– Egyetemi éveid alatt politikusnak készültél, majd a rendszerváltás után milliárdos üzletember lettél. Aztán feltűntél a választásokon Medgyessy Péter tanácsadójaként, majd két hónappal ezelőtt miniszterré neveztek ki. Milyen feladatra szerződtél?
– Egy országban mindenkinek vannak személyes tétjei, amit ki-ki a saját jövőjére tesz. Ilyen módon többé-kevésbé mindenki befolyásolja a maga sorsát. Kár tagadni, hogy tehetségünktől és zsebünktől függően van aki nagyobb, és van aki kisebb téttel játszik. Én abban a politikában hiszek, amelyik úgy definiálja a maga szerepét, hogy a különböző embercsoportok közötti méltányos egyezségeket szervezi. Rosszul értelmezi a feladatát, aki politikusként meg akarja váltani az országot. Egyetlen politikus sem fogja elintézni helyettünk a feladatunkat. Nem mi, politikusok alkotjuk meg az országot. Mi azon dolgozunk, hogy az emberek ezt meg tudják tenni: a tisztességes élet lehetőségét kell megteremtenünk, jó törvényeket kell hoznunk, a közpénzeket átláthatóan kell felhasználnunk. A vagyonos embereknek és a választott vezetőknek nyilvánvalóan több ebben a felelősségük.
– Milyen ideológiák alakították ki a gondolkodásodat?
– Én a rendszerváltást megelőző időszak "terméke" vagyok. A pécsi egyetemen KISZ-vezetőként azt gondoltam, rólam mintázzák majd az igazi reformer képét. De 89 nyarán már látszott, hogy amit csinálunk, az rossz, az tévútra vezet. Úgy tűnt, hogy a KISZ-DEMISZ átalakulás azt a világot konzerválja, amelynek lejárt az ideje. Ez volt az a pillanat, amikor fölálltam és vállaltam a munkanélküliséget. Később, volt egyetemi tanárom ajánlására elmentem dolgozni egy pénzügyi tanácsadó vállalathoz, amit egykori bankárok alapítottak.
– Ez még Pécsen volt?
– Nem, Budapesten, a Deák tér mellett, egy kis lakásban.
– Akkor még voltak politikusi ambícióid?
– Már nem. Úgy hittem, ezzel a vágyammal egy életre szakítottam.
– Miért?
– Tisztességes, jó szándékú palinak véltem magam, aki sokat tett a közügyekért. Persze a rendszer keretei között. Ezt kár lenne tagadni, hiszen egy sor kompromisszum árán, de elfogadtam a rendszert. Nehezen tudtam megemészteni, miközben azt gondoltam, hogy pozitív szerepet játszottam a rendszerváltáskor, engem is a rossz fiúk közé soroltak. Gyorsan és vaskosan véleményezett a közítélet. Az egy olyan történelmi pillanat volt, amikor a társadalom választott, hogy kivel akar tovább menni, és kivel nem. Akkor úgy éreztem, hogy velem nem akart.
– Térjünk vissza a Deák térre
– A Corvin Áruházba mentem mindenféle zöld öltönyt és m?bőr aktatáskát vásárolni. Azt hittem akkor, ez a divatos. Csetlettem-botlottam, nem ismertem annak a világnak a kultúráját.
– De úgy tűnik, hamar belerázódtál.
– Gyorsan kiderült, hogy azok a képességek, amelyekkel a nyolcvanas évek végén az egyetemi ifjúsági mozgalomban vezetővé váltam, itt is jól használhatók.
– Miért, miről szól a történet egy tanácsadó cégnél?
– Arról, hogy megkülönböztetem a fontosat a kevésbé fontostól, a rövidtávon problémát jelentő ügyeket a hosszú távú stratégiától. Meg kellett tudnom írni ötven-száz oldalas tanulmányokat egy adott kérdésről. Ez minőségileg majdnem ugyanaz, mint amit korábban csináltam. Kiderült, hogy jó egy év alatt képes voltam megtanulni majdnem mindent, ami fontos volt. Mivel akkoriban minden jogszabály megváltozott, előnyömre vált, hogy nem volt pénzügyi, vállalati múltam. Aztán 92 derekán azon gondolkoztam, hogy a saját lábamra kell állnom. Miért másoknak adjak tanácsot abban, hogy ők hogyan legyenek gazdagok, miért nem magamnak? Belevágtam, ennek minden kockázatával.
A szerencse fia vagyok, hiszen
negyvenkét éves koromra sok
mindent elértem. Ráadásul úgy,
hogy az erőfeszítések soha nem
estek nehezemre.
– Jól csinálhattad, hiszen vállalatbirodalmad mára közel négymilliárd forintot ér. Mely tulajdonságod, képességed segített leginkább a sikerhez?
– Nem kell nagyon szeretni a pénzt, és ne akarj minden áron meggazdagodni. Ugyanaz a helyzet, mint a politikában: nem szabad türelmetlennek lenni. Nem kell az ügyeknek túl nagy feneket keríteni, és azt sem szabad gondolni, hogy vagyunk valakik. Dolgozni kell.
Az üzlet nagyon egyszerű, bármilyen bonyolultnak is mutatják. Egyetlen szabály van: átlagnál nagyobb hozamot csak átlagnál nagyobb kockázat vállalásával lehet elérni. Ha valaki olyan üzletet ajánl, ahol nem érted, mi az ő érdeke, akkor szinte biztos, hogy át akar verni. Ha egy bonyolult üzlet végül is nem tisztítható le két-három egyszer? mondattá, ne vágj bele.
– Minek tartod magad, üzletembernek vagy politikusnak?
– Működő és békés embernek. Önmagammal nincsenek nagy vitáim.
Tudnom kell, ki vagyok, mire vagyok alkalmas, és hogy mire rendelt a sors.
– És mire?
– Talán arra, hogy problémákat oldjak meg. Hogy hagyjak valami kevés nyomot.
– De hát ezt akarja egy festő, egy író is, és a legtöbb alkotó ember.
– Ilyen értelemben egyformák is vagyunk. Csak ők ecsettel vagy tollal dolgoznak, én meg problémák megoldásával. Hogy ennek éppen üzlet-e a tárgya, és a magam hasznára teszem, vagy miniszterként a köz javára – nincs lényeges különbség.
– Az előbb említett békességed miből táplálkozik?
– Sors vagy istenadta tulajdonság. Szégyenlem, de semmit nem tettem érte, így büszke sem vagyok rá. A szerencse fia vagyok, hiszen negyvenkét éves koromra sok mindent elértem. Ráadásul úgy, hogy az erőfeszítések soha nem estek nehezemre. Miközben látom, hogy az élet iszonyúan igazságtalan is tud lenni. A nővérem, aki öt évvel idősebb nálam, segédmunkás a Pápai Húsgyárban. Nyolc általánost végzett. Ráadásul olyan betegsége van, amiben Magyarországon összesen három ember szenved.
Most százalékolták le. Apámnak és anyámnak olyan génkombinációját örökölhette, amitől nehézzé válik egy élet. Mindenből csak a rosszat kapta, ő lényegesen többet szenvedett azért, hogy századannyira vigye a saját erejéből, mint én.
Hol itt az igazság? Persze most, hogy egyikünk sokra vitte, könnyebb a helyzete.
2003. 07. 18. (VII/29)
