Kereső toggle

Nap, Hold s a csillagok

Beszélgetés Bódy Lászlóval – Cipővel –, a Republic énekes frontemberével

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

"Valamikor nagyon tiszta volt a szívem, szerintem ma már nem az. Kicsit hozzáromlottam a világhoz. De van igényem rá, hogy újra jó legyek" – mondja az interjúban Cipő. Tizenöt év, huszonöt album, több mint 1 millió eladott lemez. Stadionok, sportcsarnokok telnek meg koncertjeiken Pesten és vidéken. Három hete tartották ezerhétszázadik fellépésüket.



Amiből a legnagyobb a hiány manapság, a pénz és a reménység Fotó: Vörös Szilárd

– Ki vagy te tulajdonképpen? Hogyan határoznád meg magad.

– Nyolcadikos korom óta dalokat írok, már akkor kiálltam a színpadra és elénekeltem őket valamiért, csak akkor még nem ebből éltem. Elsősorban szövegírónak
tartom magam, ha egyáltalán jó vagyok valamiben, talán abban. Harmincöt éves koromig a dalok mindennél fontosabbak voltak nekem. Most már van fontosabb is. 

– Például?

– A gyermekeim biztos, hogy fontosabbak, van két kis ikerlányom. És a feleségem is mindennél fontosabb. Ebben az állapotban, amiben mostanában vagyok, és ebben a faluban, ahol most élünk, boldogan ellennék, akár a világ végéig is.

– Miért feltételes módban mondod?

– Mert egyre többször félek, hogy egyszer csak megváltoznak a dolgok, és ez a jó hirtelen fölborul. Mostanában egyik percről a másikra minden fölborul. Félek attól is, hogy bármelyik pillanatban meghalhat bárkim. 

– Hány éves vagy?

– Most múltam negyven. 

– Olyannak tűnsz, mint egy nagyra nőtt kisfiú.

– Ami a munkát és a felelősséget illeti – elsősorban a családomra és a zenekarra gondolok – nem vagyok kisfiú. Különben lehet. A lelkem még tinédzser. Valamikor nagyon tiszta volt a szívem, szerintem ma már nem az, kicsit hozzáromlottam a világhoz. Nem tartom már magam olyan jó embernek. 

– Kompromisszumok, pénz, fásultság?

– Régen el voltam ájulva magamtól. Húsz-huszonöt éves koromban túl jónak éreztem magam a többiekhez képest, emiatt állandó konfliktusaim támadtak
mindenkivel. Aztán, hogy ne legyen olyan sok baj velem, megszűntem az igazságot annyira szeretni, de van igényem rá, hogy újra jó legyek. A színpadon ott állok egy stadionnyi ember előtt, sokszor lelkiismeret-furdalásom van, egyszerűen jobban érzem magam, ha jó vagyok. Ha a közönség is jó, szinte semmit nem kell csinálnom. Ha a közönség nem az igazi, és mi sem, sokat kell dolgoznom, de a koncert végére mindig lázba hozzuk őket. Ebben specialisták vagyunk: felbolydul a nézőtér, mint egy hangyaboly, nevetnek, sírnak, egymás kezét fogják és csillagszórókat égetnek. Gyönyör? föntről. Ilyenkor már szinte nem is éneklek, csak az első sort bemondom, aztán csak állok, a közönség énekel tovább.

– Hol éltél kisgyerekként?

– Ungváron születtem, Kisvárdán élten tizennyolc éves koromig, utána jöttem fel Pestre a konziba. 

– Milyen volt hirtelen Budapest?

– Rossz. Egy évig mindent fekete-fehérben láttam. Senkit nem ismertem, egyedül voltam sokáig, pedig nem szerettem a magányt. Húszévesen katona lettem, majd \'89 őszén elkezdtem szervezni egy együttest és 1990-ben megalakult a Republic.

– Hogy telt ez a tizenöt év?

– Kiegyensúlyozottan. Nagyon szerencsések vagyunk. Senki nem adott el annyi lemezt, és nem játszott annyi ember előtt, mint mi. Nem tudok olyan produkciót, olyan csapatot, akikről azt gondolnám, több emberre hatottak, mint mi. Az ország nagyobbik része szimpatizál velünk, és körülbelül kétmillióan vannak, akik négy-öt dalunkat ismerik és hallgatják is. Volt év, amikor Zámbó Jimmy több lemezt adott el, és egy másik év, amikor a Rapülők. A Republic ma jóval egymillió fölött tart, ezt az elmúlt tizenöt évben egyetlen együttes sem tudta megközelíteni. Az első egy-két évben főleg fiatalok jöttek a koncertjeinkre, ma már szeretnek minket a negyven-, ötven-, hatvanévesek is. Korunkból fakadóan mi az Illésen, az Omegán, Bródyn, Presseren, Cseh Tamáson nőttünk fel, és belőlük is táplálkoztunk. A közép és idősebb korosztály megtalálja bennünk, amit annak idején bennük is. Úgy tudunk populárisak lenni, hogy közben nem megyünk le kutyába. Minket bárhova letesznek, legyen az punkfesztivál, egyetemisták összejövetele vagy egy vidéki város március 15-ei ünnepsége, meg tudjuk fogni, és el is tudjuk szórakoztatni az embereket. 

– Hány koncertet adtok évente?

– Hét-nyolc éve átlagban száz koncertet csinálunk, vidéken talán többet, mint Pesten. De az első években felment ez a szám évi százhúszra is.

– Mi a különbség a kortárs csapatok – mondjuk Charlie vagy például a Tankcsapda – és a ti közönségetek között?

– Charlie-ra inkább azok járnak, akiknek éppen szalad az élet. Whisky, repülőgép, Mercedes, bankárfiúk, szinglik, menedzserek. A Tankcsapdát, mivel punkosan vad, heavy metálos zenét játszik, inkább a vadabb fiatalok szeretik. A mi koncertjeinken ugyanúgy énekelnek traktorosok és tehetős emberek. Tőlem idegenek az alternatív, elvont fickók. Ez valószín? kicsit a közönségünkre is jellemző. Inkább konzervatív gondolkodásúak vagyunk, és valamennyire a régi rendszerhez kötődünk. A koncertjeink sok szempontból szertartásosak, az első két dal és az utolsó legtöbbször ugyanaz. Ez sokaknak egyfajta kapaszkodót is jelent, hogy minden változik: rendszer, munkahely, de a telefonszám marad. 

– Milyen üzenetre vevők ma az emberek? Minek köszönhető az egymillió eladott lemez?

– A zene ártani is tud, csak remélni tudom, hogy rosszabbá a dalainkkal nem tettük az embereket, remélem, nem ártottam sokat. Hogy mit adunk, ha egyáltalán adunk, erre nem tudok válaszolni, azt tudom, hogy a koncertek után boldogan szoktak elmenni. Hétköznapi fájdalmakról és örömökről, mélységekről és magasságokról szólnak a dalaink, arról az eszeveszett és megoldhatatlannak tűnő világról – mármint hogy az emberek boldogsága tűnik megoldhatatlannak – amiben élünk. Persze tök egyszerűen. Ha megoldást nem is kapnak, de valami kielégülést, megkönnyebbülést igen: talán valamit kiénekelnek magukból.

– A színpadon állva érzékeled-e, a fiatalok mitől szenvednek a legjobban,, mire van a leginkább szükségük?

– Igen. Pénzre és reménységre. Bár ezt nem a koncert alatt tapasztalom, ilyeneket akkor nem érzek, inkább előtte és utána. Egyébként meg nem hiszem, hogy egy-egy dallal meg tudjuk változtatni a világot. Ahhoz ki kellene menni a Parlament elé, ülni, állni, lőni. Az meg nem az én m?fajom. Viszont hiszek az egyenlősdiben. Abban, hogy senkinek sem járna sokkal több, mint a másiknak. Nem tudom, mi tett azzá, amivé lettem, mivel alapvetően nem tehetek arról, milyennek születtem. És nem élhetek vissza azzal, ha tehetséges vagyok – anyagilag sem –, mert nem tudom, honnan kaptam. Nem magamtól, az biztos, így büszke sem lehetek rá. 

– Ha ezt a mindnyájan egyenlőnek születtünk és egyenlőek vagyunk cím? elvet valóban őszintén és komolyan gondolod, akkor a koncertjeid végén a közönségednek pénzt kéne osztanod, mivel láthatóan nagy részüknél jobban élsz.

– A magam módján sok mindent meg is teszek, csak nem szoktam beszélni róla.

– Mire gondolsz?

– Például arra, hogy a saját közösségeimben – család, zenekar stb. –, ahol én alakíthatom a dolgok menetét: egyenlőek vagyunk. Anyagilag is. A Republic tizenöt éve tartó sikeréhez az is hozzá tartozik, hogy mind a hatan – a hatodik a menedzserünk – egyenlően keresünk. Mindegy, ki énekel, ki írja a dalt, ki miatt jönnek leginkább, és ki kevésbé ismert, forintra pontosan ugyanannyi pénzt osztunk egymásnak. Az összes zenekar Magyarországon vagy külföldön min szokott összeveszni, miért szokott felbomlani? A pénz miatt. A frontember vagy a vezető magának többszörös, van amikor tízszeres, húszszoros pénzt oszt a többiekkel szemben. 

– Miért olyan a mai magyar könnyűzene, amilyen? Hirtelen feltűnik valaki jól becsomagolva, két hónapig csak őt látom és hallom mindenhol, készül vele egy nagylemez, aztán egy év múlva úgy eltűnik, hogy a helyét sem találom.

– Ma olyan világ van, ahol mindenki, minden producer, zenész, szerkesztő fél és retteg, hogy elveszti az állását a lemezkiadóban. Van egy összeg, amit be kell hozni, amit teljesíteni kell bármi áron, emiatt aztán mindenki középre játszik. Tehát a produkció vagy az illető szólista ne legyen túl izgalmas, túl különleges, túl újszerű, túl szokatlan, hogy ne jelentsen semmi kockázatot. Emiatt unalmas és érdektelen is lehet, fontos, hogy középre húzzon. Annak idején a magyar
könnyűzenét állami pénzből finanszírozták. Bors Jenő bácsinak vagy Erdős Péternek nem kellett attól tartania, ha nem jön be neki valami – vagy valaki, akire tett –, akkor kirúgják. Ők is hibáztak, de ha megnézzük az elmúlt negyven év magyar rocktörténetét, rájövünk, hogy sokkal kevesebbet, mint a mostaniak. Ma már senki nem kockáztat, mindenki tutira megy, tehát arra, aki, ami azonnal behozza a pénzt. 

– Hogyan látod, mi lesz, milyen lesz a Republic jövője?

– Mi akkor oszlunk fel, ha valamelyikünk kilépne, vagy ne adj Isten meghalna, ezt még annak idején megbeszéltük. Akkor viszont feloszlunk, mert senkit nem akarunk mással pótolni. Úgy vélem, négy-öt év múlva az együttesre nagy súly nehezedik majd. A klasszikus nagy bandák, Omega, Illés már nem lesznek, így mi leszünk a nagy zenekar. Legalább is az eddigi tapasztalatok ezt mutatják. Van már egy generáció, a mostani tizennyolc– húszévesek, akik számára nem úgy létezünk, hogy egyszer csak megalakultunk, hanem, akik számára mi már eleve voltunk. Ahogy az égen a Nap, a Hold és a csillagok.

Olvasson tovább: