Kereső toggle

Egy napig jegyellenőr voltam

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Mielőtt a hajnal bágyadt fénysugarai áttörnék a főváros fölötti horizontot, vagy megszólalnának az otthonokban az ébresztőórák, és emberek százezrei indulnának neki az új napnak, ők már régen talpon vannak. Összefuthatunk velük a BKV valamennyi járatán, hóban, sárban, napsütésben. Kik ők? Életünk kellemetlen útitársai vagy hálátlan munkakört betöltő honfitársaink?



Ellenőr karszalaggal. Látványától sokakban megfagy a vér

Előre megbeszélt időpontban találkozunk, 2001 utolsó péntekén, korán reggel, a Bosnyák téri villamosgarázs irodaépületében. Többen új kollégaként üdvözölnek, amikor átveszem az ügyeletes csoportvezetőtől karszalagomat és a kitűzőmet. Nem tévednek sokat, hiszen a mai napon, ha csak egy műszakra is, a jegyellenőrök közé tartozom. Csapatunk négy főt számlál. Az egyik legszaftosabb terepet kapjuk, a 4-6-os villamosokat. A Blaha Lujza tértől a Móricz Zsigmond körtéri, illetve Fehérvári úti végállomásig ingázunk majd oda-vissza. 

A 6-oson kezdünk. Nincs előre megbeszélt stratégiánk, általában különböző helyekről figyeljük az utasokat és egymást. A piros szín élénkítő hatása a karszalag felrakása után azonnal lemérhető. Vannak, akik készségesen, mások közömbösen vagy éppen méla undorral veszik tudomásul az intézkedést. A lépcsők felé igyekvők közül egy fiatalembert szólítok meg, aki fakósárga arccal várja a végzetet. A megálló messze van. 

– Jegyeket, bérleteket kérem ellenőrzésre – szólok határozottan, mire egy többször vasalt jegyet kapok kezeletlenül. 

– Nem volt jó a készülék – panaszkodik. – Pont most akartam leszállni, de a jó szándék megvolt bennem. Higgye el… nem működik. 

– Ha nincs ellene kifogása, megpróbálnánk mi is, rendben? – A hangos kattanás, a papír jól hallható találkozása a fémmel, a tökéletesen kivitelezett mozdulat mindent elárul. A jegykezelő hibátlanul működik. Mit tegyünk? Betépjük a jegyét, és – mi is emberek vagyunk – futni hagyjuk. 

A forgóban álló középkorú férfi adatait katonakönyvéből vennénk fel. Legalább húsz éve leszerelt, más irata nincs. Egy másik járaton újabb történet. 

– Futottam, alig bírtam elérni, egyébként dolgozni megyek. 

– Hogyhogy futott – kérdezem –, nem is liheg? – Hajléktalanigazolványt mutat, személyi helyett ez is megteszi. Kénytelenek vagyunk felírni bérletbemutatásra. 

A 4-es járat utolsó kocsiján középkorú hölggyel próbálunk zöldágra vergődni. Vérnyomása hirtelen kétszázra ugrik: "Nem fizetek, nem, mert most állok bosszút magukon! A múltkor három órát gyalogoltam a hóban, nem jött a busz. Akkor megfogadtam, nem adok maguknak semmit" – mondja kiabálva. Nehezen győzzük meg, talán nem ártana friss levegőt szívni. 



Budapesti mozgólépcső. Ki vár a végén? Fotók: Somorjai L.

Négy szótlan, békésen ücsörgő férfi a 4-esen. Tekintetükből olvasni lehet, akár egy könyvből. Baj van. Két kezeletlen jeggyel közlekednek. "Ó, el is felejtettük ebbe\' a nagy beszélgetésbe\'. Nem intézhetnénk el valahogy?" A járm? elhagyása mellett döntenek, közben a legöregebb ezrest nyom a markomba, alig tudom visszaadni. 

Másutt egy diáklány a kollégával angolul szeretne beszélni. Megdöbben, amikor látja, a párbeszéd ettől sem lesz egyoldalú, így magyarra váltanak. Nyolc napon belül kénytelen lesz felkeresni az Akácfa 22-t a bérletével. 

Fiatal pár mellett állok inkognitóban. A lány lyukaszt, ahogy illik, a fiú lehordja: "Mondtam, hogy az enyémet nem kell, ugye megmondtam!" Felteszem a karszalagomat, csak azt sajnálom, hogy nincs előírva a kötelező felszerelésben a fényképezőgép. A bliccelők elképesztő találékonysága és helyzetfelismerő képessége időnként mosolyt csal az arcomra.

Műszak vége felé az a benyomásom, hogy – tisztelet a nagyszámú kivételnek – mesevilágba csöppentem. Találkoztam Andersennel, Háry Jánossal, Münchausennel, aki elegánsan kivágta magát a bajból, és a kocsi végében utazó Grimm testvérekkel. Hallgattam La Fontaine-t, aki tanmesével untatott, és Hamupipőkét, aki mindenét elvesztette. Nem hagyhatom figyelmen kívül az autodidakta színészeket sem. Íme, egy köpcös úriember esete, aki Bajor Imrét játszik. Kabátjába süpped, hirtelen mély álom száll rá, mikor meglát minket. Fejét az üvegnek támasztja, a nyála szinte kicsordul. Jó fél perc múlva ébredezik. Mind a négyen közelebb hajolunk hozzá, érdeklődve figyeljük az ajkain kibuggyanó első szót: "Anyátok!" És még egyszer hangosabban: "Anyátok! Gyengék vagytok!"

A helyzet dramaturgiájához hozzátartozik, hogy ez még csak a kezdet. Délután kettőre visszatérünk a bázisra. Nemcsak az utasoknak, az ellenőröknek is megvannak a maguk sztorijai. Útközben egyik társam, Józsi történeteiből mazsoláz. 

– Gyönyör? nőt ellenőriztem. Fizetni nem akart. Azt mondta, csak akkor adja ide a személyijét, ha félremegyünk. Átveszem az okmányt, nézem a csajt, hát látom, nem is nő, hanem valamilyen Károly. Az se volt rossz, amikor egy csövestől kértem jegyet. Mutatja, nézzek már az ülés alá. Rendőrigazolvány volt, a zsebeseket figyelte. Egy kislány meg rendesen kioktatott: "Nekem azt mondta az anyukám, hogy ne adjak semmit, mert az ellenőr nem személy." Kiakadtam. Nem személy? Hívtam rendőrt, kitöltöttük a csekket, "na, ezt most vidd szépen haza, és add oda az anyukádnak!" 

Félix ellenőr. Szinte még gyerek. Vidéki. Ezt a munkahelyet nézte ki, hogy fönt tudjon maradni Budapesten. Rehabilitációs munkát végez, pótdíjakat borítékol. 

– Mióta dolgozol itt? 

– Több mint két éve, csak baleset ért, arccsonttörésem volt, leütött egy utas. A jegyét kértem, de már akkor látszott, nem tiszta a gyerek. A Kosztolányin szálltunk le, mire az odaszólt a barátjának: "Na, akkor kezded?" Ököllel kaptam, ömlött a vér az arcomból. A közeli virágboltban mosakodtam meg. Ezt most le fogod írni, ugye? Akkor azt is írd meg a Hetek újságba, jó lenne, ha az utasok nem lennének ennyire gorombák. Tudom, vannak problémák ellenőrökkel is, de lehetnének kicsit toleránsabbak. Jelenleg nem vagyok alkalmas jegyellenőrnek. Négy napig voltam traumatológián, öt hónapig betegállományban. Nem megdöbbentő, hogy egy százforintos jegyért leütik az embert? 

Éva tizenkét gyermekes édesanya, budapesti lakos. Arról kérdezem, hogyan tudja ezt a nem éppen stresszmentes munkakört összeegyeztetni családi kötelezettségeivel. 

– Valószínűleg nagyobb a türelmem, mint egy átlagembernek, hiszen otthon is türelmesnek kell lennem. Jobban el tudom viselni a stresszt, mint mások. Eleinte, főleg az előítéletek miatt, nehezebb volt, de hamar megszoktam. Azóta sok minden lepereg rólam. Van stabil munkám, ami nagyon fontos. Furcsán hangozhat, de mivel otthon nem gazdálkodunk olyan sok pénzzel, az ingyen bérletek más kedvezményekkel együtt fontos szempontok voltak a munkaválasztásnál. Nyáron lehetőségünk volt a BKV üdülőjében egy csodálatos időszakot eltölteni. Nagyon boldogok voltunk.

János korábban teológus volt. Jelenleg ellenőr. Helyzetértékelése reális: 

– Az utasok összetartanak ellenünk. Ha én egy csöveshez odamegyek, akkor azért szólnak, jaj miért bántja azokat, ha nem megyek oda, akkor: "Bezzeg a csövesekhez nem mer hozzányúlni, azok büdösíthetik a járművet." Nyáron lerakom őket, mert szép idő van, süt a nap, rigó van, gyalogoljanak. Nagyon kell figyelnünk, nehogy megutáljuk az utasokat, mert utána magunkat is megutálnánk. 

Balázs metrófőellenőr. Két gyermek édesapja. Felvételire készül az ELTE-re, hobbija az egyiptológia. Tizenegy éve ellenőrzi az utasokat, és segíti a jegyellenőrök munkáját. 

– Szeretek emberekkel foglalkozni, mert szeretem az embereket. Tőlünk azok mennek el, akik nem tudják feldolgozni a konfliktusokat. Vannak incidensek, tény és való. Nekem is szóltak már be nyomdafestéket nem tűrő szavakkal, de nem szabad felvenni, nem szabad visszaszólni, a szócsaták nem vezetnek jóra, kihozzák az indulatokat. Jó a BKV-nál dolgozni, mert a beosztásunk rugalmas, ha megbecsüli magát az ember, nem kerülhet könnyen utcára. 

– Vannak itt többen, akik egyetemet, főiskolát végeztek. Szerinted ez a munkakör nem visszalépés számukra? 

– Meglehet, viszont a szakmájuk telített, a sorsuk bizonytalan, valószínűleg ezért jönnek ide. Én nem szégyellem a munkámat, ezt vállaltam, igyekszem legjobb tudásom, képességeim szerint elvégezni. Ha elkenődök, gyakran eszembe jut egy gimnáziumi tabló idézete, azt hiszem Hemingwaytől: "Emberi törvény kibírni mindent, s menni mindig tovább, akkor is, ha nem élnek benned se remények, se csodák." 


Kulisszák mögött…

A BKV Jegy- és Bérletellenőrzési Szakszolgálata napi 24 órában több mint 500 jegyellenőrt foglalkoztat. Bencze Ferencné, a szolgálat vezetője öt éve vette át a részleget. Tájékoztatása szerint gyakran van lemorzsolódás, így felvétel is. A kezdőknek háromhetes tanfolyamot kell elvégezniük. Ezt megelőzően orvosi, pszichológiai vizsgálaton kell átesniük. Fontos szempont a középiskolai végzettség, illetve budapesti vagy Pest környéki saját tulajdonú lakás. A tanulmányi idő alatt napi 7-8 órában több tantárgyat kell elsajátítaniuk. Szigorú írásbeli dolgozatok, szóbeli beszámolók és rövid gyakorló idő után dől el, ki válik alkalmassá, ki az, akitől elbúcsúznak. A hálózat tantárgy a közlekedési csomópontok, járatok, végállomások ismeretét tartalmazza; magatartás órákon a kommunikációs és viselkedési formákat tanulmányozzák; díjszabáson a több mint húszféle bérlet alkalmazhatóságát. Ehhez kapcsolódik az elsősegélynyújtás, egészségvédelem és a tűzvédelem. Aki átesik a szellemi megpróbáltatásokon, és éveken keresztül folyamatosan jól teljesít, a vezetőség jelölése alapján főellenőr lehet. Ők körülbelül húszan vannak. A csoportok műszakonként akár 400-500 utassal is találkozhatnak. Célellenőrzés esetén nem több, hanem egy járaton teljesítenek szolgálatot. Ilyenkor mérik az utasforgalmat, a jegy- és bérletvásárlási készséget egy adott területen. A pótdíjbevételek a BKV összbevételének 40 százalékát jelentik.

Olvasson tovább: