Kereső toggle

Farkasvérből bárányvérbe

Fráter Lajos elítélt. 22 éves. Boldog ember

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Szeged, Csillag börtön, 2004. szeptember 19. délelőtt 11 óra. Istentisztelet után.



Fráter Lajos: Egyszer csak elhittem, hogy engem is lehet szeretni Fotók: Vörös Szilárd

– Miért vagy elítélve?

– Megöltük a mostohaapámat. Ütötte-verte a családot, a gyerekeket, a pénzt, ami meg volt, elhordta, kábítószerezett. Börtönviselt ember volt.

– Az igazi apáddal mi lett?

– Már akkor elhagyta az édesanyámat, mikor még csecsemő voltam. Alkoholista volt.

– Te roma vagy?

– Félvér, édesanyám roma.

– Hogyan jött a gyilkosság ötlete?

– Először nyolcéves koromban gondoltam, hogy ennek az embernek nem szabad élnie. Éjszakánként sokszor arra ébredtem, hogy édesanyámat üti-rúgja, hogy eltörnek a bordái, és tiszta vér a feje.

– Te mit csináltál, sírtál vagy elbújtál?

– Nem voltam gyenge lelkű. Néztem egy darabig a paplan alól, aztán a fal felé fordultam. Tervezgettem, hogy megölöm. 

– Édesanyáddal szerettétek egymást?

– Nem annyira. Több testvérem volt, és rám valahogy nem volt idő. Mellőzött gyerek voltam, nem emlékszem, hogy valaki is szeretett volna. De én se mást. Elkezdtem lassan a sátánizmus fele hajlani. Tizenöt évesen már úgy éltem és gondolkoztam, mint egy komoly sátánista. 

– Ez miben nyilvánult meg? Mit csináltál, hogyan gondolkoztál?

– A vér látványa mindig is egy kielégülést és furcsa fajta megelégedettség érzését adta. Kezdtem állatokat kínozni, aztán később ez ilyen szertartásféle lett. Elkezdtem a Sátánt keresni és szeretni. A csapatból egyedül én szólítottam őt Úrnak, mert az uramnak gondoltam. Egy kutyát drótkötélhez kötöttünk, tüzet raktunk alá, aztán bicskával felvágtam. Kézzel szedtem ki a beleit, hogy érezzem a meleg vért, ahogy rám csorog. Kielégültem ilyenkor, és azt éreztem, hogy a Sátán szeret. 

– Hány éves voltál ekkor?

– Tizenhét.

– A mostohaapád akkor is ugyanúgy verte a családot, mint régen?

– Igen, de engem már nem mert. Ittam, és marihuánát szívtam, extasy tablettát szedtem, később mást is. 

– Barátnőd volt?

– Egy darabig. Azalatt nem is nyúztam állatokat.

– Hogy történt a gyilkosság?

– Tizenkilenc éves voltam. Volt a féltestvéremnek egy tizenhét éves barátja, aki sokat ült már börtönben, betörések, rablások meg minden – vele jól kijöttem. A mostohaapám nem bírta ezt a gyereket, mindig azt mondta neki: egyszer úgyis megöllek. Egyik este is, mikor együtt voltunk, akkor is mondta, én meg ránéztem a haveromra, és azt súgtam neki: Ide figyelj, mi lenne, ha mi ölnénk meg őt? Kimentünk az udvarra, tervezgettük, hogy milyen kivégzési módszert alkalmazzunk, de akkor még elröhögtük a dolgot.

– Merthogy?

– Szerettük volna először lelőni, könnyen tudtunk pisztolyt szerezni. De ez túl gyorsnak tűnt, így nem kínlódott volna, a következő ötlet feldarabolni, aztán végül is maradt a bűntársam ötlete: baltát tenni a fejébe. Két hétre rá egy éjszaka meg is csináltuk.

– Hogyan telt az a nap?

– Zaklatott nap volt, sokat ittunk, meg szívtam rá. Este mikor találkoztunk, elég mámoros állapotban voltam. Aztán tizenkettő körül lementünk hozzánk, megbeszéltük, hogy a balta az ő kezében lesz, mert őrá nem gyanakszik senki. Pontosan elmondtam neki, ki hol alszik, hogy üssön, mire figyeljen. Beléptünk. 

A tévé bekapcsolva maradt, zúgott, a mostohaapám kábán aludt anyám mellett, a haverom odalépett, és egy lendülettel a baltát beleállította a fejébe. A homloka fölött. Aztán kivette a baltát a fejéből, és kirohant a szobából. Mélyre mehetett, ilyen kis agyvelődarabok is mentek az ágyra. 

– És te?

– Én ott maradtam, de nem halt meg azonnal, még fölült, még mondani akart valamit, még nyúlt a mobilja felé, és közben csak engem nézett, én meg gyorsan bementem a saját szobámba, amely az övék mellett volt, levetkőztem, és magamra húztam a dunnát, mintha aludnék. Anyám ekkor kezdett el sikoltozni, erre az öcsém felébredt, és azt látta, hogy én alszok. Ő rázott fel, hogy te, történt valami. 

– Mikor halt meg?

– Pár óra múlva.

– Hogyan buktatok le?

– Négyen tudtak az ügyről, többek között az akkori barátom testvére is. Ő adott fel a rendőröknek százezer forintért. 

– Mit éreztél, mire gondoltál a gyilkosság után?

– Semmire. 

– És amikor már a börtönben ültél?

– Hogy minden széthullott körülöttem, az a kevés is, amiről azt hittem, hogy van, és gyűlöltem apámat, amiért elhagyott bennünket, és gyűlöltem mindenkit, főleg azt, aki feldobott. Szerettem volna keresztre feszíteni. Szó szerint. Szerettem volna végignézni, ahogy kimúlik. 

– Már nem szeretnéd? Miért beszélsz múlt időben?

– Már nem. Nem haragszom rá, megbocsátottam neki, mert… Isten nekem is meg… megbocsátott…

– Azt mondtad az előbb, aki sír, az gyenge lelkű. Mégis az vagy? 

– Nem. Csak megtértem.

– Miért?

– Három év nyolc hónapja ülök, 2001. október 25-ének délutánján az egyik cellatársam, Olajos István Istenről beszélt nekem. 

– Nem mondtad neki, hogy ne hülyíts engem Istennel?





Vízkeresztség a Csillagban. Bogdán Sándor – emberölésben való részvétel, tíz év fegyház – új emberként jön ki a vízből 

– Nem, azt mondtam, adja ide a Bibliáját. Nekem természetes volt, hogy van Isten is, egyértelmű, ha az egyik világ uraként imádom a Sátánt, akkor kell lenni egy másik világnak is, aminek az ura valószín? az Isten. Addigi életemben, a környezetemben csak a Sátánban láttam azt az erőt és hatalmat, ami értelmet adhat az életemnek. Mikor először vettem kezembe a Bibliát, találomra nyitottam ki, az első mondat, amit elolvastam: "Ha apád és anyád elhagyna is, én soha el nem hagylak." Elolvastam tízszer egymás után, aztán elmondtam magamnak vagy százszor: "Ha apád és anyád elhagyna is, én soha el nem hagylak." Ahogy elkezdtem olvasni rendszeresen a Bibliát, először a gondolataim kezdtek el megváltozni, amik a fejemben voltak. Csúnyán és káromkodva beszéltem, ez úgy változott meg egyik napról a másikra, hogy észre sem vettem. A társaim mondták először, aztán az őrök, hogy: Mi történt a beszédeddel, te, meghülyültél? A szókincsemből automatikusan eltűntek a csúnya szavak, anélkül hogy akartam volna. Mikor arról beszélt az Írás az Ószövetségben, hogy miután Mózes megölt egy embert és elfutott, Isten mégis kiválasztotta őt, elkezdtem hinni, hogy belőlem is lehet még ember. Eltelt úgy negyedév, hogy mindennap olvastam a Bibliát. Azt a vér iránti vonzalmamat és megmagyarázhatatlan vágyódásomat, ami eddig hajtott, Isten kipótolta valahogy a szeretetével. 

– Ezt hogy érted?

– Úgy, hogy tudtam már szeretni az embereket, holott azelőtt senkit sem, és elhittem, hogy engem is lehet szeretni. István tanított a cellában imádkozni, ilyenkor olyan békesség öntött el, mint még soha. 2002. február végén megtértem. 

– Mi lett a sátánizmusoddal?

– Attól fogva, hogy elmondtam a megtérő imát, éjjelente folyamatosan rémálmok gyötörtek. Egyik éjjel azt álmodtam, hogy egy sötét sarokból egy hang azt mondja: most pedig megmutatom a jövődet, és végigpörgetett mindent a gyerekkoromtól kezdve egészen a síromig. Ott láttam magam a sírban fiatalon. Mikor megkérdeztem, ki ő, hogy hatalma van arra, hogy a jövőmet tudja és megmutassa, azt mondta, hogy ő az ördög. Kértem, mutassa meg az arcát, akkor előlépett a sötétből, és én sikoltva és izzadtan ébredtem, mert saját magamat láttam. 

– A te arcod volt az ő arca?

– Igen. És az én testem volt az ő teste. Másnap reggel elmondtam Istvánnak, aki a legjobb barátom lett, közösen imádkoztunk, és megvallottuk, hogy nem a Sátáné vagyok, így nincs már joga hozzám. Az ima utántól teljesen megszűntek a rémálmaim, és minden kapcsolatom az ördöggel. 

– Milyenek a hétköznapjaid? Hogy gondolsz a jövődre? Mit érzel apád, anyád iránt?

– Sokat imádkoztam azért, hogy megváltozzanak az érzéseim a szüleim iránt, az emberek iránt. Isten száznyolcvan fokos fordulatot tett bennem. Apámat, akit szenvedélyesen gyűlöltem, ma már szeretem, vágyom, hogy megtaláljam, hogy megöleljem. Tényleg úgy érzem sokszor, hogy keblemre tudnám ölelni a világot, mert mindenkiben látok valami jót. 

– Abban a fiúban is, aki feldobott, akit keresztre akartál feszíteni?

– Igen, benne is, mert ha nem dob föl, akkor lehet, hogy soha nem ismerem meg Istent.

– Most boldog vagy?

– Igen, sokkal boldogabb, mint kint voltam. Idén február 15-én egy vízzel teli nagy dézsában meg is kereszteltek.

– Ha kimész hat év múlva, fogod tudni folytatni a hívő életet?

– Persze. Jelenleg harmadikos gimnazista vagyok, gimnázium után szeretnék a Szent Pál Akadémiára jelentkezni. 

– Szeretnek a börtönben?

– Igen, sok ember szeret, és sokan a sétán mellém jönnek, azért hogy hallgassák, ahogy Istenről beszélek. Azt nem merik mondani, hogy hisznek, de jól esik hallgatni nekik. Aztán vannak, akik hülyének néznek minket, azt mondják, álmokat kergetünk. Húszan vagyunk már a Csillagban, akik így élünk. Akik fogunk tudni újat is kezdeni. 

Csapó József tábornok, a Csillag börtön parancsnoka

– Tábornok úr, több emberrel is beszélgettem a hívő elítéltek közül, akik arról beszéltek nekem, hogy teljesen megváltozott az életük, gondolkodásuk, és tiszta emberként élnek. Mellesleg ugyanez tapasztalható Sopronkőhidán is. Ezt Ön mennyire tudja alátámasztani?

– Teljes mértékben. Ezek az emberek, hogy mondjam, egyik napról a másikra megváltoztak, kicserélődtek, más emberekké lettek. És nemcsak időlegesen, azaz nem hangulatuktól függően – van, aki már évek óta. Az őröknek egyszerűen nincs dolguk ezekkel az elítéltekkel. Meglepve állunk e jelenség előtt. Biztos vagyok benne, ezt a látványos javulást egyetlenegy pedagógiai módszerrel vagy rendszabállyal sem tudtuk volna elérni. Börtönünknek másik nagy gondja az elítéltek társadalomba való normális visszailleszkedése. Minden valószínűség szerint ezeknek az embereknek ez sikerülni fog. Úgyhogy megköszönöm azoknak a lelkészeknek a munkáját, többek között Kunstár Csabának és kollégáinak, akik ebben segítettek.

Olvasson tovább: