Kereső toggle

Egy auschwitzi túlélő vallomása

Meg fogtok dögleni

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

F. S.-né nyolcvanhat esztendős auschwitzi túlélő. Hatvan évvel a láger után most első ízben beszélt részletesen a megnyílt pokollal történt találkozásáról.



Az auschwitzi tábor térképe. "Mindenkinek el kellett vonulni Mengele előtt: ő intett jobbra, intett balra" Fotó: Somorjai L.

Egyik reggel mentem kenyeret venni, de ott, ahová öt éve naponta jártunk vásárolni, ki volt írva, hogy "zsidót nem szolgálok ki".

Mondtam, hogy fizetek, egy kiló kenyeret kérek pénzért. "Nem látja, hogy mi van kiírva?" A legtöbb üzletben akkor már ki volt írva.

Néhány illetőről évek óta tudtuk Pásztón, hogy zsidógyűlölők, csak nem gondoltuk, hogy egyszer hatalomra jutnak. 

Édesapám az Észak-Magyarországi Tokaji Kőbánya vezetője volt. Országszerte ismert szakember, aki Magyarország összes bányáinak kőösszetételét tudta. Ez volt az élete, a kőbánya. És a sors játéka, hogy Mauthausenban a kőbányában halt meg.

1944-ben huszonöt éves voltam. Elvégeztem a női kereskedelmi iskolát, aztán varrni tanultam. Egyetemre bejutni zsidónak nem lehetett. Ha valaki be akart volna tölteni egy magasabb állást a képzettségének megfelelően, rákérdeztek a vallására.

Éreztük és tudtuk is, hogy antiszemitizmus uralkodik az egész országban. De a pokol akkor kezdődött, amikor bejöttek a németek. 1944. március 19-én. Két-három napon belül mindenhol megjelentek. Motorbiciklivel bejárták az egész környéket, mindenütt ott voltak egyszerre. Direkt csinálták a nagy fölhajtást. 

A szimpatizánsaik elkezdtek feliratokat terjeszteni a községben. Egy asztalos a fiával, aki mint később kisült, tehetséges festőművész lett, éjszaka végigjárták a várost, és mindenféle zsidóellenes jelszavakat írtak fel, hogy "Meg fogtok dögleni!", és ehhez hasonlók. 

Csohány Kálmán ez a festőművész, benne van a lexikonban is. 

Március vége és április így telt el: egyik rendelkezést a másik után hozták, ezt nem lehet csinálni, azt nem, be kell szolgáltatni különféle dolgokat, zsidók nem hagyhatják el a várost.

Kessler Hajnalka nem messze lakott tőlünk, a következő sarkon. Amikor megtudta, hogy bejöttek a németek – egyedül élő nő volt, nagyon kulturált, nagyon okos teremtés öngyilkos lett. Volt egy nyitott kút az udvarán, abba beleugrott. Hagyott egy levelet, azt írta, nem akarja megvárni, míg a németek megölik.

Bizottság járta a házakat, kérték, soroljuk fel, milyen ékszereink vannak, és adjuk át az aranyat. Írtak is róla valamilyen cédulát. Volt köztük falubeli is. Mert azok tudták, kik a jobb módú emberek, hogy kihez érdemes elmenni. 

Aztán egy nap megjelentek a plakátok, hogy ekkor és ekkor, reggel hat órakor minden zsidó legyen az állomáson, mert a zsidó származásúakat Hatvanba szállítják. Mert ez a törvény. A csillagviselés már kötelező volt, egy 10x12 centiméteres hatágú sárga csillagot minden zsidó köteles volt kitenni a kabátjára.

Akadtak olyan, jóérzés? emberek a magyarok között, akiket felháborított mindez, de nem volt hozzá erejük, és nem is mertek ellenállni, mert olyan erővel és hatalommal léptek fel a nyilasok. 

Hogy Pásztón hány nyilas volt, nem tudom, nem tették közzé. Együtt jártak a csendőrökkel. Mikor megjelentek a németek, akkor az SS- katonákkal is együtt mozogtak. Ők kísértek ki bennünket a vasúthoz is. Húszkilós csomagot és élelmiszert lehetett vinni. Apám szerzett egy kis kézikocsit. 

Négyen voltunk gyerekek, de két öcsém Budapesten élt, az egyik műszerésznek tanult, a kisebbik pedig bőrdíszművesnek, ők nem velünk jöttek. 

Szálltunk be a vagonba, a nyilasok vezényeltek, durvák voltak, gorombák. Kérkedtek: meg akarták mutatni a németeknek, hogy milyen
klasszak, hogy ők is meg tudják oldani a feladatot. Nagyon gyorsan lezajlott az egész. Amikor már mindenki bent volt a vagonban, akkor ez a bizonyos Csohány Kálmán, az idősebb – ő volt a nyilasvezér Pásztón – ránk verte az ajtót, és azt mondta, hogy "Soha többet ne lássalak benneteket".

Hatvanban a kismajorban szállásoltak el. A csendőrök újra elmagyarázták, hogy akinél pénz, ékszer vagy más értéktárgy van, adja át, mert nem lehet magunkkal vinni.

Aztán pár nap múlva átvezényeltek a cukorgyárba, és ott újra elmondták, hogy akinél találnak aranyat vagy ékszert, azt nagyon megbüntetik. Egy ismerősünknek, Jungreisz Lajosnak a fekhelyén találtak valami pénzt eldugva. Kivitték az udvarra, lehúzták a cipőjét, és rettenetesen megverték a talpát, gumibottal. 

Mellettünk a sarokban egy priccsen feküdt egy nő, nagyon helyes fiatal teremtés, a Hatvany bárónak a lánya. Mert mindenkit összeszedtek. Egyszer csak jöttek a csendőrök, és ezt a lányt elvitték. Később hallottuk, hogy megegyeztek, hogy kimentik onnan. Állítólag repülőgéppel kivitték külföldre. Ő megmenekült. 

Két héttel később megmondták, hogy megyünk Auschwitzba. Azt se tudtuk, hogy mi az, hol van az, nem tudtunk róla semmit. Arra vigyáztunk a legjobban, hogy együtt maradjunk. Úgyhogy együtt szálltunk be a marhavagonba apám, anyám, nagymamám, a legkisebb öcsém és én. Hatvanból mindenkit elvittek. 

Azt hiszem, négy napon át mentünk, Krakkóban egy éjszakát álltunk. Az ajtót egyszer se nyitották ki. A kocsink végében, az egyik földbirtokosnak a menye, akivel vele volt a hároméves kisfia, és várta a második gyerekét, elkezdett szülni a vagonban. De egy pohár vizet nem tudtunk neki adni, mert nem engedték. 

Aztán egyszer csak leállt a vonat, és édesapám fölállt, és éjszaka volt, és kinézett a rácsos ablakon, és azt mondta, megérkeztünk egy gyönyör? nagy iparvárosba, csupa fény minden, itt dolgozni fogunk. 

Hát meg is érkeztünk, valóban.

És akkor kinyitották az ajtókat, és valami istentelen gorombán elkezdtek kiabálni a németek: "Raus, raus!", "Kifelé!", minél gyorsabban, nők ide, férfiak oda. Rögtön szortíroztak bennünket, úgyhogy én az édesapámat akkor láttam utoljára. S ő csak intett, hogy legyünk nyugodtak, majd jó lesz minden.

Még akkor sem tudtuk elhinni, hogy minket meg akarnak gyilkolni, egyszerűen nem jutott el a tudatunkig, hogy igenis azért visznek minket oda, mert meg akarnak semmisíteni. 

Mindenkinek el kellett vonulni Mengele előtt: ő intett jobbra, intett balra. A válogatást ő csinálta. Mindig várta a szállítmányt, és döntött: időseket, betegeket, gyerekeseket erre, fiatalokat arra. Tipikus német, középtermet? férfi volt, fekete egyenruhában. Állt és dirigált. És a lengyel lányok, akik odakint voltak az állomáson, mondták nekünk, amennyit mertek súgni németül, hogy "ne menjetek a teherautók felé, csak erre gyertek". 

Mert a németek meg kiabáltak, hogy akik gyengébbek, idősebbek, azok a teherautókhoz menjenek, mert nagyon hosszan kell gyalogolni. És mondtam anyukának, hogy "gyere ide, menjünk gyalog", de ő azt mondta, "a nagymamát nem hagyom", és édesanyámnak a vagonban megdagadtak a lábai a hosszú üléstől, úgyhogy végül én is azt mondtam, hogy "anya, hát akkor szálljatok föl, majd találkozunk". Ekkor láttam őket utoljára. Fölszálltak, és úgy, ahogy voltak, vitték őket a krematóriumba. 

Minket meg kivittek Birkenauba, ami olyan négy-öt kilométerre volt Auschwitztól. Auschwitz a fogadóváros volt, de a tulajdonképpeni tábor Birkenauban volt. Rengeteg férfiláger, női láger, cigányláger. Én a B3 jel? lágerba kerültem. 

Először a fertőtlenítőbe vittek. A ruhánkat le kellett venni, mindent elvettek tőlünk, ami még nálunk maradt. A hajunkat leberetválták teljesen kopaszra, és rabruhákat kaptunk. 

Akkor már tudtuk, hogy rossz helyre kerültünk. Beszéltünk a lengyelekkel, és sok mindent hallottunk tőlük. Voltak, akik már harmadik éve voltak ott, fiatal lányok. Elmesélték, hogy sorbaállították őket a németek, és egy német SS-katona a sor végére ment, és aki kilógott a sorból, azt rögtön lelőtte. Egy embert lelőni nem volt probléma. 

A B3-ban három-négy hétig laktunk. Naponta egyszer kaptunk enni, hoztak egy kondér ennivalót, valami híg levest. Vizet csak akkor ittunk, amikor esett az eső. Dolgozni akkor még nem kellett. Minden reggel négy órakor volt ébresztő, ki kellet állni a láger elé, és megszámoltak bennünket. Állandóan számoltak bennünket. Nem lehetett hiányozni, mert ha valaki hiányzott, akkor fölborítottak mindent, üvöltöttek, ordítottak, és újra sorba állítottak.

Volt köztünk egy egri kislány, olyan 16-17 éves, csípőficamos. Fogalmunk sem volt róla, ő maga sem tudta, hogy maradt életben. Mengele valahogy nem vette észre a bicegését. És szegényke kint volt éppen a latrinán, amikor megszólalt a sziréna, mert feltűnt egy repülőgép. A németek szinte megőrültek, ütöttek-vertek mindenkit, rohanni kellett be az épületbe. És ez a csípőficamos kislány nem tudott olyan gyorsan szaladni, és az SS-katonák mindig maguknál tartották ezeket a németjuhász kutyákat. Na akkor az egyik eloldotta a pórázt, és ráuszította a kutyát a kislányra…

A németek végig brutálisak voltak. Ez volt az elvük, ehhez ragaszkodtak. De mint tudjuk, és az egész világ tudja, két ember mégis megszökött Auschwitzból, és világgá kürtölte, mi folyik ott. Ennek dacára nem történt semmi, se az amerikaiak, se más nem bombázta a táborokhoz vezető vasutakat. A zsidók érdekében senki nem tett semmit.

Pár hét alatt lefogytunk rettenetesen, mindenféle betegség fölütötte a fejét, de nem lehetett betegnek lenni, mert ez a bizonyos reggeli sorakozó arról szólt, hogy akin a parancsnok észrevette, hogy valami baja van, abban a pillanatban föltették egy kocsira, és soha többé nem láttuk. A tífusztól rettenetesen féltek a németek.

Egy ízben levelet kaptam az édesapámtól, azt írta, hogy ne féljetek, találkozunk, vigyázzatok az egészségetekre. Még nem tudta, hogy egyedül maradtam, hogy engem elválasztottak anyukától meg nagyanyámtól. 

Auschwitzban júniusig voltunk, akkor azt mondták, hogy gyárakba visznek dolgozni minket.

Így kerültem Trautenau városba, egy másik lágerbe. Onnan jártunk a most is működő AEG gyárába dolgozni. Időzített bombák alkatrészeit kellett szortírozni. 

Minden reggel négy órakor indítottak. Orvosi kezelés semmi, ennivaló a legszűkösebb, amivel életet még fenntartani lehet. Mindennap hosszú kilométereket mentünk fagyban, hóban, facipőben. 

A gyárban beteg lettem, belázasodtam. Kaptam egy fertőzést, a hónom alatt iszonyatosan megdagadt, de hát nem lehetett betegnek lenni: úgyhogy mindenki letagadta, még hogyha látható is volt a baja. A mi blokkunkban a lengyel lányok – úgy hívták őket, hogy blockerste, mert már évek óta ott voltak, és ők igazgattak bennünket – elloptak egy hegyes kést a konyhán. A szlovákok közül egypáran meg olyan helyen dolgoztak, ahol elemlámpákat készítettek. Este tíz órakor mindig végigment az SS-katonanő, és eloltotta a villanyt. Villanyoltás után jött egy magas, akkor már serkenő hajú nő, mert hát kopaszok voltunk, orvosnő volt, de ugyanúgy fogoly. Zseblámpa fénynél belém bökött, és felnyitotta a kelést. Rettenetesen fájt, de hát se kiabálni, se fertőtleníteni nem lehetett. Négy órakor indulni kellett újra a gyárba, nem mondhattam, hogy beteg vagyok. 

A lágerrel szemben volt egy férfiláger, franciáknak. Ők ugyancsak azon az úton jártak dolgozni, és mindig ledobáltak nekünk leveleket meg újságot. Így tudtuk meg februárban, hogy Pásztó fölszabadult. 

Aztán egy tavaszi napon üzentek a franciák, hogy "a németek tegnap aláaknázták a lágereteket, szökjetek meg, mert föl fogják robbantani". Két-három nap telhetett el, és egy éjszaka eltűntek a németek. Mire fölébredtünk, nem voltak sehol. Másnap bejöttek az oroszok. A tolmácsuk elmondta, hogy legyünk nyugodtak, vége van a háborúnak. 

Levágtak a láger udvarán egy lovat, hoztak egy nagy kondért, és elkezdtek főzni. De hát annyira éhesek voltak az emberek, hogy nem tudták megvárni, fölborították a kondért, és úgy félnyersen estek neki, aki hozzá tudott jutni valamihez. 

Nem volt senki, aki elmondta volna, mi a teendő, szétesett minden. Egy barátnőmmel elindultunk gyalog hazafelé. 

Mindenképpen haza akartunk jönni, mert egyszerűen nem hittük el, hogy nem találkozunk a szüleinkkel. Auschwitzban mondták az oroszok, hogy lehet menni Svédországba, vagy ahová akarunk, de hát csak haza akartunk jönni. 

A hatvani gyűjtőtábort is beleértve 1944. júniustól 1945. júniusig tartott a fogság. Amikor hazaértem 26 éves voltam és 32 kiló. 

Apám, anyám, nagyanyám odavesztek. A bátyámat, aki a munkaszolgálatban vesebajt kapott, még megtaláltam élve a kórházban. Kilenc hónapig ápoltam, aztán meghalt. 

A kisöcsémről, akit édesapámmal együtt elvittek Auschwitzból a mauthauseni bányába dolgozni, kaptunk egy értesítést: ekkor és ekkor érkezik a vöröskeresztes vonattal a Keleti pályaudvarra. Kimentünk elibe: borzasztó állapotban, de ő is életben maradt. Szívgyengeséget kapott, nagyon leromlott és tönkrement. Még két és fél évig élt idehaza. 

Én Pestre költöztem egy ismerős családhoz. Minden vonathoz kimentem, amikor hallottam, hogy túlélők érkeznek. Ha az utca túlsó oldalán láttam egy bicegő asszonyt, átrohantam, mert úgy láttam, azt hittem, hogy ez a járás az én édesanyám járása volt. Annak dacára, hogy tudtam, mi történt, amikor elválasztottak bennünket Auschwitzban. Mégis, még évekig élt bennem titokban egy remény, hogy találkozunk.

A pásztói lakásunkba többet soha be nem mehettem. Mire hazakerültem, és elmentem megnézni, mégis mink maradt, már három kisgyermekes családot beköltöztettek. 

Szó szerint semmim nem maradt. Hogy meg tudok-e bocsátani a gyilkosoknak? Bosszút állni senkin nem akarok. De ezek megbocsáthatatlan dolgok. 

Nem igaz, hogy ezt meg lehet bocsátani.

Olvasson tovább: