Kereső toggle

Közönyös nagyhatalmak, forrongó helyzet

Mindennapi fegyverarzenál

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Amikor az első, az 1987-es palesztin intifáda kitörését követő években a világ meggyőződött arról, hogy a palesztin függetlenségi mozgalom megfékezhetetlenné vált, hogy az izraeli katonák ellen eleinte használt köveket a bombák, a Jeruzsálemben és Tel-Avivban mindennapossá vált autóbusz-, étterem-, vagy iskolarobbantások váltották fel, s ellenreakcióként már nem gumilövedékeket, hanem valódi puskagolyókat használtak az izraeli biztonsági erők az ön- és közvédelemre, az Európai Közösség elhatározta, hogy egységes külpolitikát dolgoz ki a helyzet rendezésére. Tette ezt azért is, hogy ellensúlyozza az Egyesült Államok Izrael-párti hegemóniáját a térségben, és azért, hogy növelje szimpátiáját és egyben befolyását a Közel-Keleten.



Az Iszlám Dzsihád felvonulása Gázában. Közel-Kelet sötét foltja Fotó: Reuters

Európa vezető országainak kormányai akkor még nem tudták, hogy megvalósíthatatlan feladatot tűztek ki maguk elé. A palesztin–izraeli viszály ugyanis nem oldható meg kívülről, főként nem Európából, de úgy sem, hogy elkülönítik a többi közel-keleti országtól. Európa a Közel-Kelettől való távolsága, a térség fölötti hatalom hiánya, valamint eltérő kultúrája miatt, ha valóban egységes álláspontot is képviselne az egyes országokkal szemben, akkor sem tudná igazából befolyásolni a közel-keleti történéseket, mint ahogy arra az Egyesült Államok sem képes, mert – be kell látni – azok önmagukban, önmagukért és gyakran egymás ellenében történnek.

Ezzel együtt Izrael, mint a térség legdemokratikusabb és katonailag legerősebb, mindazonáltal területileg legkisebb országa, és a palesztin autonómia területe a nagyhatalmak ütközőpontjává és erőpróbájának színhelyévé vált az utóbbi másfél évtizedben. Pedig míg sem Izrael, sem a palesztin autonómia nem tudna meglenni az Egyesült Államok és az Európai Unió nélkül, addig mindketten – függőségük dacára is – a térség legfegyelmezetlenebb, a nagyhatalmak intelmeire, követeléseire leginkább fittyet hányó közösségei.

Az, hogy ez a térképen alig látható, együtt is kevesebb mint tízmillió lakost magába foglaló terület mégis az egész világ forrpontja, csak részben vezethető vissza a sokak által meghatározónak mondott vallási gyökerekre. Bár tény, hogy a zsidó állam az arab–iszlám világ közepén alakult meg, az arab országok és a palesztinok ellenséges hozzáállását mégsem a vallási ellentétek szították és szítják vele szemben, hanem egy annál ősibb, markánsabb faktum: a föld.

A palesztinok – legyünk tárgyilagosak – nem zsidóznak. A palesztinoknak a cionizmussal van bajuk, melynek lényege: a zsidók éljenek Izrael földjén. És bármennyire is köztudott, el kell mondani: Izrael földjén a múlt század végéig, kétezer éven át szinte alig éltek zsidók. Ám egyszer csak megjelentek, elkezdték elfoglalni és megművelni őseik földjét, melyet akkor már csak a magukénak tudtak az ott élő arabok. S az államalapításkor alig hatszázezres zsidó közösség mára megtízszereződött, akiknek (a szó nemes értelmében) élettér, vagyis terület kell. Ezen nem vitatkozik ma már a világ, csak azon, hogy mekkora legyen az a terület, amelyen zsidó közösség éljen, és mekkora az, amelyen palesztin lakosság?

Az Egyesült Államok és az Európai Unió pénzzel, szép szóval, időnként erőteljes politikai nyomással igyekszik hatni mindkét félre. De míg az előbbi – ha másért nem, hát ötmillió zsidó választópolgára kedvéért – inkább Izrael pártján áll, az utóbbi, főként Franciaország, ezzel szemben a proarab szemléletet képviseli. Ezt a legjobban a két intifáda (1987-től 1993-ig és 2000-től napjainkig tartó) ideje alatt a térségben lezajlott diplomáciai mozgások bizonyítják. Míg a tavaly novemberben elhunyt palesztin elnökkel, Jasszer Arafattal élete utolsó három évében George Bush amerikai elnök szóba sem állt, addig az európai országok többségének diplomatái vagy külügyminiszterei egymásnak adták a kilincset a ciszjordániai Ramallahban elszigetelt palesztin vezető főhadiszállásán. Izraelnek az a kijelentése, hogy az a külföldi diplomata, aki Arafatnál járt – még ha külügyminiszter is –, nemkívánatos személy Jeruzsálemben, nemigen tartotta vissza a palesztin vezetővel való kapcsolattartástól az európai látogatókat. Az egyetlen dolog, amiben Európa egyetértett a Fehér Házzal, annyi volt, hogy "rendet kell teremteni a Szentföldön", és ehhez az ENSZ-t és Oroszországot is segítségül hívva – vagy talán megtűrve azok részvételét is – kidolgozták az "Útiterv" nevű, születésekor mindenképpen, de még ma is utópisztikusnak tűnő rendezési tervet, amelynek végső célja egy önálló palesztin állam megteremtése. A rendezéshez való közeledéshez "jól jött" Jasszer Arafat halála, mert a történelmi akadály (értsd: Arafat) megszűnése után legalább átmenetileg sikerült egy olyan palesztin kormányt létrehozni, amely akár kompromisszumokra is hajlandónak mutatkozik.

Csakhogy ez a helyzet egyáltalán nem stabil. A palesztinoknak ugyanis, bármennyire is – ahogy ők mondják: átmenetileg – némaságra ítélték a fegyvereiket, ma is megvannak a maguk terroristái és terrorszervezetei, amelyek általános, parlamenti választások útján, vagyis demokratikus úton akarnak hatalomhoz jutni. A választások ilyen irányú végkimenetelétől leginkább a hivatalos palesztin kormány fél, ezért is halasztotta el az évtizedek óta oly hőn vágyott és július 17-ére kiírt választásokat maga Mahmúd Abbász, a Palesztin Hatóság és a Palesztin Felszabadítási Szervezet, a Fatah elnöke. Attól tart ugyanis, hogy az amerikai és európai bábáskodással létrehozott kormányánál jóval népszerűbb, a társadalmi, politikai, gazdasági és szociális feladatokat valójában ellátó, de radikális katonai szárnya miatt hírhedtté vált Hamasz győzne fölöttük, miként az a közelmúltban lezajlott helyhatósági választásokon is történt. És ez ellen már semmit sem tehetnének a nagyhatalmak. A választásokat azonban előbb vagy utóbb, de meg kell tartani. Ha nem júliusban, hát novemberben, vagyis mindenképpen záros határidőn belül. De, hogy mi történik majd a Hamasz győzelme után, az egyelőre a mesés Közel-Kelet rejtélye.

Más a nagyhatalmak hozzáállása a Közel-Kelet "sötét foltjához", Szíriához. Az Egyesült Államok a terrorizmust támogató országok közé sorolja, mert az ismert palesztin terrorszervezetek irodái a mai napig legálisan működnek Szíriában. A Hamasz radikális szárnya, az Iszlám Dzsihád, a Népi Frontok és még tíz ismert vagy kevésbé ismert terrorszervezet onnan irányította és irányítja ma is az Izrael elleni terrorcselekményeket. De nemcsak az eszmei irányítás, hanem az anyagi támogatás jó része, sőt a fegyverek is Szíriából kerültek és kerülnek a palesztin területekre, miként azt számtalanszor és megcáfolhatatlanul bizonyították az izraeli titkosszolgálatok. Ha mindez nem volna elég az amerikai ítélethez, akkor csak azt kell megnézni, hogy honnan jutnak be Irakba a legkülönbözőbb nemzetiség? terroristák az amerikai és a velük szövetséges katonai erők elleni tevékenységhez.

A damaszkuszi kormány a köztársaság álcájába bújtatott totális diktatúrájával egészen a legutóbbi időkig ellent tudott állni annak az amerikai és vele egyetértő európai nyomásnak, amelynek célja az iszlám terror tűzfészkeinek felszámolása volt. De a Rafik Hariri volt libanoni miniszterelnök ez év februárjában történt "rejtélyes" meggyilkolását követően kirobbant nemzetközi botrány után Damaszkusznak be kellett látnia, hogy változtatnia kell addigi, jól bevált kül- és katonapolitikáján. A Szíria-ellenes politikájáról híres egykori kormányfő bombamerényletes halálát Bejrútban egyértelműen Damaszkusz számlájára írják. Basar el-Asszad elnöknek – hogy ne fordítsa maga ellen a szíriai megszállás miatt addig csendesen lázadó, de hirtelen hangossá váló libanoni népet – fel kellett adnia az apjától, az egykor damaszkuszi Szfinx néven ismert Hafez el-Asszadtól örökölt kőkemény, mozdíthatatlan külpolitikáját. Az Egyesült Államok Afganisztánban kezdett, majd Irakban folytatott, és az Európai Unió erős országainak támogatását élvező terrorizmus elleni kampányának hatására Asszad "belátta", hogy nem tarthatja tovább Libanonban a "közös ellenségre és a baráti segítségnyújtásra" hivatkozva már közel harminc éve ott állomásozó negyvenezer katonáját, titkosszolgálati ügynökeinek százait, és ezért szinte rajtaütésszerűen kivonta haderőit a Közel-Kelet egykor legvirágzóbb, ám mára legszegényebbé vált országából.

Puhul tehát Damaszkusz, de még mindig nem ül tárgyalóasztalhoz Izraellel, még mindig nagy hatótávolságú rakétakísérleteket folytat, még mindig biztosítja az iráni fegyverek tranzitútját a Dél-Libanonban működő síita Hezbollahnak, belül pedig végképp nem ad utat a demokráciának. Az unió azonban mégis egyre szélesebbre tárja előtte amúgy is nyitott kapuit, mondván: Damaszkusz elindult az elfogadhatóság útján. Az, hogy Szíria nagy barátja az atomfegyver birtoklására törekvő Iránnak, s hogy fegyverarzenáljához Oroszország juttatta, pillanatnyilag csak annyira érdekli az Európai Uniót, hogy a szemorvosból köztársasági elnökké avanzsált Szfinx-babynek nyújtott baráti jobbjával belekapaszkodhasson az olajtermelő országok vezetőinek Damaszkuszt ölelő kezeibe is.

Legyünk őszinték: Nyugat-Európa sem különb az Egyesült Államoknál, amely a legcifrább köntösökbe – újabban a demokrácia köntösébe – bújtatva szeretné végső soron kielégíteni az olcsó olaj iránti vágyát. Európa is kedvező árú olajra vágyik, amihez kétségtelenül kinyilvánított arabbarátság kell. Ezért bánik kesztyűs kézzel Szíriával is, ha Damaszkusz mégannyira is megsérti a nemzetközi törvényeket, illetve az emberi jogokat.

Libanon pedig – megszabadulva a szíriai barátságtól – alig négy hónappal ezelőtt a demokratikus átalakulás útjára lépett. De az 1975-től 1990-ig tartó, mindent elpusztító polgárháborúból, s az ez év májusáig, huszonkilenc éven át tartó, a belpolitikát is minden szinten meghatározó, "szíriai segítség" időszakából még nem ocsúdott föl. Vallási megosztottsága, s az abból fakadó, áthidalhatatlannak látszó társadalmi és politikai ellentétek ma is fájdalmasan létező tények. Jól érzékelteti ezt, hogy a főleg szunnita lakosú Bejrútban a mindössze tizenkilenc parlamenti mandátumot úgy kell megosztani, hogy abból hat jusson a szunnita képviselőknek, három az örmény ortodoxoknak, kettő a görög ortodoxoknak, kettő a síitáknak, egy-egy pedig a drúzoknak, a maronita keresztényeknek, a katolikus örményeknek, a görög katolikusoknak, a protestánsoknak és megint egy a kisebbségeknek. Ilyen megkötöttségekkel választ magának napjainkban hárommillió libanoni polgár törvényhozó testületet. Hogy mi lesz az eredmény, azt senki nem tudja. A választások tartományonként zajlanak, Bejrútban a meggyilkolt elnök fia, Szaad Hariri Szíria-ellenes listája győzött, de az ország déli részén az Irán által irányított síiták Szíria-barát mozgalmai, a Hezbollah és az Amal (mindkettő militáns szervezet) minden mandátumot megszerzett.

Libanont – bár igencsak rászorulna – nemigen támogatják a nagyhatalmak. Az Egyesült Államok is, az Európai Unió is megnyugvással vette tudomásul, hogy 1990-ben megszűnt a polgárháború, örömmel nyugtázta, hogy az ország déli részét tizennyolc éven át megszállva tartó izraeli hadsereg 2000-ben kivonta onnan a csapatait, s most, hogy már a szírek sincsenek ott, a libanoniak önállóan építhetik országukat. Az unióval való kapcsolata pusztán kereskedelmi, úgyis egyoldalú. Felvevőpiac, jó piac. Miután szinte semmije sincs, szinte mindent vesz. Annak érdekében azonban, hogy Libanon könnyíteni akarjon és tudjon a területén tizenkét gettóban, embertelen körülmények között élő négyszázezer palesztin menekült sorsán, sem az Egyesült Államok, sem az Európai Unió, sem Oroszország nem tesz semmit. Ez a probléma akkor oldódik majd meg, ha megalakul az önálló palesztin állam – mondják egybehangzóan mindhárman.

Az Európai Unió nagy kérdése Törökország. Mert Törökország nagyon szeretne belépni a közösségbe, egyik fele Európához is tartozik, történelmileg, társadalmilag és kulturális tekintetben azonban iszlám ország. Ezért – mondják más iszlám országok képviselői – Törökországot az unió nem kezelné a többi tagországával egyenrangúként. Az egyik oldalról az unió számára hasznos volna a belépése, hiszen kétségtelenül gyengítené az iszlám Európában is hódító törekvéseit, a másik oldalról – félő – gyengítené az egységes keresztény uniót. A ma még ellenzékben lévő, de igencsak hatalomra törő német Keresztény Demokrata Párt, a CDU egyik prominens képviselője a minap kijelentette: pártja semmiképpen nem járul hozzá Törökország integrálásához. Ha végiggondoljuk az európai alkotmány franciaországi és hollandiai elutasításának okait, nem nehéz megtalálnunk benne a török tényezőt. Törökország mindazonáltal a NATO tagja, de katonai szövetségben áll Izraellel is; gazdaságilag szinte teljesen kiszolgáltatott Európának, de sorsa semmilyen tekintetben nem közömbös az Egyesült Államoknak sem.

Olvasson tovább: