Kereső toggle

A diktátorság nem foglalkozás

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

– beszélgetés Heller Ágnes filozófussal



Heller Ágnes. "Úgyhogy kedves miniszterelnök úr, hagyjon bennünket békén! Hagyjon békében élni!" Fotó: Somorjai L.

– A politikának van köze a szabadsághoz, illetve a politizálásnak a szabadság akarásához?

– Mindenképpen. Olyannyira, hogy a totális államban, a diktatúrában a politizálást nem tartom politikai tevékenységnek. Politikáról csak akkor és ott tudok beszélni, ahol szabad emberek szabadon választhatnak. Ahol vannak állampolgárok, vannak honpolgárok, akik részt vehetnek a közügyek intézésében, akiktől szintén függ, hogy mi történik "a közös dologgal". 

A res publica latin szó annyit jelent, hogy közös ügy, mindnyájunk közös dolga. Számomra a közügyben tevékenykedni nemcsak egy keret, amelyik lehetővé teszi, hogy emberi méltósággal és szabadon élhessünk, hanem egy hasznos tevékenység is. Sőt, én a professzionális politikai munkát is nagyon értékes tevékenységnek tartom. 

Voltaképpen a hivatásos politikus nem az, aki politizál, hanem az, akinek szolgálni kell a honpolgárokat, akik ezzel a szolgálattal megbízzák. Más a hivatalos politikus, és más az, aki politizál. Aki politizál, annak 

az állampolgárnak rengeteg más foglalkozása van, de politizál is, mert tudatában van annak, hogy az ő cselekvéseitől, döntéseitől is függ az, hogy milyen körülmények között él, és milyen körülmények 

között élnek a többiek.

– Hitlert, Sztálint vagy Rákosit nem is tartja politikusoknak?

– Hitler Adolf mint vezér és kancellár nem volt politikus, Sztálin nem volt politikus. A totalitárius diktátorok nem voltak politikusok. Az a hivatásos politikus, akitől meg lehet vonni a bizalmat, akit tényleg vissza lehet hívni, akit lehet nem újraválasztani.

A politika egy professzió, mint az ügyvédnek vagy az orvosnak a szakmája. Sztálinnak és Hitlernek a diktátorság nem volt a foglalkozásuk. Hitlernek vagy Sztálinnak nem volt ministryje, ők nem szolgáltak semmit és senkit. Őket nem bízták meg a választók és a honpolgárok azzal, hogy az állam szintjén tevékenykedjenek, és nem tartoztak felelősséggel senkinek. 

– Akkor miért tartják még ma is sokan tehetséges, sőt karizmatikus politikusnak Adolf Hitlert?

– Lehet, hogy tehetsége volt, de ez nem politikusi tehetség és nem államférfiúi tehetség volt. Ördögi tehetsége volt arra, hogy egy hatalmi szervezetben mindenható pozíciót foglaljon el, élet-halál ura legyen. 

– Ma Magyarországon mennyire tart fontosnak egy kormányváltást?

– Az, hogy az ember politikai érdeklődésű, nem annyit jelent, hogy fontosnak tart egyfajta politikai változást. Ma Magyarországon egy politikai változás igen fontossá vált, és őszintén szólva, ezt nem tartom normálisnak. Egy demokratikus intézményrendszerben természetesen van jelentősége annak, hogy melyik párt lesz a kormányon, de mikor az embereknek, a civil társadalomnak szabadsága van, és a saját elképzeléseit meg tudja valósítani, ez nem igazán lényeges. Én például jobban szerettem volna, ha Amerikában Gore-t választják meg elnöknek. Nem Bushnak drukkoltam, de pontosan tudtam azt, hogy ennek semmi befolyása nem lesz arra nézvést, hogy milyen lesz az oktatási rendszer, hogy milyen lesz a televíziónak a műsora, hogy lesz-e vallásszabadság. Vagy hogy megmarad-e az állásom, és mennyi lesz a fizetésem. 

– Nem válaszolt még a konkrét kérdésemre.

– Azért tartom nagyon fontosnak a mostani választást, mert valamilyen módon élet-halál kérdéssé vált az, aminek nem szabadna annak lennie. Tudniillik, a jelenlegi kormány csúfot űzött a demokratikus jogrendszer szabályaiból. Nem mintha áthágta volna őket, hanem mert minden joghézagot kihasznált, és ezzel részben megtámadta, részben meg is semmisítette a demokrácia szellemét. Megszüntette a demokratikus ellenőrzést, tudniillik a parlamentet ma nem lehet ellenőrizni, a kormányt nem lehet ellenőrizni, és vizsgáló bizottságokat lehetetlen fölállítani.

A mostani kormány a demokrácia szelleme helyett a paternalizmus szellemét honosította meg újra Magyarországon. Ebben volt részünk bőven Kádár János uralma alatt. Ha ezen nem változtatunk nagyon hamar – mondjuk április 7-én –, akkor ez hosszú évtizedekre lezüllesztheti, politikai, erkölcsi romlásba döntheti Magyarországot. 

– Mit ért ebben a politikai összefüggésben paternalizmus alatt?

– Azt, hogy úgy csinál, mintha állandóan meg akarná ajándékozni a népet. Megajándékoznak minket a Nemzeti Színházzal, megajándékoznak egy sportstadionnal, egy filmmel, egy múzeummal. A mi pénzünkből. Ahelyett, hogy bizonyos fokig dönthetnénk arról, hogy a saját pénzünket mire fordítjuk. A kormány kiveszi – szinte már kilopja – a zsebünkből, és nekünk ajándékozza olyan formában, ahogy ő akarja. És még hálásnak is kell lenni érte, meg kell szépen köszönni nekik. Könyörgök, ne tessék a népet boldoggá tenni! Azt bízzák magára a népre! 

– Most filozófusként, egyetemi tanárként vagy a közügyek iránt fogékony magyar állampolgárként beszél?

– Mint filozófus beszélek. Kant azt mondta, hogy ha egy kormány azzal jön elő, hogy boldoggá teszi a népet, annak a kormánynak nem szabad léteznie. Hitler is boldogította a népet, autópályát épített nekik. Rákosi Mátyás is boldoggá tette az alattvalóit egy Népstadionnal. Kádár János a metróval tett boldoggá minket. Mindig hálásnak kellett lennünk, hol ezért, hol azért. Hát ne legyünk hálásak, mert nem vagyunk már kiskorúak, és ők nem az apukáink. Minden paternalista gesztus vissza akar vinni minket a kiskorúság állapotába. Úgyhogy kedves miniszterelnök úr, hagyjon bennünket békén! Hagyjon békében élni! És még akkor egy szót sem szóltam a Miép-ről. A Miép az Imrédy-féle Magyar Megújulás Pártjának az utódpártja. Neki is nagy befolyása volt a budai úriemberek körében. 

– Mitől volt e befolyás, és ma mitől van?

– Ezek családonként hagyományozódnak. A régi, deklasszált úri osztály szeretne visszaemelkedni. Ők lekomcsizzák azokat, akik nem uraktól származnak, miközben, ha jól megnézzük, egy részük szintén harmadosztályú kommunista volt. Gyűlölködő nacionalista, antiszemita szövegeiket majdhogynem átörökölték Imrédyéktől. Most már a Fidesz is meghódította ezen szavazók egy részét. A másik oka a Miép népszerűségének a fiatalok körében a radikalizmus. A fiatalok szeretnek mást mondani, mint apuka és anyuka, szeretnek szélsőségesek lenni. 

– Mi a véleménye Kossuth és Széchenyi államilag gerjesztett szembeállításáról, a Terror Házáról, a kötelező kokárdáról? Egyáltalán, mi a véleménye a kormány mindent és mindenkit megosztó politizálásáról?

– Borzalmas. Borzalmas, ahogy mindent instrumentalizálnak. Saját politikai eszközükké alakítják, s így használják a halottainkat, a műemlékeinket, a kokárdánkat, a nagyjainkat. Én a Terror házát is borzalmasnak tartom. Nem azt, hogy van, mert a terrorban terror van, hanem azt tartom szégyenteljes és gusztustalan dolognak, hogy megkínzott és meggyilkolt emberek halálát politikai célokra használják fel. Ez felháborító! 

Kossuth nevezte a legnagyobb magyarnak Széchényit, utóvégre ez a mondás Kossuth gesztusa volt Széchenyi felé. Kettejük szembeállítása a velejéig hazug és képmutató Országimázs Központ munkája. Ez a kormány biztos nem olyan, mint Széchenyi volt, mert Széchenyi liberális konzervatív volt, azért a liberális, konzervatív Anglia volt a modellje. Kossuth szintén liberális volt, akinek már volt érzéke a republikanizmushoz is. Arra meg, hogy a csontokat és a koronát utaztatják, kokárdáznak (és sorolhatnám), csak azt mondhatom, hogy ez a kormány sajnos szimbolikus politizálást folytat. Minden szimbolikus politizálásnak megosztó hatása van. A pragmatikus politika nem oszt meg, mert az kézzelfogható, gyakorlatias, valódi alternatívákat kínál, amin lehet vitatkozni. El lehet dönteni, hogy ez az egészségügyi vagy oktatási program jobb-e, vagy a másik. De ahol szimbólumokról van szó, ott nincs miről beszélni. A szimbólum annyit jelent: vagy velem, vagy ellenem. 

Mikor azt mondják, hogy tűzzék ki a kokárdát, és maradjon rajtuk április végéig, ez szimbolikus politizálás. Hisz ránézel valakire, és azt mondod, rajtad van kokárda, te magyar vagy; rajtad meg nincs, akkor te nem. 

– A politika – konkrétan egy politikus, egy miniszter, egy miniszterelnök – mennyiben jogosult a polgárok erkölcsi kérdéseivel foglalkozni?

– Ez a kormány állandóan felül a magas lóra, és mindenkit lecsirkefogóz, mintha ők lennének az erkölcs bírái. Egy politikus ne legyen erkölcsbíró. Pláne akkor ne állítson a másiknak morális mércét, ha folyamatosan lop, csal és hazudik. De még ha nem tenné, se moralizáljon. Különben is a szellem teremti az erkölcsi életet, nem az emberi akarat. Nem a politikus feladata, hogy kioktassa a honpolgárokat a jó családi életre, hogy hány gyereke, milyen lakása legyen, és milyen egyházhoz tartozzon. Ki hallott már ilyet! 

– Nem tudom, tudja-e, a Fidesz jelenlegi székháza a kommunizmusban elhíresült Állami Egyházügyi Hivatal épülete volt. 

– Hogyne. Azt nem állítom, hogy a székházcsere valamilyen módon összefügg a kormány mostani egyházpolitikájával, de az szemmel látható, hogy a kormány milyen gáláns és nagyvonalú módon támogatja az úgynevezett történelmi egyházakat a kisegyházakkal szemben.

Ez nem szabadna hogy megtörténjen. Az egyház és az állam szétválasztásának szükségszerűsége köztudott. Ez a demokrácia és a respublika működésének egyik alapfeltétele. Nem egyoldalú a dolog: az egyház beleszól a politikába, így az állam beleszól a vallásügyekbe. Ez életveszélyes.

A hit vagy a hitetlenség az emberek legbensőbb ügye. A vallásszabadság az első szabadságjog. Az egyház és az állam szétválasztása és a vallásszabadság egy tőről fakadnak. Az egyik nincs a másik nélkül. Pár nap múlva választások lesznek, és a papok már hetek óta a szószékről törlesztik adósságukat a Fidesz felé.

– Nem tartja rossznak vagy veszélyesnek azt, ha a következő kormány minimális mandátummal szerez többséget?

– Az nem olyan nagy baj. Egyáltalán nem bánnám, ha erős ellenzéke lenne a következő kormánynak. Az erős ellenzék a demokrácia komoly tartópillére. Igenis legyenek igazi tartalmas konfliktusok, viták tartalmi kérdésekben a parlamentben. Az emberek politikai érdeklődése öszszefügg azzal, mennyire érzik, hogy a parlamentben róluk van szó, értük dolgoznak, hadakoznak a politikusok. 

Egy múlt század második felében élt történész életrajzában olvastam, hogy mikor diákok voltak a pesti egyetemen, és a parlamentben az oktatásügyet tárgyalták, egyetemista társaival bementek a Tisztelt Házba. Felültek a karzatra, hogy hallgassák, kik, hogyan és miért döntenek felőlük. És aztán beleszóltak. Kérem, ez az, amire szükség lenne. Ha a parlamentben vita van valamiről, akkor azok, akik az ügyben érintettek, rohanjanak be ma is a karzatra, és szóljanak bele, és vitatkozzanak, és hívják vissza a képviselőt, ha nem értük dolgozik. Mert ez a mese rólunk szól. A parlamentet újra Tisztelt Házzá kellene tenni, olyan megbecsült vitafórummá, amelyről elhisszük, hogy a képviselőink ott minket szolgálnak.

– Összefoglalva, Ön miért fog elmenni szavazni? 

– Hogy leváltsuk ezt a kormányt.

Olvasson tovább: