért az ablakon nem dobjuk ki, hiszen körülbelül hetven-nyolcvan klub jelentkezett, ahol közel kétezer koncertre kerül sor. Sokan nagy lehetőségként tekintenek erre, újra elkezd élni a klubhálózat. Ha van egy jó program, viszonylag kevés pénzből is nagyot lehet dobni. Valójában a kisvárosokban sincs lehetőség arra, hogy a fiatalok zenélhessenek, illetve élő zenét hallgathassanak. A PANKKK nagyrészt ilyen kisvárosi program. 

– Már szót ejtettünk arról, hogy az operaházi "belépője" felemásra sikeredett, volt egy kis füttykoncert is. Eddigi miniszteri ténykedése során nem ez volt azonban az egyedüli eset, hogy kifütyülték. Ha nyernek a választáson, valószínűleg Ön tartja az ünnepi beszédet jövő október 23-án, a forradalom 50. évfordulóján. Lesz-e ott is füttykoncert? 

– Azt a beszédet, amit akkor elmondtam, ma is büszkén vállalom. Radikális beszéd volt, a jelenlévők nem is tudták, mit fütyülnek ki. Lesznek filmek, lesz szoboravatás, egy új felfogásban készülő szobrot adunk át a Városligetnél. Az azonban igaz, hogy a baloldal nem erős a történelmi szimbolikához kapcsolódó események megszervezésében. 

– A jobboldal ezt kegyetlenül ki tudja használni.

– Az más kérdés, hogy ebből mennyit profitál. Mert ha a közönség ebből csak annyit lát, hogy dühös emberek rázzák öklüket a szónok felé, akkor ez a tévéképernyőkön nem biztos, hogy pozitív képet ad a jobboldalról. Tény azonban, hogy a Fidesz jobban meg tudta ragadni a fiatalokat azzal, hogy a hatvannégy vármegyéről, a Trianon előtti Magyarországról romantikus ideált szőtt. Nálunk azonban nem az a fő cél, hogy mindenképpen az utcán masíroztassuk a tömegeket. Normális demokráciákban ez csak igen kivételes esetekben szükséges. Ez azonban nem szabad, hogy elkényelmesítse a politikusokat, hogy azt gondolják, a politika csak egy zárt kaszt ügye, és a társadalomnak nincs szava benne. 

– Említette, hogy Orbán Viktor hol római katolikus, hol református, Ön viszont végigjárja az egyházakat. Miért pont most érett meg erre az idő? Mik a tapasztalatai?

– Amikor külföldön éltem, mindenütt azt láttam, hogy az egyházak nagyon fontos szerepet töltenek be a társadalomban. Valódi keresztényi elvek alapján segítik a szegényeket, élelmet osztanak, ruhát adnak, segítenek álláshoz jutni, lelki vigaszt adnak azoknak, akik rászorulnak. Abszolút nem ateista nézőpontból nézem ezt, hanem átlátom, hogy az egyházak fontos szerepet játszanak a társadalmi kohézióban. Viszont hiszek abban, hogy az állam és egyház elválasztása helyes. Az államnak nem lehet kitüntetett egyháza, amelyet fontosabbnak tart másoknál. Nyilván az egyházak társadalmi súlya különböző, attól függően, hogy történelmiek, azaz nagyobb rétegeket képesek-e megszólítani, van-e kialakult intézményrendszerük. Úgy látom, hogy a baptisták, buddhisták, a krisnások, a Hit Gyülekezete és a többiek fontos adalékot jelentenek ahhoz, hogy sok ember, aki elhagyatott, súlyos problémái vannak, ne essen ki a társadalomból, ne forduljon a drogokhoz, alkoholhoz, ne haljon meg túl korán. Az egyházak segítőtársak abban, hogy a magyar emberek boldogabbak legyenek. Nem a Szent István-i állameszme alapján közelítek az egyházakhoz, hogy ki kitől kapta a koronát, és hogy mit tett ezer éve, hanem azt nézem, hogy ki mit tesz ma. 

– Az elmúlt időszakban az SZDSZ éles támadást intézett az egyházak ellen azzal a jelszóval, hogy szét kell választani az egyházat és az államot, bár Kuncze Gábor pártelnök később visszakozott. 

– Mérsékelt, kiegyensúlyozott, toleráns, nyitott, liberális politikát kell az egyházakkal kapcsolatban folytatni, amiben nincsen helye semmiféle fundamentalizmusnak. Sem vallási, sem ateista fundamentalizmusnak. Az igazi liberális attit?d ebben az esetben a nyitottság, a kíváncsiság és az érdeklődés.

Olvasson tovább: