Kereső toggle

Vers az, amit mondani kell

Beszélgetés Kányádi Sándor Kossuth-díjas költővel

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Kányádi Sándor Kossuth-díjas verselő, az idén hetvennégy éves költő a jelenkori magyar költészet egyik kiemelkedő alakja. Aki már részt vett számtalan író-olvasó találkozója valamelyikén, tisztában van azzal, hogy a mesékből kifogyhatatlan, vidám ember. A Kolozsváron élő "Sándor bácsit" a magyar kultúra utazó nagyköveteként is számon tartják. Verses mesésköteteit egész Európában ismerik, a Világlátott egérkét pedig oroszul is megjelentették. Szívügyé-nek tekinti, hogy a vers és az olvasó ma is egymásra találjon – ehhez elengedhetetlen, hogy a költő maga mutassa be műveit.



Kányádi Sándor. Kiszabadulhatnak a könyvbe száműzött versek Fotó: Somorjai L. 

– Sanyi bácsi! Számon tartod, hány köteted jelent meg eddig?

– Nem tudom, nem a példányszám számít.

– A magyarországi megjelenéseket sem jegyzed?

– Azt sem. A lényeg benne van két kötetemben: a Valaki jár a fák hegyén és a fordítás- kötetemben, a Csipkebokor az alkonyatban. Azonkívül a gyerekkönyvek, amelyek a Holnapnál, az itteni kiadómnál jelentek meg. Egy kicsit komikus a történet – úgy kerültünk kapcsolatba, hogy a Népszabadságban megjelent egy hirdetés: keresik Kányádi Sándor jogutódait.

– És aztán személyesen jelentkeztél?

– Már nem emlékszem pontosan, hogy történt a kapcsolatfelvétel, de mindig el szoktam mondani a kiadó vezetőjének, ő meg mossa a kezeit: nem ő tette fel a hirdetést. Summa summárum, ott már megjelent három Napsugár gyerekkönyvem. Elsősorban a Világlátott egérke, a Talpas történetek a Kíváncsi hóddal együtt. Ezeket azért nevezem Napsugár folytatásosnak, mert Kolozsvárott több mint harminc éve jelenik meg egy gyermeklap Napsugár néven. Olyan Dörmögő Dömötör-szerű, az öregebb rendűek talán még emlékeznek rá, óvodásoknak, kisiskolásoknak, egészen kicsiknek való újság. Ennél dolgoztam én több mint harminc esztendőt, és itt nekem is normám volt, mint a tsz-ben meg a kolhozban a földműveseknek. Meg kellett írnom a havi penzumot ahhoz, hogy megkapjam a fizetést. Én már akkor is mindig úton voltam, és ha külföldre mentem, fizetés nélküli szabadságot kértem. Különben is az ilyen havi közlönyöknél két hónapos volt a lapzárta. Akkor én megcsináltam fél évre előre, és ezért kitaláltam ezeket a folytatásos regényeket, amik azóta is több kiadást átvészeltek. 

– Hány nyelvre fordították le ezeket?

– A Világlátott egérke most jelent meg oroszul. Európában eddig angolul és németül volt kapható. Újabban a főhősökből az oroszok matricákat csinálnak, lehet, hogy a gyerekek majd teleragasztják a falat a szülők legnagyobb örömére. 

– Arra a kérdésre, hogyan lesz valakiből jó költő, azt mondtad egyszer: csak az illető halála után derül ki teljes bizonyossággal.

– Így van. Csak a halála után derül ki teljes bizonyossággal, hogy maradandót alkotott-e vagy sem. Még akkor is, ha jelentek meg írásai oroszul, franciául, németül, észtül, finnül... Arról, milyen bizonytalan ez a pálya, mindig a korok mondanak ítéletet. Magyarországon mindig akkora hangsúlyt kap a politika, mintha a világ sorsa függne ettől a hatalmas magyar politikai élettől, mintha Kínát, az Egyesült Államokat, a volt Szovjetunió sorsát is innen intéznék. A napilapok nem közölnek verseket, pedig a múlt század elején óriási szerepük volt az irodalmi életünkben. Krúdy Gyula nem tudta volna a regényeit megírni. Tavaly, amikor megjelent a Felemás őszi versek cím? kötetem, az egyik országos napilap kért tőlem egy mini esszét, meg, hogy írjak a saját kötetemről. Azt feleltem, közöljenek le egy verset, de ők verset nem voltak hajlandóak leközölni. De a legnagyobb orosz irodalmi lap példányszáma is, amely korábban 500-700 ezer példányban jelent meg, lezuhant hétezerre. Az irodalom, a mondott és olvasott formája, egyre inkább a háttérbe szorul. Lehetséges, hogy luxus filoszok, könyvgyűjtők polcán fog kikötni. 

– A versesköteteket kezükbe veszik ma az emberek?

– Igen. Nyilván sokkal kevesebb időt fordítanak az olvasásra, de ezzel a gondolattal meg kell barátkozni.

– Meg lehet ezzel a gondolattal barátkozni?

– Egyrészt tudomásul kell venni, hogy az informatikai forradalommal párhuzamosan a vissza-analfabétizálódás folyamata zajlik. Húsz-harminc éve Kolozsvárott volt egy szabadegyetemi előadás, én már ott mondtam, hogy el tudok képzelni civilizációkat, sőt kultúrákat, ahol az emberek analfabéták: nem biztos, hogy tudnak olvasni, ennek ellenére az egész világ műveltségével tisztába jöhetnek, mert nézik a televíziót, hallgatják a rádiót. Én ügyetlen vagyok a számítógépekkel, a nagyobbik unokám keze alatt azonban úgy mozog az egér, mintha kismacska volna. A nagyobbik azt mondja nekem, ne is álmodj arról nagyapó, hogy én olvasni fogok. Olvasása elég döcögős, de olyan esze van, hogy fejből tud ő negyven-ötven verset is anélkül, hogy olvasta volna. Egyszer hallotta és megjegyezte.

– Ha nem olvasnak az emberek, nem fog elbutulni a társadalom?

– Nem gondolnám. A világhálón is kell tudni olvasni, de nem az a fajta olvasottság szükséges hozzá, amit régen használtunk. Képzeld csak el, hogy a televízió mi időt elvesz, amit régen mondjuk olvasással töltöttek esténként. Ez az, ami igazi veszteség. Persze lehet a képernyőt értékkel is megtölteni. Tudomásul kell venni, hogy Gutenberg előtt a verset énekelték is, szájról szájra szállt, mert nem tudott a nép olvasni – de néha még a papok sem. Pedig a papnak igazán kötelessége a Szentírás. 

A zsidók viszont hitüknél fogva írástudók, mert naponta olvasniuk kell a Tórából. Mi erdélyiek is egy kicsit zsidó módszerrel tanultunk, és még harmadikos koromig is azt hittem, hogy a bibliai történések nálunk történtek a faluban. Ez nem vicc. Székely-udvarhely mellett tizennyolc kilométerre fekszik Betlehem falva, ott született Jézus Krisztus. Székelykeresztúrtól nyolc kilométerre található a Jézus kilátó, ott történt a megfeszítés. Néztem, hogy ha akkora leszek, hogy elbírom a nagy létrát, a lajtorját, akkor felviszem a legmagasabb fára, feltámasztom és felmegyek, mint ahogy Jákob tette. Később voltam a Szentföldön, és mosolyogva állapítottam meg: nem is tévedtem olyan nagyot – nem sokkal nagyobb helyen zajlott a történet. Én a Sínai-hegy lábánál születtem. A legmagasabb hegyet a faluban Sínainak hívják, és írni-olvasni Mózestől magától tanultam, méghozzá egy nagy kőtábláról. 

– Kőtábláról tanultál olvasni?

– Nem, hanem Mózestől kőtábláról. A mi szüleink attól féltek, hogy nem kerülünk be a felekezeti iskolába és így nem fogunk megtanulni magyarul, ezért úgy tanítottak, mint a zsidó gyerekeket. Mózsi bácsi volt akkor a televízió és a rádió, és minden a faluban, egy két lábon járó médiaközpont. Házról-házra járt – hogy mindenütt egyformán fogyjon a petróleum –, az asszonyok fontak és hallgatták Jókait, Petőfit. Odaadtak minket kicsiket Mózsi bácsinak, hogy tanítson meg írni-olvasni. Egy nagy, lapos kövön felírta törött cseréppel, hogy "Kezdetben vala az Ige...". Aztán azt mondta ez a "kö" betű, próbáljátok meg lemásolni. 

Amikor iskolába mentem, már tudtam írni-olvasni, vittem a számítógépemet: a palatáblát. Nem voltak még az oktatási minisztereknek akkora gondjai, hogy milyen nehéz súlyt cipel a gyerek – volt az ABC-s könyv és a palatábla. Ez egy rendkívüli találmány, mert ha elfelejtettük megoldani a házi feladatot, akkor azt mondhattuk, hogy útközben letörlődött. 

– Ezek szerint a technika fejlődése nem jár együtt az írás, az irodalom, a költészet elértéktelenedésével? 

– A könyvbe száműzött verseknek megvan a lehetősége a kiszabadulásra: hanglemez, CD, színpad és színészek. Most például Végváron jártam az ősszel – ez Temesvártól harminc kilométerre található –, és az ezerkétszáz lélekből még mindig nyolcszáz a magyar. Vagy kétszázan eljöttek az estre, és a gyerekek a Nemzeti Színház színészeit megszégyenítően mondták a verseket. Ott ért egy nagyon kedves meglepetés. Felállt egy hölgy, és azt mondta, hogy emlékszik, amikor először ott jártam, akkor tizenhat éves volt, most hatvanhat. Ötven esztendő telt el azóta. Megilletődve megkérdeztem, mondja kedves, akkor is esett az eső? Éppen ugyanígy szakadt, mint ma. No, akkor nekem Végváron ötven éve esik az eső.

– Hogyan fogadtad a hírt, hogy Kertész Imre irodalmi Nobel-díjat kapott?

– Felhívtam, gratuláltam neki. Személyesen még nem volt szerencsém, de az írásait ismerem. Nézd, akinek savanyú a szőlő, az azt szokta mondani, hogy a díjat mindig az kapja, akinek adják. Nekem sosem volt savanyú. Szemét dolognak tartom, hogy az iskoláknak ajándékba küldött példányokat szétszórják, széttépik, de hát buta emberek mindig voltak és lesznek. Ugyanilyen veszélyesnek tartom a parlamenti közvetítések bizonyos részeit is, amikor parlamenti képviselőnek nevezett fiatalemberek odafordulnak egy öregemberhez, és azt kiálltják a szemébe, hogy hazudik.

Ami a nyilvánosság előtt történik, az egy nép műveltségi, szellemi szintjéhez is hozzátartozik. A rossz példa ragadós, kivált ha képileg is megjelenítik. A keleti kultúrában egy idősebb emberrel ez nem történhetik meg. Ezt is Nyugat-Európából hoztuk be. Legutóbb volt egy kellemetlen határincidensem egy határőrrel. Itt mindjárt mindenki azt mondja, hogy jelentsd fel. Hetvennégy éves koromig sikerült megúsznom, hogy senkit se jelentettem fel, nem fogom most elkezdeni. Ezt nem a kommunizmusból hozták, már a nyilas világig, a németek bejöveteléig kétmillió feljelentés érkezett a Gestapóhoz. 

– A hivatalos szervekkel mindig meggyűlt a bajod. Évtizedeken át a román titkosrendőrség figyeltetett. Hogyan tudtál írni, létezni ezekben az időkben?

– Már a születésem kivívta a hivatalos szervek beavatkozását. Május 10-e a királyság megalapításának ünnepe volt. Mivel visszamenőleg május 18-ára anyakönyveztek, reklamáltunk. Azt a választ adták, legfeljebb csak 11-re írhatnak be, mert egy hazátlan nem születhet a királyság megalapításának napján. Azt azonban elmondhatom, hogy engem a Securitate "respektált", persze csak módjával. Nekik eszükbe se jutott, hogy jelentést írassanak – tudták, hogy nem vállalom. Abban az időben ugyanis létezett egy törvény, amely előírta, hogy ha valaki külföldivel találkozik – illetve külföldre megy –, tizenkét órán belül jelentenie kell írásban. Én azonban azt mondtam: ezt nem vállalom. Miért? – kérdezte a kihallgató – akkor még hadnagy. "Mert az én kicsi életem arra is kevés, hogy amit meg szeretnék írni, megírjam. Naponta tíz külföldivel is találkozom, – vagy elhiszik, hogy tisztességes ember vagyok, vagy az egész tárgytalan." Azt mondták, rendben, rám ez nem vonatkozik. 

– Számodra mit jelent a vers?

– Amikor egy író-olvasó találkozón egy falusi kisiskolás feltette nekem ezt a kérdést, ijedtemben – mint a háborús történetek katonája a még föl nem robbant gránátot – viszszadobtam:

– Hát te mondd meg, szerinted mi?

– A vers az – kapaszkodott tekintetembe bátorításért –, amit mondani kell.

Derültség tarajlott végig a termen. Csak mi ketten álltunk megilletődve.

Ő egy kicsit a bumerángtól való szabadulás könnyebbségével, s hálásan is ugyanakkor, amiért nem nevettem ki.

Én meg annak a súlya alatt, hogy ez a kisfiú kimondta, amit én régóta sejdítek, hiszek s el-elmondok, ha nem is ilyen egyszerűen.

A vers az, amit mondani kell.

Mintha valami távoli, az idők kezdetétől hirtelen ideért fuvallat legyintett volna meg.

Mintha Homérosz riadt volna föl bóbiskolásából, s nyitotta volna rám fénnyel teli világtalan szemét.

Mintha a Gutenberg óta könyvbe száműzött versek, poémák egyszerre mind hazaszabadultak, pódiumra, képernyőre álltak volna, hangszalagon masírozva vagy hanglemezek körmeneteiben énekeltek volna.

Mintha Petőfi Sándor ült volna be közénk.

A vers az, amit mondani kell.

Indián ének

Vannak vidékek

ahol az ének

kiment szokásból

ha van is élet

azt hihetnétek

mindenki gyászol



pedig csak védett

helyen az ének

valahol mélyen 

szunnyad a lélek

legjobban féltett

gyönge csücskében



vannak vidékek

ahol a népek

csöndben az ágak

jelekkel élnek

beszélni félnek

viharra várnak

Olvasson tovább: