Kereső toggle

Beszélgetés Bayer Friderikával

Jó életre készülök mindennap

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Fel kell-e áldozni a siker oltárán a családot? A művészvilágban általános tapasztalat, hogy más megoldás nem is létezik. Friderika számára megoldódott ez a kérdés, egyszerre tud énekesként és feleségként is sikeresen élni. Igaz, ez nem mindig volt így. Az életében bekövetkezett fordulatról, családról, sikerről beszélgettünk vele.

Két hete volt az Eurovíziós Dalfesztivál magyarországi elődöntője, ami Friderika számára évfordulót is jelentett, mivel 1994-ben az első emlékezetes nemzetközi sikert hozta a magyar könnyűzenei életnek. 

– A magyar tévé idén döntött úgy, hogy újra indítanak magyar együttest. Ennek kapcsán visszanéztük az akkori versenyt. Nagyon érdekes érzés volt, vegyes érzelmekkel hallgattam újra magamat. Tudom, hogy azt a dalt én már nem tudnám elénekelni, de akkor hitelesen tudtam előadni, mert éppen egy olyan Isten-kereső, vívódó állapotban voltam, ahogy az a dal szövegében megfogalmazódott: Kinek mondjam el vétkeimet, és a megbocsátást kitől kérjem…? Ismeretlen énekesként valószínűleg a hitelesség foghatta meg az előadásomban a zsűrit, hiszen utólag is érződik, hogy énekléstechnikailag még nagyon csiszolatlan volt. Így már a pálya elején kiderült számomra, hogy nem is annyira a profizmus a lényeg, hanem ha hitelesen, őszintén, allűrök nélkül énekel valaki, azt értékeli a közönség. Mivel magyarul énekeltem, a nemzetközi zsűri nem is értette a dalszöveget, mégis sikere volt. 

– A szüleid örültek a sikerednek?

– Mást nem is nagyon tudtak tenni, mivel civilként csöppentem bele a "művészvilágba", és nemigen tudtak ebben segíteni nekem, ők is csak a tévén keresztül követték az eseményeket. De több fontos változást hozott ez a siker, többek között magánéleti szempontból is. Én egy kicsit különc gyerek voltam, már egész korán csak az éneklés hozott számomra sikerélményt, barátokat szerezni nem tartottam fontosnak. Az éneklés terén soha nem kellett erőlködnöm, természetesen jött. Magamnak való voltam, szerettem a szüleimmel lenni, azzal együtt, hogy komoly zűrök voltak a családban. Apukám sokat ivott, de én mégis szerettem. Ugyanakkor azokat az "élet nagy kérdéseit", amikkel én magamban küszködtem, nem lehetett feltenni, mert elintézték annyival, hogy fiatal vagy, nem kell neked ezzel foglalkozni. Elég korán elkezdtem olyanokról gondolkodni, hogy mitől vannak, és miért vannak az emberek. Mivel nem volt kiegyensúlyozott, úgymond "marcipán" életem, nagyon hamar elkezdtem azon gondolkozni, hogy mitől lehet az ember boldog, van-e értelme annak, amit csinál, mitől lehet sikeres. Sehol nem láttam magam körül jó receptet arra, hogyan lehet boldogan, szabadon, erkölcsösen – az erkölcsösségnek nem a szabályszerűségére gondolok ezalatt – élni és embernek maradni minden körülmény között. Jobb híján szerepeket kezdtem el kialakítani, hogy mindenkinek, ha felszínesen is, tetszeni tudjak, ne kelljen konfrontálni senkivel. El lehet így evickélni akár egy életen át is, csakhogy közben az ember nemhogy nem fejlődik, hanem inkább egyre kiismerhetetlenebb lesz önmaga számára is, nem találja meg, hogy ki is ő valójában. 

– Te mindenesetre egyszeriben énekesnő lettél, akit mindenhová hívtak fellépni. Ez feloldotta benned azt a kérdést, hogy ki is vagy valójában?

– Örültem, hogy az éneklésem őszintesége sikert aratott, de a fesztivál után rögtön el kellett készítenünk egy lemezt, azután jöttek a fellépések, a sátortól kezdve a művelődési házakig mindenhol, pingpongasztalon, nagyszínpadon, ahol csak lehetett, dalra fakadtam. Rákerültem egy hullámra, amit meg kellett lovagolni, amiről nem lehetett csak úgy leszállni. A lemezek készítése mindig komoly hullámvölgyet hozott a hétköznapjaimban. Többször is rám tört az érzés, hogy váltanom kellene, mert nem érzem jól magam a dalok által rám szabott szerepben. Valószínűleg, mivel volt egy lírai alkatom, a zeneszerzők úgy gondolták, hogy egy depressziós, világtól elzárkózó remete művészt kellene képviselnem, és nyilván a saját kiábrándult életérzésüket is beleírták a dalokba. Érdekes, hogy ez mindenkiből milyen könnyen folyik itthon… Vidám dalt megírni szerintem nagyon kevés zenész tud, az ilyen dalok többsége elég erőltetettnek hat és elcsépelt.

– Tehát az első "lírai" dal még sikert hozott, de bele is kerültél általa egy "skatulyába", és csupa szomorkás dallal kellett járnod az országot?

– A csúcspont ‘96-ban volt. Kilenc vidéki nagyvárosban énekeltem, és Budapesten a Thália Színházban két órán keresztül szomorítottam a közönséget és magamat. Láttam, hogy az emberek egy pénteki munkanap után eljönnek, és én próbálom magam kifacsarni, az utolsó szívdobbanásomat is átadni, és szórakoztatni szerettem volna azokat, akik megtiszteltek azzal, hogy eljöttek meghallgatni. És rájöttem, valami olyannal próbálkozom, amire nem vagyok képes, olyasmit akarok adni, ami magamban sincs meg, és nincs benne azokban a dalokban sem. Élet nélkül történik valami, amit nevezhetünk előadásnak, de nincs benne öröm, nincs benne semmi édes, hanem savanyú és keserű, és nagyon művészi. Ezzel az ember vagy átitatódik, vagy skizofrén lesz: felmegy a színpadra, eljátssza, utána pedig egészen más arcot mutat. Én nem voltam skizofrén, olyannyira nem, hogy miután hitelesen végigcsináltam az előadást, olyan mély depresszióba kerültem, hogy nem mertem elaludni, halálfélelmem volt, fuldokoltam, féltem attól a jövőtől, ahová ez vezetni fog. Vágytam arra, hogy megértsem, mitől lehet ezt tovább csinálni. Ott tartottam, hogy nem is biztos, hogy nekem énekelni kell, bevállalom inkább, hogy én, ahogy mondani szokták, "egydalos" énekesnő vagyok, és továbblépek, jogra megyek, vagy belsőépítészetet tanulok, bármit, csak menekülhessek innen. 

– Ehelyett újabb lemez készítésébe fogtál…

– A harmadik lemez elkészítését terveztük, és bekerült a munkálatokba egy fiatalember, akinél mindig volt egy szám egy teológiai újságból, az Új Exodusból. Kiderült, hogy istentiszteletekre jár, beszélgetni kezdtünk, és én kezdtem érezni, hogy szivárog belém az élet. A sikernek köszönhetően lehetővé vált számomra anyagilag az önállóság. Így már szabadabban kereshettem a válaszokat az élet nagy kérdéseire is, erre utaltam az előbb a siker és a család vonatkozásában. Ez a fiatalember ugyanis nem ismeretlen húrokat pengetett az életemben. Még 1989-ben egy ismerősöm elhívott egy istentiszteletre a Hit Gyülekezetébe, a Ganz-Mávag Művelődési Házba. Bár nagyon hátul ültünk, és vissza se tudnám idézni pontosan, miről szólt, mégis éreztem, hogy tennem kell valamit. Olyan ágrólszakadtnak éreztem magam. Amikor láttam, hogy emberek előreindulnak, elindultam velük. Szövetséget kötöttem a Teremtőmmel. Végigsírtam az egészet, rendkívül meg voltam hatódva. Nem is maradtam sokáig csöndben, elmondtam a szüleimnek, mi történt velem. Ezáltal viszont egy olyan blokk állt be az életemben, ami egészen eddig az 1996-os pillanatig lebénította a további Isten-keresésemet. A szüleim ugyanis kerek perec eltiltottak a gyülekezetbe járástól, jóllehet nem is hallottak még erről. Én otthon laktam, és nem akartam szembekerülni a szüleimmel, így hát úgy döntöttem, várok, amíg történik valami, és mégis eljárhatok majd az istentiszteletekre. Az évek során azonban elhomályosult bennem ez az élmény, ellaposodott a rengeteg feladat miatt, elveszítettem szem elől, hogy lenne kihez fordulnom, hogy ismerem már az élet forrását. Isten azonban, úgy tűnik, nem ilyen feledékeny.

– És ismét elkezdtél istentiszteletre járni, Bibliát olvasni?

– Igen, elkezdtem eljárogatni, és éreztem, hogy ez jó nekem. Már nem éltem egyedül, úgy két éve együtt laktam a jövendőbeli férjemmel. Elkezdtem otthon olvasgatni a Bibliát, ő meg csak nézett furán rám, hogy te akkor mindig a Bibliát fogod olvasni? De ez már nem hatott úgy rám, mint amikor a szüleimmel kellett szembenéznem, ezúttal fel tudtam vállalni önállóan ezt a döntést. Laci pont a Folyondár utcába járt teniszezni, ahol a gyülekezet az istentiszteleteit tartotta akkoriban, és csak puffogott egy darabig, de aztán beszélgetett néhány hívővel, és látta, hogy ez nem egy olyan vénasszonyos-vallásos dolog, hanem egy számára is nagyon szimpatikus és nagyon követendő példa. Végül együtt tértünk meg, meg is keresztelkedtünk, ami ‘89-ben elmaradt, és azóta minden gond és akadály nélkül járunk a gyülekezetbe. Összeházasodtunk, ami szintén radikális lépés volt részemről, én ugyanis úgy terveztem, hogy soha nem megyek férjhez, mert az lekötöttséget jelent, és abban nincs modernség, hogy valaki feleség. Én annyira elszánt voltam a karrier építésére, hogy úgy láttam, a családot és a sikeres pályát nem lehet összehozni, mert a karrier hajhászása elkötelezett életet jelent, ezt nem lehet másként csinálni, csak teljes időben.

– És mi a megoldás? Mert az ismert emberek között valóban azt lehet látni, hogy vagy család, vagy karrier. 

– Szerintem az ember nem olyan egysíkú lény, hogy csak a siker vagy csak a magánélet elég lenne számára. Aki már megszerezte a sikert, azon kapja magát, hogy hol marad a család, a házasság, a gyerek, és sokan ilyenkor teljes figyelmükkel ezekre összpontosítanak, minden mást abbahagynak. Ezt nem tartom sikeres megoldásnak, én nem ebben a vagy-vagy képletben látom az emberi boldogság és kiteljesedés megvalósulását. Azt gondolom, minden területen sikerre van szüksége az embernek, nem jó egyik területet sem "beáldoznia" a másikért. Én úgy látom, ezeket Isten Igéje tudja az ember fejében helyretenni, mert Isten tudja, mire teremtette az embert, és hogyan lehet boldog. Régen úgy gondoltam, hogy az érzelmeim hordozzák a boldogságot, amikor jól érzem magam, akkor boldog vagyok, ám nagyon gyorsan beigazolódott, hogy ez azért nem így van. Közben ugyanis embereken kell átlépni, eldobni, elhasználni őket, majd újra használni őket. Ezért nem voltak barátaim, nem tartottam fontosnak az emberi kapcsolatokat, kizárólag a zene, az ének volt a lényeges számomra. A férjemmel is akkor vált stabillá a kapcsolatunk, amikor elkezdtem járni a gyülekezetbe, Bibliát olvasni, és mivel együtt laktunk, látta, milyen változás megy végbe bennem. Ma már egészen másképp látom a dolgokat, nagyon fontos értékké vált számomra a hűség, az összeszedettség. Amit az ember nem tanul meg kicsi korában az apjától, anyjától, azt az újjászületéskor, húsz-harminc-negyven- vagy akár hetvenévesen tanulja meg az Atyától. Régen csak azt tudtam, hogy szeretnék nem úgy élni, mint a környezetem, hogy van a hétfő, amit mindenki utál, aztán jön a kedd, most már mindjárt szerda, szétfolynak az események, nem jó, ha süt a nap, nem jó, ha esik, semmi se jó. A mostani képem az életről ennek éppen az ellentéte, egy jó életre készülök minden nappal, helye van benne a mozgásnak, tanulásnak, az
istentiszteletekre való készülésnek, képzem magam a szakmámban is, hangképzéssel például. Tervezem, hogy később továbbadom, amit megtanultam, nem akarom magamnak tartogatni, hanem átadni a zenei pályára készülő fiataloknak. Nekem ez a vállalkozásom, hogy az Úrba vetem az életemet, Istenbe fektetem az éneklési tudásomat, az energiámat, az időmet.

– Miben áll akkor a te megoldásod a karrier vagy család dilemmára?

– Először is az én sikerem nem az én sikerem. Pontosan attól szenvedtem a turnékon korábban, hogy nincs mit adnom, a tehetségem önmagában nem gyarapít senkit, legkevésbé önmagamat. Ugyanakkor az, amit az Eurovíziós fesztivál sikerével átéltem, rávezetett arra, milyen is az íze annak, amit az ember ajándékba kap, és megszerettem az ajándékokat. Istentől kapni és azt továbbadni egészen más, mint amikor én csikarok ki magamból valamit a saját sikerem érdekében. Most már van mondanivalóm, van, ami inspirálja a dalokat, már nem öncélú az éneklésem, így szellemileg, lelkileg, minden szinten otthon érzem magam. Ezért aztán a karrier is ajándékká vált számomra, nem kell hajhászni, ha hajhásznám, tán el is menekülne előlem. Nincs annyira feltupírozva a szerepem, és a házasságunk sem arról szól, hogy én vagyok a művésznő. Kiegészítjük egymást a férjemmel, összedolgozunk, társak vagyunk, segítjük egymást, felosztjuk egymás között a feladatokat. Ha ez jól működik, márpedig jól működik, minden egyéb is jó és gördülékeny. Nagyon csalóka dolog azt hinni, hogy a siker minden, hogy aki sikeres, az megkaphat bárkit, közben elfeledkezik arról, aki már akkor ismerte, amikor senki nem figyelt oda rá, és már akkor is szerette. A Példabeszédekben nagyon reális képet találunk erről, amikor azt mondja: a legtöbb ember talál valakit, aki jó hozzá, de hűséges embert vajon ki találhat? Az érték maradandó tud lenni, és a másikból is értéket hoz ki. Azt, hogy én énekesnőként gondolkodom magamról, a férjemnek köszönhetem, ő erősített meg ebben, én sokáig bizonytalan voltam, többször ért olyan hatás, hogy azt mondtam, na jó, én ezt inkább hagyom. Amikor egyszer eljött az egyik koncertemre az édesanyám, és meghatottan törölgette a könnyeit, mint minden rendes szülő a gyereke produkciója láttán, a férjem odaszólt neki: Most miért csodálkozik, mama? Hiszen énekesnő a lánya! Én pedig azon vagyok, hogy megkönnyítsem a dolgát, ha kell, bemegyek hozzá az irodába, és bármilyen munkát elvállalok, hogy időt szabadítsak fel számára. Van, hogy leülünk, és órákon keresztül beszélünk arról, hogy mit hogyan kellene tenni a jövőben. A legjobban azt szeretem, ha "kvaterkázunk", és közben eszünk is egy kicsit, kommunikálunk, dolgokat oldunk meg együtt, és egyre jobban csiszolódunk össze.

– Szép karrier…!

– És még nincs vége!

Olvasson tovább: