– Önt több irodalmi könyvben tévesen a "Fényes szelek" generációjához sorolják. Hogyan emlékezik vissza a háború utáni írókra, színészekre, költőkre, az egyes generációk motívumaira, céljaira? Kinek mi volt a lényeges, a fontos, s mindezt az adott kor mennyire határozta meg? Mi érdekelte egyáltalán az embereket a különböző korszakokban?
– Gyakorlatilag én a háború utáni harmadik írógenerációhoz tartozom. Az első, fiatal generáció volt az általad említett, a "Fényes szelek"-nek nevezett. A világégés után vidéki tehetségeket fedeztek fel és emeltek be a kulturális életbe. Bárki bármit is mond, ez nagyszer? döntés volt, hiszen ennek köszönhetően óriási színészgárda "jött fel", például Szirtes Ádám, Horváth Teri, Soós Imre vagy Molnár Tibor. A költészetben pedig Nagy László, Csoóri Sándor és sokan mások, akik aztán népi kollégisták is lettek. Ezt az időszakot nem is tudom másként jellemezni, mint őstehetségek felfedezési korszakának. Jellemző volt rájuk a heves forradalmi lelkület és lendület, hiszen akkoriban erős volt a remény egy igazi fordulatra Magyarországon, aminek köszönhetően végre a nép érdekeit fogja képviselni az ország vezetése. Azzal, hogy eltörölték a feudális rendszert, az úri világot, úgy tűnt, hogy az olyannyira kívánt igazi felszabadulás jön el az országra. Meg kell hagyni, hogy ezek a fiatalok akkor még hittek is ebben, ebből származott később néhány szemrehányás, hiszen közülük sokan ennek a korszellemnek a hatása alatt a kommunizmust dicsőítő verseket írtak. Aztán tudjuk: a diktatúra csúnyán az orrára koppintott az országnak, kiderült mindenki számára, hogy szó sincs itt szabadságról és demokráciáról.
A Rákosi-korszakban ennek hatására irányváltás történt, az előbb említett lelkesedés alábbhagyott. A fordulatnak további lendületet adott, hogy – a Rákosi-ellenes – Nagy Imre 1953-ban miniszterelnök lett. Ekkoriban indult el az Új Hang folyóirat, amelyben újra sok tehetséges fiatal feltűnhetett. Igaz, voltak olyanok, akiket már korábban felfedeztek, de itt kaptak újból "levegőt". Ezt a generációt Sánta Ferenc, Szabó István, Tóth László, Galgóczi Erzsébet, Csurka István és Moldova György fémjelzi. Jellemző volt rájuk, hogy tudtak ezekben a tematikus időkben valóban új hangon írni, ez készítette elő azt a szellemi hangulatot, amely aztán 56 nyarán kritikai hanggá erősödött.
Én 58-ig gyakorlatilag nem írtam, hanem készültem az írásra. Szerettem Szabó István, Sánta Ferenc és Galgóczi Erzsébet írásait, mert ők azt adták nekem, hogy lehet a rendszer ellenében itt igazi irodalmat is művelni. 56 nyarán én is vittem a szerkesztőségekbe novellákat, de aztán jött a forradalom. A megtorlás pedig nagy hallgatást hozott: Németh László és Illyés nem írt, Déry Tibor, Zelk Zoltán és Háy Gyula pedig börtönben volt. 58-ban ilyen körülmények kötött indult az a generáció – Bertha Bulcsú, Lázár Ervin, Kertész Ákos, Fejes Endre, Gyurkovics Tibor és mások –, akik közé sorolom magamat is.
– Ilyenkor – az erőszakos konszolidáció alatt – nem azt jelentette írni, hogy egyet értettek a rendszerrel, beálltak a sorba?
– Úgy éreztük, hogy tovább tudjuk vinni 56 szellemét. Ez nem azt jelentette, hogy politikai írásokat készítettünk, hanem azt, hogy azok ilyen vagy olyan módon 56 szellemiségét képviselték. Például az első színpadi darabom azt a problémát dolgozta fel, hogy egy ilyen feszült helyzetben megéri-e dacosnak lenni, és követni azt, amit az ember szabadon akar tenni, vagy a túlélés miatt be kell állni a sorba. Az Életem, Zsóka cím? darabomban két figurát állítottam szemben egymással: az egyik kitartott az elvei mellett, nehezen ugyan, de tisztességgel érvényesül, a gumigerinc? barátja karrierje pedig felívelt, minisztériumi tisztviselő lesz. A történet az utóbbi öngyilkosságával végződik.
– Úgy született ez a darab, hogy volt konkrét információja egy ilyen sztoriról?
– Ez az atmoszféra volt jellemző a korra. Számtalan kis és nagy dologban ilyen történetek vettek bennünket körül. Élettapasztalat volt. Okozott is "pártvonalon" kisebb felfordulást a darab.
– Gondolom ez is oka volt a sikerének?
– Leginkább annak tulajdonítom, hogy nem fikción, hanem a valóságon alapult az írás.
– Ma is aktuális téma a siker és az elvek viszonya?
– Nincs új a nap alatt.
– Visszatérve, a politika mit jelentett egy ilyen időszakban?
– Mindig nagyon távol tartottam magam a napi politikától.
– Életben maradási stratégia volt ez?
– Nem volt ebben rafinéria, hanem természetes tartózkodás és bizalmatlanság. Mindig igyekeztem megőrizni a három lépést a politikával szemben a függetlenségem megőrzése érdekében. Ennek egyik oka volt, hogy a háborúban sok szörnyűséget láttam, ami a politikai ideológiák iránt örök kételkedővé tett. Úgy éreztem, hogy sokkal nehezebb valamit elmondani, objektívnek maradni, ha elkötelezem magamat egy rendszer iránt. Voltak olyan beszélgetéseim Aczél Györggyel (az állampárt kultúrpolitikusa – szerk.), amikor színházi találkozásokkor azt mondta, hogy ad ösztöndíjat, csak írjak felszabadulási drámát. Nemmel válaszoltam, amire ő csak annyit mondott: "Jöjjön be hozzám, és mindent megbeszélünk!" Aztán nem mentem be hozzá.
– Lehetett nemet mondani!?
– Lehetett. Utána, ha találkoztunk mindig azt kérdezte: "Na, Szakonyi gróf, hogy van?" Egyszer azt vetette a szememre: "Hallom, maga villát vett Szentendrén." Mondom, nem villát, hanem házat. Erre fel ő: "Én nem szeretem a magántulajdont." Mire én: "Én sem szeretném, ha mondjuk Leányfalun a pártüdülőben lakhatnék
" Szóval, lehetett így beszélni vele.
– Az Önök generációja miben volt más, mint a 68-as, illetve a mostani fiatal generáció?
– Gondolom, nem mondok újat azzal, hogy minden generáció másképp látja a világot. Nekünk a háború borzalma egy életre meghatározó élményt jelentett. A szovjetek "egy kis munka keretében" velünk ásattak ki egy zsidó tömegsírt. Gondolj bele, bomló holttesteket kellett temetnem tizennégy évesen. Már említettem, a politikához azóta erős kételyekkel viszonyulok. Egyedül az 56-os forradalom volt felemelő érzés, más semmi. Lehet, hogy a mai fiatalok nem is értik, hogy miért tett olyan nagy hatást sokakra. Persze minden generációnak más-más a meghatározó élménye.
– Minden kétséget kizáróan az Adáshiba cím? szatirikus drámájának lett a legnagyobb hatása, hisz vagy hetven országban játszották. Mennyire tudatosan, előre megtervezetten, "tuti biztosan" készül egy ilyen tömeghatású darab?
– Valahogy azt éreztem akkor, hogy az emberek viselkedése megváltozott egymás iránt, befelé fordulnak, nem foglalkoznak egymással. Akkoriban kezdett tömegessé válni a televíziózás. Ez remek lehetőséget biztosított arra, hogy "összekombinált" módon érzékeltessem azt, ahogy az emberek a tévére figyelnek egymás helyett. Volt egy másik felfokozott része a darabnak, amikor is Jézus jelenik meg a színen, és azt sem veszik észre az emberek, mert csak magukkal vannak elfoglalva.
– Ezt a részt tartották Spanyolországban istenkáromlásnak, ezért ott – több tucat nyugati országgal ellentétben – nem is játszották a darabot.
– Egyszerűen benne volt – amit a filozófia elidegenedésnek nevez – a levegőben, amit meg is akartam írni. Biztos nem véletlen, hogy ez mások számára ilyen sokat jelentett, de előre nem lehetett kiszámítani. Egy neves japán író mondta, hogyha azzal ülök le, hogy remekművet írok, akkor le se üljek, mert abból nem lesz semmi. Tapasztalatom szerint az írónak utólag kell rájönnie arra, hogy mit is alkotott valójában, mert akkor úgymond az magától, az életből fakadóan jön létre.
– Alig pár nap alatt készült el az Adáshiba, mégis nagy sikert aratott.
– Ezt nem lehet kiszámítani. Van, aki számítgatja, hogy mi a divat, mi a trend, mit lehet jól eladni, de én ezt nem tudatosan alakítottam így. Kiszaladt.
– József Attiláról hallottam, hogy a szenzációs Levegőt cím? versét úgy írta, hogy többedmagával beszélgettek arról, hogy milyen rossz a közérzet Magyarországon, majd félreült a társaságtól, és ott helyben megírta a verset.
– Azt, hogy végül is mi a motorja egy dolognak, soha nem lehet tudni. Egy abszolút egyszer? történet, látvány is képes zseniális inspirációt adni. Nálam ez úgy működött, hogy ismertem az Adáshibában később megírt karaktereket, úgymond "mozogtak" a fejemben. A Vígszínház előre megrendelt tőlem egy drámát, és mivel jól elcsúsztam az idővel, vidékre utaztam, hogy megírjam. Az egyik szereplő karaktere – a meg nem értett fiatal – és a Jézus-motívum megvolt, de két-három napig csak kínlódtam, sehogy sem állt össze a kép. Este az étkezőben viszont mindig nézték a televíziót, és kinevettem őket: ha-ha, csak tévét tudnak nézni. Az ötlet ekkor ugrott be: olyan darabot írni, ami egy televízió körül zajlik. Felmentem ekkor a szobámba, és megírtam a darabot néhány nap alatt.
Nagyjából tehát megvolt, hogy merrefelé halad a történet, az alakok, a karakterek, pedig ahogy formáztam őket, megelevenedtek. Nem akarok blaszfémikus lenni, de ugye ismerjük a pünkösdi történetet az apostolokkal: többet mondtak, mint amit emberileg tudtak. Valahogy így történt velem is. Ez egy olyan inspiráció, amit nem lehet megmagyarázni.
– A hetvenes években nem lehetett beszélni Jézusról Magyarországon, mégis miként jutott ez eszébe?
– Mindig szimpatikus volt számomra Jézus személye, több m?ben is megelevenítettem alakját. Az meg nem érdekelt, hogy mit fognak szólni hozzá. A napokban éppen Halász Jutka, aki játszott a darabban, mesélte, hogy mennyire megdöbbent, amikor a nézőtéren meglátta Kádár Jánost és Aczélt Györgyöt. Nekem akkor volt kellemetlen, amikor szóltak, hogy a protokollszobában vár engem Kádár és felesége, akik – mint mindig – Aczél Györggyel voltak. Ott feszengtünk egy narancslé mellett.
A mai napig előttem van, ahogy Kádár felesége odaszólt a férjének: "Ugye, Jani, mikor mi ott ülünk otthon, nálunk is így van?" Éppen Prágába készülődtünk előadással, vendégszereplésre, és akkor mondta Aczél: utazhat. "Lepecsételte"az engedélyünket. Mindenesetre azért érdekes volt, hogy akkoriban kíváncsiak voltak ezekre a darabokra, még a politikusok is.
– Azért csodálkozom, mert nemrég hallgattam meg az előadás felvételét, és volt benne rendszerkritika rendesen.
– Hogyne, kellett igazoló jelentést írni, hogy miről szólt. A dolgok így történtek, és én nem akarok ebből magamnak semmilyen hősiességet kovácsolni, mindenkivel előfordult, hogy összeütközésbe került egy kicsit a rendszerrel, behívták a pártközpontba, hogy miért ezt a novellát írta, miért szidja benne a funkcionáriusokat, miért akarja felháborítani a proletáriátust stb.
– Ahogy beszélgetünk, ott van a háta mögött a televízió. Tévézik?
– Az Adáshiba ugyan a tévéről szól, de azt nem mondtam soha, hogy ez a televízió ellen van. Marhaság lenne, hiszen nem lehet visszafordítani a világot, a technika fejlődését. Lényeg, hogy az ember ne váljon a televízió rabszolgájává. Természetesen mindennel, aminek szellemi hatása van, vissza lehet élni.
Végeredményben a régi Magyar Televízió művészeti szempontból nagyon hasznos volt, hiszen a politikai hatás ellenére értékes műveket adaptáltak, de amiket ma sorozatokként sugároznak, azok művészi szempontból nulla, azaz nulla értékűek. Múltkor összehívtak bennünket az MTV-be, hogy mit lehetne tenni. Mondtam: azt, amit régen, művészetet csinálni. Sajnos a szponzorok az olcsó sorozatokra adnak pénzt, nem művészi tévéjátékra. Ez káros, mert elbutítják az embert: olyan, mintha látna valamit, és közben nem lát semmit. Üres.
– Sok klasszikust vitt színpadra, gyakorlatilag, ami az emberről színházban elmondható, azt mint dramaturg, művészeti tanácsadó "átélte". Dosztojevszkij, Csehov és mások vaskos témákat, karaktereket jelenítettek meg. Ennyi minden után megmarad-e az emberben a készség, hogy akar valamiről beszélni, vagy érdekli még valami?
– Egy író, ameddig él, mindig akar valamit mondani, ha nem annyira az egyik m?faj érdekli, akkor a másik. Nem csökkenhet az érdeklődése, nem lehet nyugdíjba menni, olyan nem történhet, hogy többet nem kell gondolkodni.
– Mi az, ami most izgatja?
– Most egy novellasorozatot írok, amiből jövőre lesz kötet. Ennek az a főcíme, hogy Pál apostol szigetei. Nem egy vallásos téma, hanem megfogott ezeknek a görög szigeteknek a miliője, valahogy érdekesnek találtam, hogy ebbe a mediterrán tájba helyezve mondjam el azokat a történeteket, amelyeket az emberekről el akarok mondani.
– Erkölcsi, szellemi, politikai vagy irodalmi kérdés?
– Mindig foglalkoztatott az irodalom lényege: az emberi élet mikéntje. Engem az érdekel, hogy ebben a mai világban hogyan tud az ember ember maradni, mennyire tud a káosszal és a gonoszsággal teli világban szépséget és szeretetet találni, hogyan tud megküzdeni azért, hogy az emberségét akkor is megőrizhesse, amikor a világ embertelenné válik körülötte.
2001. 11. 02. (V/44)
