hetilap

Hetek hetilap vásárlás
Mi lesz veled, Kertész Ákos
kérdezi az írótól Tihanyi Péter

2001. 10. 21.
Több mint tízévi depresszió után egy súlyos betegség helyrerázott. 1993-ban halál közeli állapotba kerülve rájöttem ott a betegágyon, hogy mégiscsak élni akarok, és ez a vágy kifújta belőlem a másfél évtizede belém költözött depressziót. Azóta úgy érzem, egyre fiatalodok és egészségesebb vagyok – noha megint voltak műtéteim, de az életkedvem, munkakedvem töretlen. Hogy mitől, hogyan jött belém a depresszió, ez máig rejtély, de se élni, se írni nem volt kedvem. A rendszerváltással egy időben az állapotom súlyosbodott. Mérhetetlen csalódást éreztem, hiszen erre vágytam már vagy negyven éve. Azt hittem, hogy a piacgazdaság azt jelenti, hogy az értéknek lesz értéke, hogy a teljesítménye alapján lesz az ember értékelve, nem pedig az alapján, ki hova, kihez tartozik, vagy hova nyalja be magát. 



Kertész Ákos: "Reménytelenül racionális pali vagyok, ráadásul materialista" Fotó: Somorjai L.

A boldogságról csak akkor lehet írni, ha éppen veszélyben van, 

vagy ha elmúlt, vagy éppen most múlik el.

Apám a numerus clausus következtében cukrász lett. Én is az érettségi után tizenkét évig fizikai munkás voltam, karosszérialakatos az Ikarusnál. Megismertem ezt a világot, otthon voltam benne, erről a világról írtam. Csak soha nem azt, amit Aczélék szerettek volna hallani. Nem tudtak Makra Feriből sem eszményi, pozitív, szocialista hőst csinálni, mert a valóság nem ez volt. A regény végén Makra Feri öngyilkos lett. Ez volt a realitás, így éltek akkor az emberek. Egész írói munkásságom alapja az volt, hogy igazat írjak, úgy mutassam be a társadalmat, ahogy van. Tizenegy nyelvre fordították le. Csak Magyarországon több mint negyedmillió példányban jelent meg összesen az elmúlt hu-szonöt évben. Ez minimum háromnegyedmillió olvasót jelent. Nevetni fogsz, Kelet-Németországban ugyan-ennyi példányban jelent meg, és Nyugat-Németországban is több kiadást megélt a hetvenes évektől kezdve.



***



Nem biztos, hogy ez volt a legjobb írásom, de hogy a legsikeresebb, az tuti. Jókor, jó pillanatban jelent meg egy olyan regény, amit szinte vártak az emberek. De nem tudom, hogy például a Zakariás nem jobb-e. Csakhogy az 1990-ben jelent meg, amikor mindenki éppen rendszert váltott, és senki nem figyelt oda. Pedig húsz évig dolgoztam rajta. Egy olyan identitásproblémát piszkáltam meg, amiről 20-30 évvel azelőtt azt hittem, rajtam kívül senkit sem érdekel. Fiatal koromban sokat kínlódtam, hogy hova tartozom, ki vagyok, hova születtem és miért. Etnikailag zsidó eredet? lennék, de nem voltam zsidó vallású, nem ismertem a zsidó közösség akol-melegét. A holokauszt mégis oda-rántott, sárga csillagot kellett hordani, amit én aztán letéptem, mert úgy döntettem, nem vagyok hajlandó a zsidókra kényszerített törvények szerint megdögleni. A fasiszta értékeket nem voltam hajlandó elfogadni. Ugye nem értesz félre? Elfogadtam azt, hogy oké, rendben van, zsidó vagyok, csak azt nem, hogy ezért nekem meg kell halnom, csak azt nem fogadtam el, hogy a zsidó olyan patkány, akit ki kell irtani. És nem hittem azt, amit a legtöbb zsidó hitt, hogyha én engedelmesen betartok minden rendeletet, akkor megúszom. Azt mondtam, ezek engem meg akarnak ölni, ezeknek nem szabad engedelmeskedni. A Zakariásban erről írtam, tehát egyrészt, hogy letagadhatatlanul magyar vagyok, amit tőlem nem lehet elvenni, az anyanyelvemet, a kultúrát, az irodalmat, mindent, ami ide-köt. Ugyanakkor tessék elfogadni, hogy én ezzel együtt zsidó eredet? vagyok. Évtizedek kínlódása után jutottam el idáig. Mire aztán kész lettem a regénnyel, addigra felszabadultak a tabuk, az emberek elkezdtek bátrabban beszélni, nyíltabban vallani. A zsidók arról, hogy zsidók, az antiszemiták meg arról, hogy ők antiszemiták.



***



Kilencvenben éppen a posztmodern volt a divat, amit én azóta se becsülök semmire, egyszerűen kóklerségnek tekintem. Abból indul ki a posztmodern, hogy a fejlődés a világban leállt, senkinek nincs mondanivalója a másik számára, nincs üzenete sem. Akkor meg nyugodtan játsszunk az üres szavakkal. Én pedig egy állandó folyamatosságot érzek, mert szerintem nem történt cezúra azzal, hogy a Szovjetunió megbukott. Az amúgy is tévút volt, hát kudarcba fulladt. Egypólusú lett a világ, de ez történik már a reneszánsz óta. Ez egy természetes folyamat. Csak az nem természetes, hogy eközben elpusztítjuk egymást.



***



Most töltöttem be a hetvenedik esztendőt. Igyekszem kicsit dolgozni a korom ellen, de a munka sokszor olyan zűrösen jön, hogy megakadályoz ebben. A kötetlen munkaidőnek az a hátránya, hogy az ember önmaga hajcsára. Sokszor ezért nem tudok eljutni úszni, mert nem tudom kiszakítani azt a fél órát. Kis torna otthon, hagyományos gimnasztikával, úszás, és néha futok reggel meg délben a kutyámmal. Csak a futással az a bajom, hogy az asztma ilyenkor előjön. Szóval az úszás mégiscsak jobb. Rákényszerít az egyenletes légzésre. 



***



Az a bajom, hogy hitetlen lévén nem hiszek a halhatatlan lélekben. Sem üdvözülésben, sem elkárhozásban. Jó lenne, ha tudnám legalább, hogy ennek az egésznek itt a földön van valami értelme. Talán, hogy önmagamat tökéletesítsem, méghozzá a tisztesség irányában, mert így ezt át tudnám vinni mint tőkét. Reménytelenül racionális pali vagyok, ráadásul materialista. Úgy gondolom, az ember valamiképpen az emlékekben él tovább, ahogy az apám is él bennem. Itt van bennem, amit átadott nekem, amit tanultam tőle, amit alakított rajtam. Én meg továbbadom őt a lányomnak, és az még akkor mindig az apám. 



***



Furcsa dolog a szerelem. Nagyon sok boldogságot adott nekem, de nagyon sok kínt is. Füst Milán is erre tanított, hogy az érzelem polarizált. Annak, hogy valami eksztatikusan jót érezzek és éljek át, meg kell adni az árát. Ha valakivel szemét voltam, utána úgy éreztem, hogy beledöglök. Szerintem tisztán, sterilen nem is létezik olyan, hogy boldogság, hiszen megírni sem lehet. Figyeld csak meg, nem tudsz írni arról, hogy valaki boldog. Hogy reggel boldog, este boldog, lefekszik, akkor is boldog és reggel mikor felkel, még mindig boldog. A boldogságról csak akkor lehet írni, ha éppen veszélyben van, vagy ha elmúlt, vagy éppen most múlik el. Van két ember, akik fantasztikusan sze-relemesek egymásba, és egyszer csak valamilyen veszély fenyegeti a szerelmüket, az egy drámai helyzet. Erről van mit írni. De arról, hogy éppen boldog vagy, arról nincs.



***



A színházban bemutatott darabjaimmal nem voltam igazán megelégedve. Soha nem vették észre a rendezők, hogy ezek abszurd, naturalista darabok. A kiindulópont, amivel indítok, egy abszurd helyzet, ami mindig a világ képtelenségére utal, amit aztán naturalista módon vezetek le. A férfiak egyik része megcsalja a feleségét és letagadja. Például a Névnap cím? darabomban a főhősnek minden igyekezete ellenére sem sikerül megcsalnia a feleségét, de a szerencsétlen marha azt hazudja, hogy megcsalja, mert éppen ez a társadalmi elvárás. Meg akar felelni a munkahelyi, a haveri elvárásoknak. Mert csak így fogják tisztelni és elfogadni a palit. Ennél abszurdabb kiindulópont nem kell. Na most, ezt nem lehet csupán egy hagyományos vígjátéki stílusban előadni, mert akkor pontosan a helyzet képtelensége, a világ abszurditása vész el az előadásból. Sokkal sprődebben, szálkásabban kell játszani, mint egy délutáni vígjátékot. De sajnos minden színházrendező annak fogta föl, és úgy is adta elő. 



***



Én színésznek indultam, nem írónak. Ma sem tudok színdarabot írni, csak úgy, ha közben meg is rendezem és minden szerepet el is játszom, így azt jegyzem le, azt írom le dialógusban, ami a lelkem színházában ilyenkor átszüremkedik. Kamaszkoromban, körülbelül 17 éves koromig tökéletesen beszéltem, minden hiba nélkül, és abban az időben nagyon komolyan színésznek készültem. Aztán később elhatalmasodott rajtam a dadogás, így felvételizni sem mertem. Hatalmas kisebbségi érzéseim voltak, ráadásul még rettentő csúnyának is éreztem magam. Később már annyira dadogtam, hogy azt hittem, soha nem fogok kimászni ebből. Vénkoromra nagyjából sikerült, hála Montágh Imrének. Jó haverom volt, bebizonyította, nincs is beszédhibám, mert kizárólag azon múlik, hogy én akarom-e a beszédhibámat vagy sem. Azt mondta, mikor bizonytalan vagyok valamiben, vagy mikor problémáim vannak, egyszerűen elbújok a dadogásom mögé. Úgyhogy Ákos, nem foglalkozom veled többet, barátság van, beszédhiba nincs – mondta. Később, mikor az Ikarusnál dolgoztam, többször is kísérletet tettem arra, hogy fölvegyenek a színművészetire, operatőr szakra, mert kitaláltam, hogy a rendezés nem igazán szakma. Hiszen mit csinál a rendező? Csak összegereblyézi a dolgokat, az alkotókat egy koncepció mentén, egy bizonyos irányba. Az operatőr, az igen, az szakma – mondtam én. 



***



Nézd, az európai ízlésnek – nekem is – túl habos, túl édes az amerikai kultúra, azt viszont nagyon megértem, hogy a filmjeiknek akkor van vége, amikor a főhős éppen győz. Mert mi vesz körül az életben, mit látsz? Azt, hogy a szerelmesek összekerülnek, megházasodnak, majd két év múlva gyűlölködve elválnak; a hajdan sikeres volt elnökök, sztárok megöregszenek, elhagyatva halnak meg. De muszáj idáig eljutni? Muszáj ezt nekem mindig látni is? Úgyis tudom. Tudom, hogy minden virág elhull egyszer, tudom, hogy a nyár után mindig ősz jön. És tudom, hogy minden életbe be van kódolva a halál is. 

Vagy mégsem?

Hetek Univerzum
Nemzeti Média - és Hírközlési Hatóság, 1525 Budapest, Pf. 75. | +36 1 457 7100 (telefon) | +36 1 356 5520 (fax) | [email protected] | www.nmhh.hu
Alapító-főszerkesztő: Németh Sándor - Founder Editor in Chief: Németh Sándor. Kérdéseit, észrevételeit kérjük írja meg címünkre: [email protected]. - The photos contained in the AP photo service may not be published and redistributed without the prior written authority of the Associated Press. All Rights Reserved. - Az AP fotószolgálat fotóit nem lehet leközölni vagy újrafelhasználni az AP előzetes írásbeli felhatalmazása nélkül! Copyright The Associated Press - minden jog fenntartva!