Jeszenszky Géza: "Amerikáért meg kell küzdeni" Fotó: Somorjai L.
– Tisztában vannak ezzel a magyar politikusok?
– Nagyon hasznos lenne minden Magyarországon politizálónak, különösen az országgyűlési képviselőknek, ha jobban ismernék a világot és kiemelten Amerikát. Van is erre egy program az amerikai külügyminisztériumban, ennek keretében több magyar politikust kivittek már az államokba. Én azonban sokkal hasznosabbnak tartom, amikor valaki minden felelősség nélkül, mondjuk még fiatal korában, egyetemistaként vagy posztgraduális programmal utazik ki, mert így sokkal reálisabb képet kap a közegről, mintha várnák a repülőtéren, utaztatnák és tolmácsolnának neki. Valójában ennek a tapasztalatszerzésnek úgy van értelme, hogyha valaki megküzd Amerikáért, megküzd a helyi emberek barátságáért, megküzd azért, hogy meghallgassák.
– Ezt tapasztalatból mondja, vagy csupán elmélet?
– Nekem nagyon sokat jelentett, hogy amikor először lehetett kiszabadulni ebből az országból, 1964-ben, nem könynyen, egy visszautasítás után, de kaptam útlevelet és tíz hetet töltöttem Angliában. Autóstoppal jártam be az országot, kevés pénzem volt, nagyon szerény körülmények között éltem, viszont rengeteget tanultam nemcsak az ottaniaktól, hanem más külföldiektől is, akikkel az ifjúsági szálláshelyeken találkoztam. Persze ennek az volt az előzménye, hogy apámmal minden esti programunk a BBC és egyéb nyugati adók hallgatása volt, és már tíz-tizenkét évesen tájékozott voltam a vasfüggönyön kívüli világról. 1956-ban Amerikától vártuk a felszabadulást, de legalábbis a szimpátiát, a támogatást, és valljuk be: csalódnunk kellett. De nézze meg, hogyan fogadta Budapest 1989-ben Bush elnököt. A legnagyobb, őszinte lelkesedéssel, és nem elsősorban azért, mert anyagi, pénzügyi támogatást vártunk tőlük, hanem a rendszerváltozás ösztönzését, bátorítását, előmozdítását. Nem felejtem el ezeket az időszakokat és nem látok okot arra, hogy Amerika iránti, alapvetően pozitív érzelmeimet megváltoztassam, ami ugyanakkor sosem volt kritikátlan. 1984-86 között Kaliforniában éltem vendégelőadóként, és ez az időszak megmutatta nekem az amerikai életmódnak, gondolkodásnak mind a jó, mind pedig a rossz vonásait. A Dallas és a szappanoperák által sugallt Amerika-képpel szemben én mindig igyekszem felnyitni a szemeket, amikor azonban némileg egyoldalú Amerika-ellenességgel találkozom, akkor rá szoktam mutatni az államok olyan komoly értékeire, melyeket mi magunk is át tudnánk venni. Sajnos azt látom, hogy Amerikának inkább a kevésbé rokonszenves vonásai terjednek el az egész világon, azokat utánozzák, a szimpatikus, jó vonásokat sokkal ritkábban.
– Az elmúlt négy évben komoly erőfeszítéseket tett a magyar kormány, hogy észrevetesse magát a nagyvilággal, kiderült, hogy mindenhol ott vagyunk és minden jóban benne volt, vagy van a magyarok keze. Egy átlag amerikai mennyire szembesül Magyarország létezésével?
– Számomra rokonszenves törekvés, hogy az ország pozitívumait, érdemeit, értékeit bemutassuk, de azt is fontosnak tartom, hogy ez a szándék ne valamiféle egyoldalú és elfogult propaganda formáját öltse, hanem hiteles, reális képet nyújtson az országról. Ezzel együtt úgy látom, hogy a fenti erőfeszítések elsősorban itthon érvényesültek. Washingtonban nem tapasztaltam, hogy az Orbán-kormány igazán komolyan törekedett volna Magyarország megismertetésére. Saját kezdeményezésből nagykövetségünk ezt igyekezett pótolni, megjelenés, előadások, egy kéthavonta megjelenő színvonalas és igen jól fogadott hírlevél formájában. Nagy eredmény mindenesetre, hogy létrejött New Yorkban a Magyar Kulturális Központ. Látni kell azonban, hogy miközben Amerika a világ egyik legfontosabb országa, társadalma nagyon jó szándékú, érdeklődő, de meglehetősen befelé forduló. Tehát az amerikaiakat jobban érdeklik a belső ügyeik, és azon belül sem kimondottan a politika, sokkal inkább a sportesemények, vagy akár a kultúra. A kosárlabda-, rögbibajnokság sokkal nagyobb tömegeket vonz, mint bármilyen más megmozdulás, és erről aztán részletesen tudósítanak is. Az amerikai átlagember nemigen utazik külföldre, a legtöbb amerikai még a saját országát is csak kis részben ismeri. Amennyire sok az amerikai turista külföldön, annyira elenyésző százaléka ez az ország népességének. Állítólag az amerikai képviselők egy részének nincs is útlevele, nem váltották még ki, vagyis még soha sem jártak külföldön. A szenátus és a képviselőház tagjai elsősorban a saját választóikkal törődnek. Ha megjelenik az irodájukban egy küldöttség a választókerületből, akkor akár be voltak jelentve, akár nem, fognak időt találni egy pár perces fotózásra és kézfogásra. Ugyanakkor egy külföldi, mondjuk magyar miniszter vagy küldöttség – de ez a nagyobb országok vezetőire is igaz – nagyon nehezen jut be hozzájuk, vagy tud beszélni egy amerikai törvényhozóval, mivel ott mindenki elsősorban az újraválasztására törekszik, és az amerikai választóról azt állítják, hogy rossznéven veszi, ha az ő képviselője túl sokat foglalkozik külpolitikával.
– Mennyiben más a mi kollektivizáló kultúránkhoz képest az egyén és egyén, vagy az állam és egyén viszonya a híresen individualista amerikai kultúrában?
– Az amerikaiak nagyon tisztelik a magánéletet, a "privacyt". Úgy gondolják, nem illik megszólítani valakit az utcán, nem illik csak úgy beállítani valakihez, még a barátok se mennek el egymáshoz anélkül, hogy meg ne beszélnék telefonon. Ennek köszönhetően az egész amerikai mentalitásban komoly, mély barátságok nehezen szövődnek. Persze mindenki nagyon barátságos, mindenki állandóan mosolyog, lányok, nők rámosolyognak ismeretlen férfiakra, akik nagyot tévednek, ha azt gondolják, hogy ez egyfajta felhívás. Ebben a közvetlenségben azonban a felszínesség mellett nagyon sok őszinte jóindulat is van, és ezért könny? például társasági életet élni. Az amerikaiak általában jóhiszeműek, és mikor valami kollektív sokk éri őket, akkor ez az önzetlen segítőkészség kitör. Sokszor azért nem segítenek korábban, mert félnek, hogy beperlik őket illetéktelen beavatkozásért, viszont ha valami letöri ezt a gátlást – mint mondjuk a tavaly szeptemberi merénylet –, akkor hihetetlen mérték? empátia nyilvánul meg. Most éppen a terrorizmussal kapcsolatos ellenintézkedések miatt váltak szükségessé olyan, az amerikaiak számára újszer? lépések, amelyeket mi itt Európában természetesnek tekintünk. Például a legtöbb európai országban elég komolyan veszik a szállodai regisztrálást, míg Amerikában azt ír be az ember, amit akar. Vagy az igazoltatás kérdése. Magyarországon egy autós semmi kivetnivalót nem talál abban, ha egy rendőr megállítja, nem sértődik meg azon, hogy papírokkal kell igazolnia, övé az autó, hiszen úgy érzi, a temérdek bűncselekmény kiszűrése közös érdekünk. Ha Amerikában valakit ok nélkül állít meg a rendőr, abból könnyen zaklatás miatti pereskedés lehet, és a rendőr húzhatja a rövidebbet. Nos, ezek a dolgok megváltoztak, vagy változóban vannak. Egyesek most féltik az amerikai szabadságjogokat, de ez túlzás.
– És mi a helyzet a tervezett iraki háborúval? Európából érkeztek a legélesebb ellenvetések, nálunk is elhangzott, hogy ugye semmi más célja nincs az egésznek, mint az olaj megszerzése. Mit szól az amerikai nép?
– Először is le kell szögezzem, hogy a négyévi amerikai kinttartózkodás alatt sem kerültem az amerikai közhangulat hatása alá, megőriztem a függetlenségemet. A mai közel-keleti helyzetben maximálisan megértem az amerikai társadalmat, amikor úgy érzi, hogy a terrorizmus gyökereit fel kell számolni, a tömegpusztító fegyverekben utazó országoknál rendszerváltozást kell elérni. Míg korábban minden külső országba történő beavatkozásukat az korlátozta, hogy nem lehettek amerikai áldozatok, most ezt is vállalják. Ugyanakkor nem értik azt, hogy az európaiak egy része miért húzódozik akár jogi, akár erkölcsi megfontolásból az erőteljesebb fellépéstől. Ilyenkor szokták felvetni, hogy a harmincas évek Európája egyszer már ráfizetett arra, hogy nem lépett fel időben a veszéllyel – tudniillik Hitlerrel – szemben. Az már számtalanszor kiderült, hogy a diktatúrák népe, miközben látszólag száz százalékig támogatja a diktátort – mint ahogy Irak esetében is látjuk –, annak akár külső segítséggel zajló elmozdítását kitörő örömmel fogadja. Hiszen az elnyomó elsősorban saját népének ellensége, és a vele szembeni fellépés ilyen értelemben is morálisan indokolt. Ami pedig az olajat illeti, Koszovóban és Boszniában nem volt olaj. Az iraki olaj pedig most is hozzáférhető lenne, ha az embargó nem tiltaná, viszont Közép-Ázsia – Alaszkáról nem is beszélve – óriási tartalékot jelent. A közel-keleti olaj Amerika számára ma nem olyan fontos, mint korábban volt.
– Honnan eredeztethető Ön szerint a Magyarországon tapasztalható Amerika-ellenesség?
– Az itthon jelentkező, erősnek tűnő globalizációellenes hangulat, melyben sokszor találunk Amerika-ellenes megnyilvánulásokat is, elsősorban ugyan jobboldali címkét kap és konkrét személyekhez, pártokhoz, csoportokhoz köthető, de valójában a baloldalon gyökerezik. Olyan személyeknél érhető ez tetten, akik maguk is párttagok, a régi baloldali, kapitalizmusellenes propaganda fogyasztói, gyakran terjesztői, az akkori sajtó vagy tudomány prominensei voltak, talán egy "nemzeti kommunista" irányt képviseltek. Náluk látható elsősorban, hogy a régi – megemésztett vagy félig megemésztett – antikapitalista jelszavak most újra előjönnek. Így eshet meg, hogy egy elég jól ismert, jobboldalinak minősülő rádiós-újságíró egyik könyvének címlapján az amerikai zászló és a sarló-kalapácsos vörös zászló elrettentő szimbólumként együtt szerepel.
– Lát arra reális esélyt, hogy Európában egy amerikai típusú szövetségi állam jöjjön létre? Vagy itt valami gyökeresen más államszövetséget kell felépíteni?
– Két különböző dologról van szó. A polgárháború egységesítette Amerikát és megerősítette a föderációt. A 20. században tovább épültek a szövetségi kapcsolatok, és ha nem is szűnt meg az egyes tagállamok önállósága, ez ma inkább arra korlátozódik, hogy az egyik államban a piros lámpánál kis ívben lehet jobbra kanyarodni, a másikban meg nem. Az európai népeknek ezzel szemben sokkal erősebb nemcsak a nyelvi különállása, hanem a kulturális különbségei is, egyébként éppen ez teszi Amerikához képest változatossá, vonzóvá kontinensünket. Ha Európa tényleg utánozni akarja Amerikát, és mintának tekinti, akkor az leginkább a szabad piacgazdaság, az egyes tagállamok közötti akadálytalan kereskedelem, és az egységes pénz tekintetében indokolt. Megjegyzem az eurót nem most találták fel, hiszen az Osztrák–Magyar Monarchiában tizenegy nép számára volt közös valuta a korona, és ez az, ami azt 1867 után egy annyira dinamikusan fejlődő térséggé tette. Ha megfigyeljük, ez a belső piac és egységes pénz teremti meg most, ha nehezebben is, de úgy tűnik eredményesen, az Európai Uniót. A gazdasági integráció egy vonzó modell, és Amerikának mindenképpen konkurenciát fog támasztani, ám ez csak abban az esetben válik aggályossá, ha Európa egy nagyobb egységgé válva olyan protekcionista politikát képvisel Amerikával szemben, amely az amerikai termékek versenyképességét komolyan veszélyezteti.
– Mikor tért haza Magyarországra?
– Egészen pontosan augusztus 31-én zárult le a hivatali időm, szeptember elseje óta élek újra itthon. Politikai pályafutásomat befejeztem, tizenkét év után nagyon jól esik végre függetlennek lenni, tanítani, beszélgetni, írni.
2002. 11. 15. (VI/46)
