Kereső toggle

Neoprotestáns egyházak és a roma misszió

Cigány vagyok, nem bánom

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A romák integrációja immár nemcsak magyar, hanem Európa-szint? feladat. "Az eddigi kísérletek sokszor azért vetéltek el, mert valami elképzelt, imaginárius cigányságról szóltak, nem pedig valóságos, hús-vér emberekről" – nyilatkozta lapunknak Szanitter Zoltán nyíregyházi lelkész és szociológus, aki mintegy két évtizede tanulmányozza a kérdést. Szanitter úgy látja, hogy talentumaik alapján a cigányságból is rövid időn belül kiemelkedhetnének sikeres orvosok, mérnökök, ügyvédek, ha sikerülne egyfajta pozitív diszkriminációval "helyzetbe hozni" őket. "A többségi társadalom részéről Magyarországon soha nem létezett olyan koncepció, hogy a romákat föl akarták volna emelni. Csak annyi tehetség kibontakozásához nyújtottak segítséget, amennyi az érdeküket szolgálta, akiknek pedig ennek ellenére sikerült kiemelkedniük, nem várt akadályokkal találták szembe magukat. Véleményem szerint a cigányságnak nagy szüksége volna egy olyan karizmatikus vezetőre, aki nem tagadja le származását, és felvállalja azt a rögös utat, amely a romák érdekeinek érvényesítéséval jár" – mondta a lelkész és szociológus.

A neoprotestáns–pünkösdi egyházak eddig is több kísérletet tettek a romák megnyerésére és problémáik megoldására. A Nyírségben például Kopasz Jenő lelkész a Kádár-rezsim tiltása ellenére is pünkösdi jelleg? romagyülekezetek sorát alapította a Felső-Tisza környékén, melyek egy része ma is működik (Uszka, Milota, Tiszabecs, Tiszakóród, Tiszacsécs és környéke). Ezeken a helyeken még ma is sláger a "Jenő bácsi" idején megtanult régi dal: "Cigány vagyok, nem bánom, Jézust a szívembe zárom, /Cigány vagyok, nem szégyenlem, szeret az én Istenem." Talán nem véletlenül ez a dalszöveg a legismertebb, mert lapunknak nyilatkozó lelkészek egybehangzó véleménye szerint a cigányság legnagyobb problémája a társadalom és az emberek elutasításából fakadó nehézség, önmaguk elutasítása, alulértékelése. 

Interjúinkban három térség – Nyíregyháza, Salgótarján és Budapest – egy-egy romákkal foglalkozó lelkészét és egyházi szakemberét kérdeztük tapasztalataikról. 



A pénzbehajtás vége



Szilvási János Fotó: S. L.

Szilvási János 1994 óta végez egyházi szolgálatot Salgótarjánban, valamint a szlovákiai Füleken és újabban Losoncon épít roma egyházi közösségeket. Elmondása szerint tevékenységük során a 60 százalékos munkanélküliség mára 20 százalékra csökkent, ennek megfelelően az anyagi gyarapodás is jelentős és egyben látványos: míg például 94-ben a hetvenfős közösség összesen kettő autóval rendelkezett, ma már a háromszáz fős gyülekezet autói nem férnek el a parkolóban összejöveteleik idején. 

– Milyen történetekkel tudná illusztrálni a változásokat?

– A látványos esetek mellett azokat a folyamatokat emelném ki, amelyek az emberek lelkében, gondolkodásában is végbemennek. Én például a Karancsságon, a romatelepen nőttem fel, és eltanultam minden csibészséget. Amikor később Füszért-dolgozó lettem, úgy vágtam át az embereket, ahogyan nekem tetszett. Éjszakáim nyugtalanok voltak, mindig meg kellett terveznem a menekülési útvonalakat, ha esetleg rajtakapnának valamin. Most már föladtam ezt az életmódot, az éjszakáim nyugodtak, élvezem az életet, és anyagilag sem szűkölködöm. Van egy barátom, O. Lajos, aki például pénzbehajtással, nők futtatásával és ehhez hasonló módon szerezte a pénzt. Amikor hallotta az evangéliumot, teljesen megváltozott. Ma bőrdíszművesként tevékenykedik, és mellette képeket fest. Régen fegyverrel járt, ma pedig Bibliával. Egy másik barátom, O. Tibor milliós nagyságrend? tartozásairól volt híres a környéken, most arról, hogy neki van a legszebb háza – teljesen tehermentes. 

– Milyen emberek a romák?

– Érzékenyek. Ha valaki jót tesz velük, azért akár tűzbe is mennének. A feleségem, Piroska szerint pedig őszintébbek, mint a magyarok, mert ha egyszer elhatározták, hogy megváltoznak, nem takargatják a szenynyest. Az érzékenységre példa, hogy amikor elhatároztuk, hogy külön romagyülekezeteket alapítunk, többen sértőnek, diszkriminatívnak tartották az intézkedést. Később azonban ezek az emberek is megváltoztatták a véleményüket. 

– A falvakban is elfogadják, hogy ti már "ilyenek" lettetek?

– Többé-kevésbé. Hallottam már olyan visszajelzést az egyik faluból, hogy "ez a Lajos mennyire megváltozott." Ezt egy faluban mindenki látja, a családi jelenetek sem maradnak titokban. Most dolgozik, normális családi életet él, rendesen felöltözik, és a gyerekeit taníttatja. A másik oldalról viszont rendszeresen szembetalálkozunk olyan előítéletekkel, amelyek meghiúsítják, hogy egy roma becsületes munkát találjon. Többször megtörtént, amikor munka után érdeklődtek, telefonon minden rendben is volt, de amikor meglátták rajtuk, hogy romák, hirtelen már nem volt rájuk szükség. 

– Mi a helyzet Szlovákiában?

– Ott egy kicsit szegényebbek az emberek, az igényeiket is ehhez igazítják. Igaz, a szegénység ellen itthon is küzdeni kell. Idén februárban például a salgótarjáni vásártéren hirdettünk meg egy segélyakciót. Ilyenkor ruhákat, tartós élelmiszert osztunk szét minden évben, rendszeresen. Kiplakátoztuk a hírt, tapasztalataim alapján száz emberre számítottam. Még el sem kezdődött az osztás a meghirdetett időpontban, legnagyobb meglepetésemre közel félezer ember állt ott várakozva, romák és magyarok vegyesen. Tavaly még sokakat távol tartott a szégyen, de úgy látszik, idén már nagyobb volt a szükség.



"Nem is kell a létrád"



Kalderás Ferenc Fotó: B. J.

Kalderás Ferenc jelenleg Kótajon és Nyíregyházán foglalkozik romákkal. Maga is romának született, így a bennfentesek hitelességével tud beszélni róluk.

– Említette nekem egyszer, hogy sokat beszélnek az úgynevezett elvetettség kérdéséről. Mit ért ezalatt? 

– Ez egy olyan életérzés, hogy az ember elutasítja saját magát, mielőtt ezt mások megtennék vele. "Úgysem adják oda a létrát, ezért úgyse megyek oda"- magatartás. Sőt: "Nem is kell a létrája!" Ez általános probléma, én is küszködtem vele. Hiába voltam a munkámban sikeres, hiába tettem le értéket az asztalra, belül mindig azt éreztem, hogy maradjak csendben, mert roma vagyok.

– Mennyire tér el a roma kultúra mondjuk a magyartól?

– Sok különbség létezik, ami a különböző életmódból fakad, és sokszor azért reagálnak másképp a dolgokra, mert más a nézőpontjuk, és nem csak azért, mert más a vérmérsékletük. A cigánysoron az emberek önmagukat nem külön személyként nézik, hanem közösségben gondolkodnak. Vannak olyan belső törvényeik, amelyek által sokszor egészen másképp látják a dolgokat, mint egy kívülvaló. Például előfordulhat, hogy az egyikük átmegy a másik házába, kitölti magának a kávét, ízesíti, megissza, majd benéz a hűtőbe is, hogy van-e valami finomság. Senki nem szól neki ezért, a kölcsönösség alapján viszont lehet, hogy másnap fordítva történik meg ugyanez. Hogyha kölcsön kér valamit egyik a másiktól, nem az az első dolguk, hogy erről papírforma szerződést írjanak, sőt ez sértésnek is számíthat. Ha az adós nem fizet, összeül a cigánytanács, mondjuk mindkét féltől két-két ember, és megtárgyalják, mit lehet tenni. Nem "papíroznak", nem mennek ügyvédhez, nem mennek bíróságra – azoknak mi közük hozzá? Egymás között azonban olyan ítéletet hoznak, amelynek súlya van. Láttam például már olyat, hogy nagyobb tartozás fejében az adósnak oda kellett adnia a házát.

– Gondolom, a történelem rákényszerítette a romákat erre a közösségi magatartásra.

– Valóban, a többségi társadalom előítéletei, támadásai egyfajta törzsi keretekbe nyomták, és valamiféle túlélési taktika kialakítására ösztönözték őket. Ez a kívülvaló számára akár félelmetes is lehet, rasszisták számára pedig támadási felületet adhat. Ezekből az évszázadok alatt kialakult keretekből nem is olyan könny? kiemelkedni. Megtörtént például, hogy egy rokonom sikeres vállalkozó lévén gyönyör? házat épített a faluban. Beköltözött, élvezte egy darabig, de magyarok voltak a szomszédok, egyedül érezte magát. Végül ez a sikeres ember visszaköltözött a cigánysorra, oda, ahol bármikor szükségben van, rögtön mindenben segítséget talál. Aki ezeket a lelki folyamatokat nem érti, az azt gondolhatja, hogy elment az esze.

– Ez a gondolkodás nem képez egyfajta visszatartó erőt a polgárosodással szemben?

– De igen, a hit azonban ezen is változtat. Mert amikor egy roma a gyülekezetben a prédikációt hallgatja, akkor először azt kell megtanulnia, hogy az üzenet személyesen neki szól, és nem a mellette levőnek. Csak így tud személyes döntést hozni – és polgárrá is csak így tud válni. Ha valóban döntött, az akarata is felszabadul, hogy kitartson a döntése mellett. Elmondok egy példát. Van egy roma barátunk, aki garázdaságért, verekedésért, betörésért négyszer volt börtönben. Amikor legutóbb négy évet kapott, és a bírónő kihirdette az ítéletet, a vállát vonogatta és kinevette. Egy alkalommal az történt, hogy kapott néhány nap szabadságot, és egy demecseri utcai eseményen valaki hirdette neki az evangéliumot. Radikálisan megváltozott, az emberek azt hitték, ez valami újabb trükk. Bocsánatot kért azoktól, akiknek kárt okozott, a családjával is rendezte a kapcsolatát.

Kaby, a "specialista"



Mónika, Charles és Eszter Fotó: S. L.

Charles Kaby 1995 novemberében érkezett Zairéből Ferihegyre. Mobutu akkori elnök vérengzése elől menekült ide, akinek parancsára addigra több száz keresztény vezetőt öltek meg Zairében, és Kabyt is – szó szerint – halálra keresték. 

– Mi volt az első benyomása Budapesten? 

– Ekkor láttam először havat életemben. Könnyű, afrikai időjáráshoz alkalmas ruhát viseltem, lassan dideregni kezdtem. "Mit keresek én itt egyáltalán?" – tanakodtam magamban, hiszen se rokonom, se ismerősöm, se senkim nem volt, sőt a nyelvet sem értettem. Taxiba ültem, irány a vasúti pályaudvar, ahol jegyet váltottam Németországba, ugyanis az ikertestvérem ott él. Felültem a vonatra, és a kényelmes utazóvagonban maradtam, egészen Hegyeshalomig.

– Miért, mi történt? 

– Annak ellenére, hogy minden papíromat rendben találták, és az osztrák tiszt már be is ütötte a pecsétet az útlevelembe, két magyar határőr leszállított a vonatról. Tiltakozásomra csak annyit mondtak: "Neked itt a helyed az országban."

– Mivel indokolták az intézkedést?

– Csak ennyit mondtak, semmi többet. Ezután egy győri menekülttáborba kerültem, ahol megismerkedtem egy baptista lelkésszel, majd őáltala egy budapesti pünkösdi vezetővel. 

– Így vált magyarországi prédikátorrá?

– Alapítottunk egy egyesületet, és a tolmácsommal, valamint néhány segítővel kimentem az utcára, a terekre, hogy prédikáljak. Anyanyelvemen, lingalaiul és afrikai ritmusra énekeltem, a tolmácsom fia zongorázott. Erre sokan megálltak, főleg romák, akik átvették a ritmust, élvezték az új dallamot. Ma már a gyülekezetem kétharmada roma származású, a többi magyar, és vannak afrikaiak is. 

– Milyen embereknek látja a magyar romákat, akikről jelenleg sok szó esik a magyar sajtóban, a magyar közéletben pro-kontra egyaránt. 

– Alapvetően nyíltszív? és családszerető embereknek ismertem meg őket, akik vidámságban még az afrikai embereken is sokszor túltesznek. A romák nagyon igénylik a személyes törődést, a közösségi életet, az emberi kapcsolatokat. Mint ahogyan Afrikában is sokféle törzs, itt is sokféle roma létezik: oláhcigányok, akik főleg kereskedésből élnek; rumungrók, akik magyar– roma házasságból származnak, és könnyebben boldogulnak, mert kevesebb előítéletet kell leküzdeniük. Vannak híres zenész famíliák, és létezik egy szegényebb réteg is, akik régen teknőfaragásból, lópatkolásból stb. éltek. Hitem szerint minden embernek szüksége van változásra, a romákat is erre ösztönzöm. Szemmel látható az a változás, amelyet a jó szó végez bennük. 

– Ezt konkrétizálná?

– Nem egy maffiózó törvénytisztelő üzletemberré vált. Az egyikük lakásokat újít fel, a másik autókkal kereskedik, a harmadik használt ruhákkal üzletel; ki-ki megtalálja a saját lehetőségét. Van, aki azt mondta nekem: "Te, Charles, most jobban élek, mint amikor áthágtam a törvényt, és még békességben is telnek a napjaim." Fizetik az adót az államnak. Időnként olyan összejöveteleket is tartunk, amikor együtt étkezünk, ilyenkor a tehetősebbek ruhákkal segítik a rászorultakat. 

– Mit jelent a gyakorlatban az, hogy többfajta roma létezik? Mindegyikkel másként kell beszélni, másként kell foglalkozni?

– Tapasztalataim szerint bármilyen cigányról legyen is szó, mindegyiknek ugyanaz a problémája. Lelki problémára gondolok, amely az emberek elutasításából származik. Ez egy "lenéznek minket, nem szeretnek minket, semmibe vesznek minket, úgy néznek ránk, mintha kutyák lennénk" életérzés, ami miatt már sokan elhagyták az országot. Én egy Atyáról, egy Bátyról, egy Szellemről beszélek nekik, és ahogyan én látom, folyamatosan gyógyulnak. 

Legutóbb a szeretetről beszéltem nekik. Ha ugyanis egy roma haragszik a másikra, és ennek családjában van tíz ember, a másik családjában meg húsz, akkor végül tíz ember haragszik húszra. Ez ellen szólnom kellett. Láttam rajtuk, nagyon megrendültek, némelyek sírva fakadtak, és azután mentek oda a másikhoz rendezni a dolgaikat. "Pásztor, ez kellett nekünk, máskor is szóljál, mert az jót tesz" – ilyen visszajelzéseket kaptam utána. Ahogy ők is változnak meg a magyarok is, romák–magyarok egymást látogatják, és új barátságok jönnek létre közöttük.

– Az afrikai tapasztalataidhoz képest milyenek a magyar viszonyok?

– Afrikában sokan jöttek hozzám hasonló problémákkal, mint itt a romák: okkultizmus, szegénység, esetleg drogok. Mindenkihez tudok szólni, ismerem ezeket az életérzéseket. Mondhatnám, pont ebben vagyok "specialista".

Zairében közben megváltozott a helyzet. Mobutu Sese Seko elnököt Laurent Kabila váltotta fel, aki toleránsabban viselkedett elődjénél, az ország neve pedig Kongo Kinshasára változott. Eközben Kaby Budapesten megnősült, ahogyan ő fogalmaz, "fehér feleséget" vett el. Mónika énekel, ő prédikál.

Olvasson tovább: