Kereső toggle

Interjú Randolph L. Braham professzorral, a magyar holokauszt világhírű kutatójával

Kérdések már vannak, a válaszokra várni kell

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

– Professzor úr! Néhány napja a Magyar Tudományos Akadémián elmondott beszédében – amelynek szerkesztett változata a Hetek elmúlt heti számában jelent meg – Ön azt állította, hogy a világtörténelem egyetlen eseménye sem annyira jól dokumentált, mint a holokauszt, beleértve a magyarországi zsidóságot ért pusztulást. Budapesten csupán tíz éve, az ötvenedik évfordulón nyílt először tudományos igény? kiállítás a holokausztról. Igaz, azóta sikerkönyv lett Magyarországon Kertész Imre Sorstalansága, de több tízezer példányban fogytak el a holokausztot tagadó könyvek is. Eleget tudnak-e ön szerint a fiatalok a Soáról? Milyen eszközökkel lehet leghatékonyabban küzdeni az antiszemita előítéletek ellen?



Randolph L. Braham. A változásnak felülről kell elindulnia Fotó: Somorjai L.

– Az elmúlt évtizedet valóban az ellentmondások jellemezték. A nagy-számú antiszemita könyv és cikk megjelenése mellett ugyanakkor a holokauszt iránti érdeklődés is növekedett. Úgy tűnik azonban, ez az érdeklődés nem bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy a teljes lakosságot szembesítse a magyar zsidóságot 1938 és 45 között ért tragédia valódi súlyával. Nyilvánvaló, hogy az emberek nincsenek igazán tisztában a holokauszt számos vonatkozásával és következményével. Sajnos, ez igaz a diákok többségére és sok szakemberre is. Megdöbbenve hallottam, hogy nemrég egy magyarországi főiskolások között végzett felmérés szerint a diákok Adolf Hitlert nevezték a hatodik legnépszerűbb történelmi személyiségnek. Az elmúlt hónapokban – többek között a Nemzeti Kultúrális Örökség Minisztériuma és a Holocaust Dokumentációs Központ és Emlékgyűjtemény Alapítvány megbízásából – több közvélemény-kutatás készült, melyek kimutatták, hogy a felnőtt lakosság rettenetesen tájékozatlan a holokausztról. A felmérések talán legaggasztóbb megállapítása az a tény volt, hogy a legtájékozatlanabbak között milyen magas a 18 és 25 év közötti fiatalok aránya. Ez nyilvánvalóan az oktatási rendszer kudarca. Nem elegendő április 16-án – a hivatalos emléknapon – megemlékezni a magyarországi holokausztról, ennek az iskolai oktatás minden szintjén a tananyag részévé kell válnia. Úgy tűnik, mintha sok oktató számára nem lenne különösebben fontos az, hogy diákjait megismertesse a magyar történelemnek ezzel a sötét fejezetével. A változásnak felülről kell elindulnia. És csak azután fog ez bekövetkezni, amikor a nemzet bátorságot vesz ahhoz, hogy megbirkózzon az olyan kérdésekkel, mint amelyeket Pokorni Zoltán volt oktatási miniszter fogalmazott meg, amikor azt mondta: "Ki a felelős mindazért, ami történt? Nekünk, magyaroknak is szembe kell néznünk ezzel a kérdéssel: mennyiben volt felelős a magyar állam, az állampolgárok közössége a magyar zsidók elhurcolásáért, tragikus sorsáért?"

Amikor az állam és a kormány vezetői veszik maguknak a politikai bátorságot ahhoz, hogy őszintén és nyilvánosan megválaszolják ezeket a kérdéseket – és ebben a vonatkozásban az elmúlt hetekben sok mindent sikerült elérni – akkor a holokauszt rágalmazói, eltorzítói vagy éppen nyílt tagadói ellen vívott csata döntő részét már megnyertük. Valódi előrelépésre majd akkor kerül sor, ha ezek a válaszok eljutnak az iskolai tankönyvekbe és az osztálytermekbe is.

– Készen áll-e ma Magyarország arra, hogy teljes felelősséget vállaljon azért, mert zsidók tízezreit pusztította el 1944 előtt és aktívan közreműködött százezrek deportálásában 1944 során? Miért olyan nehéz a magyar vezetőknek egyenes szavakkal bocsánatot kérni ezekért a bűnökért?

– Ahogy az előbb utaltam rá, az elmúlt hetekben több magyar állami és kormányvezető tett jelentős lépéseket a múlttal való szembenézés érdekében. A magyarországi holokauszt hatvanadik évfordulóján rendezett megemlékezések során Mádl Ferenc köztársasági elnök és Medgyessy Péter miniszterelnök ékes szavakkal beszéltek a zsidóságot a második világháború során ért tragédiáról, és különösen a német megszállás utáni eseményekről. Elismerés illeti őket azért, hogy ezáltal előremozdították a megemlékezés ügyét. Azonban – szemben néhány náluknál alacsonyabb tisztséget betöltő politikussal – a köztársasági elnök és a kormányfő elmulasztotta, hogy érintse a felelősség és a bocsánatkérés ügyét. Úgy vélem, ennek az oka inkább belpolitikai, mint személyes megfontolásokban keresendő.

– A Páva utcai megnyitó során láthattuk, hogy az első sorban több bíboros is helyet foglalt. Néhány nappal korábban viszont vidéken egy katolikus templom kertjében – magas rangú egyházi személyiségek jelenlétében – állították fel Teleki Pál néhai miniszterelnök szobrát. Egyetért-e ön azokkal, akik szerint a magyarországi katolikus egyház vezetői kevesebbet tesznek a zsidósággal való megbékélés érdekében, mint a pápa vagy a Vatikán?

– Ironikus volt azt látni, hogy egy templomkertben pontosan abban az időben állították fel Teleki szobrát, amikor az ország a holokauszt hatvanadik évfordulóját ünnepelte. Ez azért nyugtalanító esemény, mert Teleki Pálnak az antiszemita múltja éppen olyan jól dokumentált, mint a keresztény egyházaknak a második világháború előtt és alatt tanúsított antiszemita magatartása. Az ő hozzáállásuk és politikájuk volt leginkább az, amely a magyar keresztény lakosságot meggyőzte arról, hogy a zsidóellenes intézkedések jogosak és egyben szükségesek is. Látva az 1965 óta a Vatikán részéről jelentkező számos pozitív fejleményt, – különösen, ami a zsidók és keresztények között az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában elindult dialógust és kapcsolatokat illeti – alapvetően bízom a zsidók és keresztények közötti megbékélés lehetőségében. Nem rendelkezem azonban elegendő információval ahhoz, hogy meg tudjam ítélni, mennyire kiterjedtek az érdemi kapcsolatok a magyarországi zsidó és keresztény egyházi vezetők között. Csak remélni tudom azt, hogy az érintettek az amerikai példát itthon is követni fogják.

– Előkerülhetnek-e a holokauszt magyar áldozatainak nevét tartalmazó részletes listák, vagy ilyenek nem is léteztek, mint ahogyan némelyek állítják?

– Nagyon fontos az úgynevezett Jaross-listák és más listák kérdése, hiszen ezek alapján gyűjtötték össze 1944-ben a zsidókat. Nem elegendő pusztán az áldozatok és túlélők számát és statisztikai adatait emlegetni. Az a közel hatszázezer zsidó, akit a háború alatt meggyilkoltak, mind emberi lény volt – férfiak, nők és gyermekek –, akik saját személyiséggel és névvel rendelkeztek. Megérdemlik azt, hogy személyként őrizzük meg őket az emlékezetünkben. A listák történelmi szempontokból és a nemzetségkutatás miatt is fontosak. Pontosan az a tény, hogy sok közösségnek a listáját megtalálták – a szülővárosomból, Désből deportált zsidók listáját például én fedeztem fel és ajándékoztam oda különböző intézményeknek – azt bizonyítja, hogy a Sztójay-kormány több minisztériuma is elrendelte ilyen listák elkészítését. A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának nemrégiben elkészített hivatalos tanulmányával ellentétben sokan – köztük néhány nemzetközi szinten ismert
holokauszt-túlélő is – úgy hiszik, hogy a listák a mai napig megvannak. Egyértelmű, hogy folytatni kell az erőfeszítéseket azoknak a dokumentumoknak a felkutatására, amelyek még létezhetnek.

– Európában és Magyarországon is számos intelligens és képzett ember vélekedik úgy, hogy nem ért egyet az antiszemitizmussal, viszont Izraelt egy olyan terrorista államnak tekinti, amelyet neonácikhoz hasonló vezetők irányítanak. Az Ethnos cím? görögországi szocialista napilapban nemrég két Dávid-csillagos rohamsisakot viselő izraeli katonát rajzoltak le, mint nácikat, amint éppen védekezni képtelen arabokat mészárolnak le. A kép aláírása így szólt: "Ne legyen semmi bűntudatod, testvérem. Nem azért voltunk Auschwitzban és Dachauban, hogy szenvedjünk, hanem azért, hogy tanuljunk." 2003-ban pedig a neves brit napilap, az Independent közölt egy karikatúrát, amelyen Ariel Saron éppen palesztin gyermekeket eszik. Állíthatjuk-e azt, hogy az anticionista és Izrael-ellenes propaganda a régi zsidógyűlölet újracsomagolt változata?

– A világ számos pontján jelentkező antiszemita megnyilvánulások egyszerre trágárak és ijesztőek is. A keresztény világ antiszemitái hatékony partnerekre találtak az iszlám fundamentalistákban. Az antiszemita retorika nagy része az izraeli–palesztin konfliktus körül forog. Természetesen nem mindenki antiszemita, aki kritizálja Izraelt vagy nem ért egyet Ariel Saron politikájával. Valójában, Saron leghevesebb bírálói közül sokan zsidók, akiket aggodalommal tölt el némely szempontból az, amilyen irányban Izrael az ő vezetése alatt halad. Szilárd meggyőződésem, hogy a legtöbb antiszemita, – még azokban az országokban is, ahol nincsenek vagy csak elenyésző számban élnek zsidók –, csupán felhasználja az arab–izraeli konfliktust ahhoz, hogy ürügyet találjon az ideológiai vagy faji alapon megfogalmazott céljai számára. A bal- és a jobboldal mai ideológiájának anticionista és Izrael-ellenes beállítottsága visszatükröződései annak a hozzáállásnak, amelyet elődeik a kommunista és náci rendszerek idején tanúsítottak, megspékelve most az iszlám fundamentalizmus vírusával.

– Mondhatjuk-e azt, hogy az olyan szervezetek, mint a Hamasz, amelyek meg akarják semmisíteni Izraelt, Adolf Hitler végső megoldásának a programját követik?

– Az arab–izraeli konfliktus megoldása körüli kudarcok mögött rejlő egyik legfontosabb nehézség az a tény, hogy sem a Hamasz, sem más radikális szervezet, köztük az Arafat vezette PFSZ nem akar valójában egy demokratikus és modern Izrael mellett élni. A béke akkor jön el, ha ez a hozzáállás megváltozik, és az újonnan létrejövő palesztin állam – amely maga is hasonlóan modern és demokratikus – elfogadja Izraelt, mint partnerét egy biztonságos, békés és virágzó közel-keleti régió építésében.

Az utolsó napok krónikása

Randolph L. Braham történész a New York-i The Graduate Center and City College poltikatudományi professzora. A magyarországi holokauszt nemzetközileg legelismertebb kutatója. Több mint 50 könyvet írt és szerkesztett, továbbá cikkek és interjúk százait publikálta ebben a témában. Néhány művét második világháborús bűnösök bírósági tárgyalásán, valamint jóvátételi perekben a vádhatóság bizonyítékként használta fel az Egyesült Államokban és más országokban. A kétkötetes A népirtás politikája – A Holokauszt Magyarországon cím? könyvét a Columbia Egyetem jelentette meg 1981-ben. A korszakalkotó m? 1997-ben jelent meg először magyarul. Ez közel 1500 oldalas könyv áttekinti a magyar zsidóságot ért tragédia előzményeit, és a megsemmisítéshez vezető út állomásait. Braham professzor tanácsadóként és szakkommentátorként működött közre Steven Spielberg 1998-ban készült Oscar-díjas, Az utolsó napok cím? dokumentumfilmjében, amely a magyarországi holokauszt történetét dolgozta fel túlélők – köztük Tom Lantos, a washingtoni kongresszus egyetlen holokauszt-túlélő tagjának – vallomásai alapján. (Forrás: The Graduate Center and City College)

Olvasson tovább: