Kereső toggle

Az apa, akinek lányát terroristák ölték meg, most másokon segíti

Zene a pokolból

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az oroszországi tragédia sűrítve mutatta be a világnak azt a borzalmat, amelyről az elmúlt években az Izraelben élők családok közül több ezer szerzett személyes tapasztalatot. Egyikük, Arnold Roth ausztráliai születés? üzletember, akinek gyönyör? tinédzserlánya öngyilkos merénylet áldozata lett Jeruzsálemben, nemrégiben alapítványt hozott létre a fogyatékos gyermeket nevelő családok megsegítésére. 



Arnold Roth gyermekeivel. Malki, a terrortámadás áldozata már nincs köztük Fotó: E. I.

– Mi késztet egy rendezett körülmények között élő, boldog ausztráliai családot, hogy egy napon gondoljanak egyet, és Izraelbe költözzenek?

– A feleségem, Frimet New Yorkban nőtt fel; a szülei szerették Izraelt. Még lánykorában kialakult benne a cionizmus iránti erős elkötelezettség érzése. A hetvenes évek közepén találkoztunk, amikor posztgraduális tanulmányokat folytattam New Yorkban. Ő akkorra már elhatározta, hogy alijázni fog. Így hát amikor kezdett a kapcsolatunk komolyra fordulni, megkérdezte, hogy szeretnék-e Izraelben élni. Azt mondtam neki, Izrael kézenfekvő hely a zsidók számára. Erre megkérdezte, mikorra tervezem a kivándorlást. Ezen már mélyebben el kellett gondolkodnom, mivel úgy éreztem, hogy egy ideig még Ausztráliában kell maradnom, hogy hasznát vegyem friss jogi diplomámnak, máskülönben az egyetemen töltött öt év elveszett volna. Nyilvánvalóan tetszett neki a válaszom, mivel hozzám jött feleségül, és Melbourne-ben telepedtünk le, ahol születtem. Mindkettőnket fogva tartott azonban az a gondolat, hogy amikor lehet, elmegyünk Melbourne-ből. Tizenkét év múlva úgy éreztük: felkészültünk az alijára. Négy, Ausztráliában született gyermekünkkel Jeruzsálem Rámot nev? negyedében rendeztük be első, izraeli otthonunkat 1988 augusztusában. A következő években még három lányunk született Jeruzsálemben. 

Semmi anyagi érdekünk nem fűződött ahhoz, hogy ne Melbourne-ben vagy New Yorkban éljünk. Kényelmes életünk volt, szép házunk, két kocsink és egy gyönyör? kertünk. Angol az anyanyelvünk, így kulturális szempontból is otthon éreztük magunkat, aztán a karrierlehetőségek is sokkal jobbak voltak Ausztráliában, mint Izraelben. Ezt mind át kellett gondolni, mielőtt alijáztunk. Mivel azonban vallásos családban nőttünk fel, és jól ismertük a zsidó történelmet, valamint láttuk, hogyan fejlődik Izrael, erős késztetést éreztünk arra, hogy ott legyünk, és hozzákössük az életünket a zsidó államhoz. 

– Mennyire volt nehéz az új életet berendezni? 

– Természetesen nem volt könyny? hozzászokni az izraeli élethez. A legnagyobb gyermekünk tízéves volt, amikor megérkeztünk. Reméltük, hogy ez még az a kor, amikor be lehet illeszkedni az új környezetbe. Minden gyermekünkkel így történt: az első év végére mindannyian tökéletesen beszélték a hébert, és gyorsan találtak barátokat is, bár az első hónapok még könnyek között teltek el. Számomra a héber kemény diónak bizonyult. Nehezen találtam időt a nyelvtanulásra, miközben kenyeret kellett keresnem. Frimet már az alija előtt kiválóan beszélt héberül, így sok feladatot neki kellett megoldania, amit én nem tudtam, például ő vitatkozott a telefontársasággal, ha úgy adódott…

De voltak más kihívások is. Jóval kevesebb pénzből kellett kijönnünk, és sokkal kisebb lakásban laktunk, mint amihez hozzászoktunk. Ez még ma sem könnyű. Sok izraeli teljesen más kulturális háttérből jön, mint mi: másképp beszélnek, másképp állnak sorba a bankban, másképp vezetnek. Végül azonban hozzászoktunk, bár Izrael továbbra is kaland a számunkra. Persze tizenhat év után katonaviselt gyermekeinkkel igazán otthon érezzük magunkat. 

– Másképp kellett megszervezni a család életét amiatt, hogy Izraelben élnek?

– Ez az ország fantasztikusan gyermekközpontú, ez minden izraelire igaz, függetlenül attól, honnan jön. Ausztráliában, illetve az Egyesült Államokban még csak nem is álmodtunk arról, hogy egyedül elengedjük a gyereket a barátjához. Vagy elvittük őket, vagy kint álltunk a ház előtt, és figyeltük, hogy minden rendben van-e. Ott még akkor sem áll meg senki, ha egy elveszett, síró gyereket lát az utcán. Itt mindenkit érdekelnek a gyermekek, ami persze nem jelenti azt, hogy Izraelben ne leselkednének veszélyek. Nagy különbség azonban, hogy Izraelben a családi élet és főleg a gyermekek a legfőbb értéknek számítanak. A gyermekeink sokkal szabadabban, ugyanakkor a családjuk, a barátaik és a környezetük iránti jóval nagyobb felelősségérzéssel nőttek fel itt. 

– Sajnos van egyfajta – a gyermekekre is leselkedő – veszély Izraelben, ami miatt más itt az élet. Az Ön gyönyörű, tinédzserkorú lánya is a terrorizmus áldozatául esett. Hogyan emlékszik vissza rá?

– Malki lányom az a fajta ember volt, aki mindig azt kereste, hogy hogyan segíthetne másokon. Semmi nem tette boldogabbá az életben, mint az, ha segített annak, akinek szüksége volt rá. Vidám, optimista, kreatív, zenebarát ember volt, aki tele volt az élet és a barátai iránti szeretettel. Az iskolában minden kérés nélkül odament a másik diákhoz, ha azt látta, hogy szomorú, csak azért, hogy mosolyra fakassza. 

– Hogyan történt a tragédia?

– 2001. augusztus 9-én a délelőttöt a legjobb barátnőjével töltötte, Michál nev? szomszédunkkal, akivel együtt díszítették egy közös barátnőjük szobáját, mivel másnapra várták vissza amerikai nyaralásából. Délben kitalálták, hogy busszal bemennek Jeruzsálem központjába, a kedvenc pizzázójukba. Két óra előtt néhány perccel tele volt az étterem tizenévesekkel, gyerekekkel, azok szüleivel és turistákkal. Ekkor egy fiatalember, egy kicsivel idősebb, mint Malki, belépett az étterembe egy gitártokkal a hátán. Malki szerette a zenét, nagyon jól fuvolázott a jeruzsálemi Fiatalok Zenekarában. Ha valami miatt feltűnt neki a fiatalember, akkor az valószínűleg a közös zenei vonzalom volt. 

Azonban annak az embernek a zenéje magából a pokolból jött. Abban a pillanatban, ahogy a pulthoz lépett, felrobbantotta magát, éppen ott, ahol a két lány a pizzájára várt. Ez a gazdag földbirtokos családból származó, mélyen vallásos muszlim fiatalember megölt tizenöt teljesen ártatlan embert, és megnyomorított másik százharmincat, illetve sérülést okozott nekik. Malkit és a barátnőjét, akik életükben is olyan közel álltak egymáshoz, másnap egymás mellé temettük Jeruzsálem szélén egy dombtetőn.

– Mit jelentett Malkinak Izrael?

– Szerelmes volt Izraelbe. Írt egy gyönyör? dalt, amely erről a szerelemről szólt, és amelyet nemrég CD-n is kiadtak. Maradt utána egy napló, amelyben arról írt, mennyire átérezte azoknak az embereknek a terrorizmus által okozott szenvedéseit is, akiket csak az újsághírekből ismert. Írt arról is, hogy titokban sokat sírt, amikor a sebesültekről és a halottakról olvasott. Zsidónak érezte magát, és megértette, hogy mi indított bennünket, Frimetet és engem arra, hogy Izraelbe jöjjünk. Amikor ausztráliai nagymamája meglátogatott bennünket, Malki órákig hallgatta, amikor anyám a második világháború előtti lengyelországi eseményekről beszélt – arról, hogy mi történt vele Auschwitzban és a náci munkatáborokban. Kötődést érzett a németek által elpusztított zsidó világhoz. 

– Malki emlékét azonban őrzi a róla elnevezett alapítvány is. Honnan jött a gondolat?

– Ahogy a siva (a gyászidőszak – a szerk.) idején a feleségemmel és a gyermekeimmel együtt ültünk, elhatároztuk, hogy létrehozunk egy olyan élő emléket, amely hűen tükrözi, mennyire szerette Malki a fogyatékos gyerekeket. Malki legkisebb húga vak és mozgásképtelen egyéves kora óta. Emiatt Malkinak olyan feladatokat kellett megoldania, amelyekkel némely ember egész életében nem találja magát szembe. Számtalan oldalt meg lehetne tölteni Malki kedves és önzetlen cselekedeteivel. A neve nagyon hasonlít az angyal szóra héberül. Most, hogy elveszítettük, mi valóban úgy érezzük, hogy angyal volt. 

– Mivel foglalkozik az alapítványuk?

– A Malki Alapítvány magánemberek adományaiból segíti azokat az izraeli családokat, ahol fogyatékos gyermek van, mégpedig kétféle módon. Először is olyan eszközöket biztosítunk a számukra, amelyek segítségével otthon is tudják gondozni a gyermeket, amíg csak lehet. Elég gyakran döntenek ugyanis úgy a családok, hogy intézményes ellátásra bízzák a fogyatékkal élő gyermeket, mivel otthon elég nehéz a gondozás. Adunk nekik tolószékeket, fürdéshez használható szerkezeteket, állókákat: mindenfajta drága eszközt, melyeket maguk nem tudnának megvenni. Mélységesen meg vagyunk győződve az otthoni ápolás erejéről és fontosságáról. Egyetlen intézmény sem tudja biztosítani egy gyermeknek azt, amit csak a szülők tudnak megadni. 

A másik dolog pedig, hogy segítünk a családoknak az otthoni kisegítő egészségügyi ellátásban. Egy fogyatékkal élő gyermeknek sokszor van szüksége kezelésre, a mi legkisebb lányunknak mindenesetre gyakran, ezért tudjuk, milyen sokba kerülnek ezek a szolgáltatások. Sokan egyszerűen
összeroppannak a fizikoterápia, a beszédterápia és a többi alapvető kezelés anyagi terhe alatt. A Malki Alapítvány azt mondja ezeknek az embereknek: menj és keresd meg a legjobb szakembert a gyermeked számára, és rendelj annyi terápiát egy héten, amennyire csak szüksége van. Aztán pedig küldd el a számlát, amit mi kifizetünk, bár nem teljes egészében, mert rájöttünk: fontos, hogy a kedvezményezettek érezzék, ők is felelősek anyagilag. Elég pénzt adunk viszont ahhoz, hogy szinte teljesen levegye a szülők válláról a terhet. Büszke vagyok arra, hogy sok olyan izraeli zsidó, keresztény és muszlim családot – megkülönböztetés nélkül – megörvendeztettünk, akik úgy érezték: egyedül küszködnek fogyatékos gyermekük ellátásának nehéz gondjával. Gyönyör? lányunk életéről így számos család megemlékezik.

Olvasson tovább: