Kereső toggle

Zárt a magyar politikai elit

Háttérbe szorul az ideológia

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Interjú Olajos Péterrel, az MDF volt pártigazgatójával, a Magyar Rádió Kuratóriumának elnökségi tagjával.

Magyarország mindemellett egyre inkább a képmutatás 

állapotába kerül, 

hogy európai lehessen



Olajos Péter. "Hiányzik a karrier-szisztéma" Fotó: Vörös Szilárd

– Volt-e valamiféle politikai kötődésed korábbról, a gimnáziumi évekből például, vagy csak úgy belecsöppentél a politikába?

– Olyan család sarja vagyok, amelyik a 80-as évek elején már – úgymond – az ellenállási mozgalomnak aktív részese volt, sokan megfordultak nálunk az akkori nagy nevek közül, úgyhogy a mi lakásunk előtt is folyamatosan rendőrautó posztolt. A rendszerváltozás idején éppen egyetemista voltam Veszprémben a szervező és vegyészmérnök szakon. Az egyetem után politikai ösztöndíjjal kikerültem az Egyesült Államokba, és igazából ott szerettem bele a politikába egy szenátor mellett Floridában. Kampányoltam a demokratáknak, a republikánusoknak, és ott megnyílt egy teljesen más világ előttem. Fél év múlva hazajöttem, és elvégeztem még egy egyetemet, az európai környezetvédelmi szakmérnöki karon. Ezután kezdtem el állást nézni multicégeknél, de rá kellett jönnöm, hogy az a tevékenység, amit ők végeznek, nagyon szűkre szabott az én akkori lángoló lelkemnek, ezért úgy döntöttem, hogy politikai vonalon fogok elindulni. Miután Zsigmond Attila megtudta, hogy én az Egyesült Államokban kampánnyal is foglalkoztam, fölkért, hogy legyek a kampányfőnöke. 1994-ben öt MDF-es képviselő jutott a parlamentbe, ezek között volt Zsigmond Attila is, és ez irányította Lezsák Sándor figyelmét rám, aki a választások után parlamenti titkárává fogadott. 

– Milyen fordulatot vett ezen a ponton a politikai karriered?

– A képviselői titkárkodás mellett elkezdtem mindenféle párt munkabizottságában tevékenykedni. Ezután kerültem az MDF-en belül a Társadalmi Kapcsolatok Irodájába, majd titkárságvezető, és ezt követően kabinetfőnök lettem. Amikor Dávid Ibolyát megválasztották elnöknek, akkor ő kért fel, hogy legyek pártigazgató. Erről a posztomról azonban le kellett mondanom, miután a párt jelölésére a parlament a rádió kuratóriumi testületébe delegált.

– Miért tűnt jobb lehetőségnek a kuratóriumi tagság, mint a pártigazgatás?

– Az a hat év, amíg pártmunkát végeztem, nagyon intenzív volt: állandó szombat-vasárnapok, napi 15-16 órás menetelések, vidéki turnék, ez rengeteget kivett belőlem, egy kicsit ki is égtem, azt hiszem. Úgy éreztem, hogy mindent kifacsarok magamból, és közben nem készülök más feladatokra – újra töltekeznem kellett. 1998 körül, amikor az európai uniós mozgástér kezdett megnyílni előttem, elhatároztam, hogy erre nagyon rá kell készülnöm. Több nyugat-európai látogatáson és konferencián ugyanis, ahol képviseltem a pártot, azt érzékeltem, hogy ha az ember európai szinten szeretné képviselni az országát, az már komoly tudást igényel. A diplomám és a jelenlegi státusom is egyértelművé tette, hogy az EU-n belül a környezetvédelemre és a médiára szakosodjak.

– Te mivel magyarázod azt, hogy a konzervatív pártokban – így az MDF-en belül is – kulcspozícióban minimális létszámban fordulnak elő fiatalok?

– Szerte Európában megfigyelhető, hogy a konzervatív, jobbközép, keresztényi értékeken alapuló pártokban általában kevesebb levegőt hagynak a fiataloknak és a nőknek, mint a liberális vagy akár a szocialista pártokban. Ebben valahol tetten érhető a churchilli gondolat, miszerint aki fiatalon konzervatív, és idős korában liberális, az őrült. Fiatal korában a legtöbb ember liberális szellemű, és ahogy idősödik, ahogy családot alapít, ahogy megállapodik, úgy válik – nem csak politikailag – egyre konzervatívabbá. Jól megfigyelhető, hogy a korosztályi fejlődés a politikai arcot is formálja egy pártnál. A másik ok, amely miatt a politikai döntéshozók átlagéletkora ilyen magas, az az, hogy Magyarországon nagyon nehéz bekerülni a politikába. Hiányzik az a karrier-szisztéma, amely azokat a fiatalokat, akik úgy döntenek, hogy az egyetemet elvégezve politikával szeretnének foglalkozni, integrálni tudná a politikai közéletbe. 

– Az USA-ban vagy Nyugat-Európában ez máshogy zajlik?

– Hát hogyne! Ha te az Európai Unió parlamentjébe akarsz kerülni ösztöndíjjal, akkor felmész a weboldalukra, és 35 olyan ösztöndíjat, pályázatot találsz, ahol ők fizetnek neked, hogy ott tanulj és képezd magadat. Nálunk már az is nagyon komoly erőfeszítésbe kerül, hogy valaki egyáltalán egy képviselő közelében tudjon dolgozni, és ingyen felajánlhassa a munkáját vagy a szakértelmét. Szűk látókör? és provinciális gondolkodásra enged következtetni, amikor valaki azt állítja: nincs pénz arra, hogy száz fiatal folyamatosan ott legyen a parlamentben, és ott ilyen-olyan munkákat elvégezzen, hogy közben megtanulhassa a dolgok mikéntjét. Rengeteg politológiát, államigazgatást végzett fiatalember van, akinek ez a szakmája, akinek komolyan hiányzik, hogy nem látta belülről a parlamentet működés közben.

– Látsz esélyt arra, hogy a közeljövőben ezen a területen történjen bármiféle változás?

– Sajnos nincs meg az az átütő személyiség – hirtelen nem is tudom, kiben kéne keresni –, aki azt mondaná, hogy gyerekek, hozzunk létre egy képzési központot a parlamenten belül, adjunk hozzá pénzt a költségvetésből, szerezzünk mentorokat. Ez persze rengeteg pluszmunkával járna, és nálunk Magyarországon nem szokás, hogy valaki önként jelentkezzék arra, hogy ő szeretne még többet dolgozni. A jelenlegi lehetőségek inkább elrettentik, minthogy odavonzanák a jelentkezőket. Pedig a fiatalok nagyon aktívan politizálnak. Ha csak az internetes topikokat nézzük, ott olyan szint? politikai vita folyik és olyan mélységben, hogy nem túlzás azt állítani: a politikai agora az utcáról teljesen áthelyeződött az internetre. 6-8 ezres topikok vannak, tehát olyan mennyiség? ember mozdul meg egy hét alatt az interneten politikai fórumokon, amennyit az összes párt egy év alatt nem tud megmozgatni. Ma az egyetlen útja-módja, hogy egy fiatal a parlament közelébe kerüljön, az, hogy egy képviselő mellett titkárként kezd el dolgozni. A juttatás pedig ahhoz képest, hogy milyen felelős munkát kell ott végezni és milyen szakértelemmel, nevetséges. Megfigyeltem, hogy a leghatékonyabban azok a politikusok tudják integrálni a fiatalokat, akik megtanultak csapatban dolgozni és gondolkodni. 

– Hogy látod, a mai magyar politikában az ideológiai alapú politizálásnak mekkora a létjogosultsága?

– Az MDF az én meglátásom szerint ideológiailag megmaradt azon a térfélen, ahol volt. Függetlenül attól, hogy a környezete erősen megváltoztatta a véleményét. Nyilván amíg Csurka a párton belül volt, addig az MDF-et a szélsőjobbra állította a választók egy része, mára azonban leginkább középre helyezik. A Fidesz – nagyon ügyesen egyébként – integrálta a keresztény és nemzeti gondolatokat, hogy úgy mondjam, az MDF és általában a konzervatív pártok programjából. A családpolitikát példának okáért egy az egyben tőlünk vette át. A Fidesz ilyen szempontból le is ny?göz engem némiképpen, hiszen nagyon komoly csapatmunkával meg tudták valósítani azt a csodát, hogy egy ötszázalékos pártból (94-ben gyakorlatilag éppen hogy bejutottak a parlamentbe, ahol az akkori viták során a Fidesznek alig osztottak lapot) nagyon tudatos építkezéssel föl tudták rántani a pártot addig, hogy megnyerjék a választást. Egyszerűen azokkal a modern marketingeszközökkel és politikai technikákkal, amelyekkel – ha őszinték vagyunk – Európában mindenhol sikeresek, ők is győzni tudtak. Én gyakorlatilag majdnem minden európai ország választási kampányában megfordultam, és mindig azt tapasztaltam, hogy az adott képviselő vagy a párt választási szlogenjei – amelyeknek az ideológiából kellene kinőniük – menynyire nem konvergálnak azzal, amit ők ténylegesen mondanak. Ha az ember megfogja egy republikánus és egy demokrata pártnak a programját, és leveszi róluk a borítót, akkor nem tudja megmondani, hogy melyik melyik párté. Aki elérte már a nagypárti méreteket, egy harminc-negyven százalékos párt, mint a Fidesz és az MSZP, már nem engedheti meg magának azt, hogy szegmensekkel meg ideológiákkal operáljon, hanem egyszerűen megnézi, hogy mik azok a fő áramlatok, amelyek a lakosság legnagyobb részének tetszenek. 

– Gondolod, hogy az ideológiai politizálás kezd háttérbe szorulni Magyarországon?

– Igen, meggyőződésem. 

– Én valahogy az ellenkezőjét tapasztalom, mert lehet, hogy ma már nem a veretes, sujtásos, felszállott a páva-jelleg? politizálás dívik, de azért van nagyon sok jelképes dolog: Hídember, Sacra Corona, "Isten engem úgy segéljen" satöbbi…

– A Fidesznek ez a mozgása nyilván abból fakad, hogy észrevették: azon a mezsgyén, amelyen ők liberális pártként haladtak, ott vágyaik és céljaik számára nagyon szűkre szabott a tér. Meglátták, hogy jobbközépen teljes a megüresedés, és az összes párt egymás után dől bele a saját kardjába, ezért jó ritmusérzékkel bejöttek erre a térfélre. Őket nem érinti meg mélyen az ideológia, számukra ez egy szükséges dolog, ők sokkal pragmatikusabbak, mint hinnénk, hiszen nekik bizonyítaniuk kell azt, hogy miért vannak itt. A "90-es bumm" szétszórt mindenkit a különböző pártokba, gyűlölködésig fokozódott a hangulat, egymás torkát el tudták volna vágni. Mostanra már mindenki kormányzott, fordult egyszer-kétszer a ló, a pártok átrendeződtek, vezetők megbuktak, sokan átmentek másik pártba, néhányan bejárták az egész jobboldalt. Ma, amikor összejönnek a parlamenti képviselők, majdnem hogy baráti a hangulat, ideológiai alapon nem utálják már egymást, köszönnek a folyóson, egymás nyakába borulnak, elmennek egymással italozni, satöbbi. Aztán, amikor elindul a műsor, a kamera, a magnó bekapcsol, akkor bekeményítenek. De ez már csak a színházi eszköztár része, rájöttek, hogy nem kell mindent komolyan venni. 

– Mi az a klasszikus tengerentúli vagy akár az európai konzervativizmusban, amit Ma-gyarországon ma már nem lehet megvalósítani?

– Magyarország több évszázados történelme, a tinédzserkorú demokrácia története, továbbá az ország 20. századi pályafutása, az emberek szocializációja mind erősen determinálja a lehetőségeket. Ha összehasonlítjuk az Egyesült Államokkal, én azt mondom, hogy hiába hívják azt a szabadság hazájának, ha újra-születhetnék, akkor is Magyarországot választanám, mert ez az ország sokkal több fantáziát hordoz. Magyarország mindemellett egyre inkább a képmutatás állapotába kerül, hogy európai lehessen, de ez nyilván a fogyasztói magatartással és azokkal a társadalmi klisékkel is összefüggésben van, ahogy viselkednünk kell kifelé. Képmutatás dolgában Akhilleusz és a teknősbéka története fog lejátszódni, tehát soha sem fogjuk őket utolérni.

Olvasson tovább: