Dr. Schweitzer József főrabbi. "Közösséget tudok vállalni azokkal, akik korrekt módon élnek."
– Tehát jó kedélyállapota a hitéből is fakad. De hogyan tudta megőrizni a hitét a vészkorszakban?
– Nagyon jeles teológusokat tanulmányoztam, de a megoldhatatlanra nem találtam választ, mert vannak dolgok, amikbe nem látunk bele. Azt azonban tudjuk, amit egy híres német rabbi mondott, túlélve a rettenetek korát: ha feladnánk mindent, ami bennünket a zsidósághoz, Istenhez, a valláshoz, a zsidó élethez kötött, akkor mi magunk tennénk teljessé Hitler rettentő pusztítását. Nagyon sokszor lett volna alkalom, hogy azt mondjuk: elég, de a zsidó történelem tanúsága, hogy ezt sose mondták, hanem mindig újra- és újrakezdték.
És hadd utaljak Izraelre, ahol ma is súlyos problémákkal küzd a zsidó nép. Ha ezek az emberek, akik szinte egy újabb holokauszt szándékának kijelölt áldozataiként élnek, a személyes és közösségi gyász mellett tele vannak életerővel, akkor bennünk ne legyen lelkierő, optimizmus, akik itt élünk normális körülmények között?
A magánéletem pedig szintén a jó kedélyem forrása: Ági, a feleségem – aki előzőleg a tanítványom volt – már ötvenegy éve "tűri" az én dolgaimat és segít, ideális rabbifeleség, mert törődik az öregekkel, az arra rászorulókkal, és hála Istennek, jó gyerekeim és unokáim vannak, tehát nagyon jó a környezetem.
– Hogy emlékszik vissza az ifjúságára, milyen volt a háború előtti világ Magyarországon?
– 1922-ben születtem, 1932-ben kerültem a zsidó gimnáziumba, 40-ben érettségiztem. 1938-ban jöttek az úgynevezett zsidótörvények, melyek következtében a zsidóellenesség a pártpolitikából az állami program szintjére emelkedett, hiszen törvénybe iktatták, hogy a zsidók nem rendelkeznek mindazon állampolgári jogokkal, amelyekkel a többiek. De a levegő már ezt megelőzően fertőzött volt. Mondok egy példát: 1937-ben benevezett a gimnázium egy úszóversenyre. A tornatanárom engem is beválasztott egy stafétába, és mit tesz Isten, ezt a versenyszámot megnyertük. Ez a Margit-szigeti fedett uszodában volt, egy-egy szám után mikrofonon közölték az eredményt. A győzteseket mindig lelkes taps köszöntötte, de amikor bemondták, hogy ezt a számot a pesti izraelita hitközség reálgimnáziumának csapata nyerte, akkor gúnyos nevetés és fütty tört fel.
Hasonlóan járt egy unokatestvérem, aki kvalitásos vízilabdázó volt: Lányi György, egy hatalmas, gyönyörű, szőke hajú fiú. Egyszer egy német csapattal volt mérkőzésük, de az edző azt mondta, ne haragudj, Gyuri, kínos, de be kell látni, hogy a mai körülmények között a németekkel szemben nem állhatunk úgy ki, hogy zsidó van a csapatban. Lányi Gyuri azt felelte, természetesen megértem. Otthon azt mondta az anyukájának, ebből neki elég, és el is ment az országból. A második világháborúban már angol katona volt, a szőke haja és németes külseje alkalmassá tette arra, hogy olyan helyeken küzdjön a németek ellen, ahol nem is gondolták, hogy zsidó van köztük.
Visszatérve a kérdésére, 1940-ben, amikor érettségiztünk, egy zsidó fiúnak intellektuális pályára gondolni sem lehetett, mert egyetemre nem vették fel, viszont tudta, hogy egy év múlva behívják munkaszolgálatra. De miután fiatalok voltunk, amennyire a lehetőségek engedték, éltük a gimnazisták életét, voltak barátaink. Akkoriban nem történhetett meg, hogy lányokat csak úgy elengedtek a vad éjszakába, hanem az volt a szokás, hogy vasárnap délutánonként lányos házakhoz meghívtak uzsonnára, és gramofonra lehetett táncolni. Számunkra ez óriási dolog volt. Ezenkívül a zsidó gimnáziumban mindig a hatodik osztály rendezett nagy, táncos teadélutánt. Egymás mellett volt a két gimnázium, meghívtuk a lánygimnazistákat, de akkor az volt a divat, hogy amíg táncoltunk, az anyukák ott ültek a teremben. A rendező osztálynak pedig főleg arra kellett figyelnie, hogy aki petrezselymet árult, azt valaki gyorsan kérje fel, hogy se ő, se a mamája ne érezze magát rosszul. Tehát a külső körülmények egyre romlottak, de a gimnáziumban még élveztünk védelmet az erősödő antiszemitizmussal szemben.
– Egymás között hogyan értékelték a politikai helyzetet? Téma volt ez egyáltalán?
– Nem emlékszem rá, tudomásul vettük mint egy szörny? dolgot, de diákok voltunk, akiket lekötött a napi feladat, amennyire lehetett, élveztük a nyarat, pingpongoztunk, uszodába jártunk, igyekeztünk élni. Az első nagy megrázkódtatás akkor ért – talán hetedikesek lehettünk –, amikor összeszedték és kitelepítették az úgynevezett idegen állampolgárságú zsidókat. Ez volt az a bizonyos kamenyec–podolszki deportáció, és ez érintette az egyik osztálytársunkat, Pinzon Miklóst. Erre akkor döbbentünk rá, amikor a nyári szünet után újra mentünk az iskolába, de Pinzon Miklós már nem jött. Voltak bizonyos információink, de az emberben van egy veleszületett optimizmus, naivitás, ami azt mondta, nem tudjuk ugyan, hol vannak, mint vannak ezek a lengyel zsidók, de velünk ez nem történhet meg. Abban bíztunk, hogy a törvényeket mindenki köteles betartani, még az antiszemiták is.
A következő megdöbbentő esemény az volt, amikor valamelyik választáson a nyilasok rettentő nagy létszámban kerültek a parlamentbe. Ekkor már mindenki látta, hogy nagy baj van, de mit lehetett tenni? Kivándorolni nem tudtunk, csak az, akinek rokona vagy nexusa volt külföldön, vagy megfelelő mennyiség? pénz fölött rendelkezett. De a legtöbben nem rendelkeztünk ilyen lehetőségekkel. A mi osztályunk általában szolid, kispolgári családok gyerekeiből állt, akik hónapról hónapra éltek. Több mint ötvenen érettségiztünk, a fele elpusztult a holokauszt során.
– Ön hogy élte át a háború éveit?
– 1941-től a rabbiképzőn tanultam. Akkor még létezett egy érvényben lévő fölmentés, amit a rabbijelölteknek is megadtak. Engem Mohácsra vittek munkaszolgálatra, ahol egy nagyon derék ember foglalkozott velünk, aki elfogadta a fölmentésemet. Azt mondta, nagyobb biztonságot jelent, ha a munkaszolgálatban maradunk, de ennek ellenére a legtöbben visszajöttünk, mert Budapesten jobbnak láttuk az életlehetőséget. Ezt azért is említem, mert még ebben az időszakban is találkoztam jóindulatú emberekkel.
1944. október 15-én aztán a nyilasok elkaptak a József utcában. Akkoriban működött egy félkatonai szervezet, melyben egyetemi hallgatók meg fiatal entellektüelek voltak. Közülük egy – nem mondom ki most sem a nevét, mert sose mondtam ki – kísért el a Bolyai Hadi Akadémiára. Tudta, hogy egyetemi hallgató vagyok, mégis úgy mentünk, hogy a hátamnak szegezte a töltött fegyvert. Ha egy utcagyerek, akinek fegyvert adtak a kezébe, és ő az addig elfojtott ösztöneit, a részeges apától elszenvedett pofonok miatt érzett gyűlöletét abban éli ki, hogy nála idősebb embereknek parancsol, ha akarja, lelövi, mint egy kutyát, ezt szociológiailag, lélektanilag is meg lehet érteni. De amikor egy intelligens, diplomás ember beáll egy ilyen csürhébe, és hajlandó egy ártatlan embert végigkísérni ráfogott puskával mint egy gyilkost, ez megmagyarázhatatlan. Az illető nevét a mai napig megjegyeztem.
– Mikor tudta meg, hogy a németek elvesztették a háborút?
– 1944 szeptemberében. Bennünket, akik a rabbiképzőn tanultunk, a numerus clausus ellenére sem zártak ki az egyetemekről, így én párhuzamosan jártam a bölcsészkarra is, igaz, csak mint korlátozott jogú hallgató, ami azt jelentette, hogy tanári diplomát nem lehetett szerezni, csak "tiszta" tudományhoz tartozó tárgyakat hallgattam, arab nyelvet, pedagógiát, filozófiát. Szeptemberben azt tanácsolták a barátaim, hogy menjek be az egyetemre megkérdezni, beiratkozzunk vagy ne. A dékáni hivatal vezetője egy pökhendi, gyűlölködő ember volt, aki legszívesebben zsidókat reggelizett volna. Dr. Hübner Kamill. A titkára viszont mindig korrekt módon viselkedett, úgyhogy azon drukkoltam, vele találkozzak, ne Hübnerrel kelljen beszélnem.
Bementem, de pechemre pont ott volt, úgyhogy nem lehetett kikerülni, gondoltam, egy perc múlva kirúg. De meglepetésre a lehető legudvariasabb hangon közölte, "önökre nézve semmi olyan rendelkezés nincs, mely önöket korlátozná, természetesen iratkozzanak be". Amikor kijöttem, azt mondtam a barátaimnak: ezek elvesztették a háborút, mert ha a Hübner Kamill így beszél, akkor kész. De sajnos addig még nagyon sokan váltak áldozattá. Én megúsztam, de édesapám és nagyon sokan a családomból Auschwitzban haltak meg.
– Ezek után hogyan tud Magyarországra tekinteni mint hazára?
– Nem tudok közösséget vállalni azokkal, akik gyűlöletet hirdetnek, de közösséget tudok vállalni egy Arany Jánossal, egy Babitscsal, és közösséget tudok vállalni azokkal – mert nem mindenki Arany János és nem mindenki Babits –, akik korrekt módon élnek. Még azt sem mondom, hogy azokkal, akik bennünket szeretnek, elég, ha korrektül viselkednek. Ott van a sokat hirdetett második fő parancs: Szeresd felebarátodat, mint tenmagad! Egy pontosabb fordítás szerint "Szeresd a felebarátodat, mert az is olyan ember, mint te". Neki is megvannak a hibái, a kellemetlen oldalai, de ezeket tolerálni kell. Toleráld te! Ez nem azt jelenti, hogy az egész világot a keblünkre kell ölelni, de az sem elfogadható, ha a villamoson valaki véletlenül a lábadra lép, akkor te dührohamot kapjál, mert lehet, hogy holnap te fogsz a lábára lépni. Ugyanakkor a "szeresd felebarátodat, mint magadat" nem jelenti azt, hogy nekem meg kell bocsátanom annak, aki belökte az apámat a vagonba. Ez Istenre tartozik. De hagyjuk ezt, úgyis azt mondják, mindig a holokausztról beszélünk. Én azon szerencsések között vagyok, aki visszajött, ezért a múlt minden rettenete ellenére optimizmussal nézek a jövőbe.
Névjegy
2002. 10. 18. (VI/42)
