– Az elmúlt hónapokban jó pár hetet kórházban töltöttél, most pedig dolgozol egy új lemezen, amelynek a Kockázatok és mellékhatások címet adtad. Ilyen elementáris élménnyé állt össze, amit a kórházban átéltél, hogy dalok és szövegek születtek belőle?
– Igen. Ilyen élmény volt.
– Megérintett a halál szele vagy közelsége?
– Az elmúlás
mondjuk így. Az, hogy mi marad, mennyi marad vajon belőlünk. Volt egy pillanat, illetve két olyan hét az életemben, amikor valóban elementáris erővel kellett arra gondolnom, hogy vajon mi marad belőlem, ha hirtelen be kell fejeznem az életemet. Arra gondoltam, hogy egy csomó minden van bennem, amit még szeretnék itt hagyni, amit még szeretnék létrehozni. És örülök, hogy erre kaptam még időt.
– Mondhatsz erről többet is?
– Egy olyan betegséget diagnosztizáltak bennem kezdeti állapotban, amelyet ha korán nem vesznek észre, és nem veszik elejét, akkor későbbi állapotában már életveszélyes. Ez így jó?
– Persze, persze.
– Annyira nem jó kimondani. Ha már ezt firtatod, akkor írd le azt is, hogy a Szent Margit Kórház orvosai biztosítottak arról, hogy ezt a veszélyt elhárították. Szinte regeneráltak. Azt mondták, százhúsz évig élhetnék. Kivették belőlem azt, ami nem oda való, vagy ahogy szokták mondani, alaposan kiveséztek.
(Bródy nevet)
– Nagyobb értéke lett egy órának, egy napnak, egy évnek? Másképp gondolsz a jövőre, vagy másképp számolod az időt? A gondolkodásod az élet melyik területén változott leginkább?
– Valahogy azt gondoltam régebben, hogy örökké élni fogok, és most kaptam egy nagyon erős figyelmeztetést: vigyázzak, mert az én életem se fog mindörökké tartani. Ahogy az előbb mondtam, egy névleg nagyon súlyos betegségből kerültem ki, minden különösebb utóhatás nélkül. Ezt úgy éltem át, mintha egy robogó vonat előtt álltam volna, és az utolsó tized másodpercben – amikor már szinte éreztem a bőrömön a mozdony hideg, fémes érintését – hirtelen valaki elrántott volna. Ezt úgy élem most át, mintha csodával határos módon élnék. Másképpen számolom az időt, valóban. A sors figyelmeztetése, hogy ne pazaroljam az órákat, a napokat, mert hatalmas érték. Jobban értékelem és nagyobb élményt okoznak a kórházból kijövetelem óta az egyszer? létezés hétköznapi örömei. Hiszek a szabad akaratban, de azt tudom ma már, hogy az ember sorsa alakulását kis részben tudja csak irányítani, mert a nagyobb rész, hogy is mondjam, ismeretlen párkák kezében szövődik. Mintha a mi tudásunk, lehetőségeink hatókörén kívül történnének a dolgok.
– Pontosabban?
– Ki hogy fogalmaz, beszélhetünk ilyenkor a véletlenről, az isteni gondviselésről, természetfölöttiről, de akár csodáról is.
Elkezdtem a műveimet, lemezeimet, darabjaimat összegezni, hány szöveget, hány dalt írtam, aztán elkezdtem a kórház után azt érezni, hogy valami még hiányzik, talán egy lemez.
– Kevésnek érezted, amit eddig létrehoztál, vagy az élmények megváltoztatták az eddigi fontossági sorrendedet?
– Lett bennem egy nagy hiányérzet. Az új dalaimmal szeretném megerősíteni azokat az embereket, akik hozzám hasonlóan gondolkodnak, akik ezekben az években szintén úgy érzik, hogy nem a békére, harmóniára való törekvés, hogy nem az emberek egymás iránti tisztelete érvényesül. Mindannyian egyformán, szabadon és szabadságra születtünk, és egy nagyobb szabású, boldogabb életre, mint amit élünk. Mintha ezek a gondolatok háttérbe szorultak volna a folyamatos hatalmi és megélhetési harcban. Emiatt a mostani dalokban nincs meg ennek a magatartásnak, ennek az életcélnak, ennek a szellemiségnek a megerősítése. A mai zene csak szórakoztatni akar, pillanatnyi kikapcsolódást akar adni, de nem készül arra, hogy érzelmi, gondolati vagy szellemi támasztékot adjon az elbizonytalanodó millióknak.
Kérdeztél a bennem lezajlott változásokról. Néha nagyon életunt voltam azelőtt. Sokszor azt éreztem, hogy minden mindegy, és minden hiábavaló ezen a földön, minden hiábavaló itt a nap alatt, mert a világ megváltoztathatatlan. A saját előadóestjeimmel már húsz éve járom az országot, minden különösebb megerőltetés nélkül hozom a sikeres formámat. Négy-öt éve szinte ugyanazt a pár dalt éneklem mindenhol, mert mindenki ezeket a dalokat várja, ezeket szereti. Kicsit elkényelmesedtem, azt gondoltam, hogy ez így most már jó, ahogy van. Elzsongított és már untatott is ez a fellépősdi, ez az ismert ember szerepe. Nem volt bennem semmi erő, hogy ebből kilépjek. Hogy megpróbáljak végre valami mást is csinálni. Hogy belülről felépítsek, létrehozzak valami újat, ami maradandóvá válhat, amitől emlékeznek rám. Őszintén szólva nem alkottam semmi lényegeset mostanában. Csak teltek az évek, csak gyűltek a bizonytalanságok, csak forrongtak bennem az indulatok. Próbáltam magam kivonni a hatásuk alól. Mindig akkor érzek a megszólalásra inspirációt, ha valami a környezetemben borzasztóan felkavar, ha valami igazságtalannak, összeférhetetlennek tűnik. Aztán próbáltam eltávolodni minden olyan területtől, amelyet a politika túlságosan meghatároz, de nem tudtam. Egyszer csak azt vettem észre, hogy tulajdonképpen mindenhol jelen van. Már teljesen tisztázatlanokká lettek azok az elképzelések, azok a rendező elvek, amelyek mentén az ember hosszú távon gondolkozhat a jövőjéről, a világ jövőjéről, a dolgok folytathatóságáról és az idők végéről. A New York-i tragédia óta ez még inkább így van.
– Felgyógyulásod után tudtál-e valahol pihenni, kipihented-e magad? A nyár végét, az őszt hogyan, hol szoktad eltölteni?
– Ifjú korom meg a zenekarosdi nyár végén mindig a Balatonra vitt. Most már nem vágyódom azokra a helyekre. Nincs vidéki házam se, inkább, ha tehetem, el szoktam utazni messzi-messzi tájakra. Más országokba, ahol nem értem a nyelvet, nem értem a körülöttem lévő ember problémáit, nem tudom, ki a miniszterelnök, ki kinek a pénzét lopta el. Igazán pihenni csak ilyen helyen tudok.
– Mert?
– Mert különben nem tudom az érzékenységemet semlegessé tenni. Itthon bárhová megyek, nem tudom függetleníteni magam az országban történtektől. Ilyenkor úgy érzem, hogy menekülök valami elől, ami állandóan utolér. Országon belül egyszerűen nem tudok nem tudomást venni arról, ami körülöttem történik, akkor sem, ha én jól élek. Persze szeptember 11-e óta ez is megváltozott.
– Esetleg másképp gondolkodsz a boldogságról is?
– A boldogság számomra valamilyen átmeneti állapot.
– Miből mibe való átmenet?
– Talán a reménytelen vágyakozásból a beteljesült csalódásba. A boldogságnak azt a részét, mikor nem hiányzik semmi, mert már nincsenek olyan vágyaim és elképzeléseim, amelyek beteljesedésére vágyakoznom kellene, leginkább akkor érzem, mikor tiszta nyári éjszakán fölnézek a csillagos égre, elképzelem azt a sok száz millió fényévnyi távolságot, a felfoghatatlan világmindenség nagyságát, amelyhez képest elhanyagolható porszem vagyok. Ez rendkívüli módon felszabadít, ilyenkor azt érzem, könny? vagyok. Ilyenkor remélek.
2001. 10. 12. (V/41)
