Kereső toggle

Bunker a szekrény alatt

Széchenyi utca 4.

Aradi Vilmosné beszél a nyilas évekről, az oroszokról, Spielbergről és a félelemről

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Szomorú gyermekkorom volt, nehéz. Apám egy lumpen ember lett, kőműves volt, kisiparos, aztán tönkrement, a vízművekhez ment dolgozni. Ivott, nőzött, kártyázott, meg csinálta a gyerekeket. Anyámra meg azért haragudott, hogy csak szülte neki őket sorban. Anyám nem ivott vele soha, csak tűrt mindent, nagyon szerette apámat. Ahogy elértük a kort, és kijártuk a kötelezőt, mindenki munkára ment. Anyám családja szóba se állt apával, de anya még öregkorára is imádta apámat. Akkor is, ha durva volt vele. Anyának apa mindig fontosabb volt, mint mi. Ha volt egy kis pénzünk, anya leküldött három szelet húsért, és kisütötte apának. Nekünk akkor is csak a kenyér maradt. Ezt máig sem tudom megérteni. De szerettem anyát. 1898-ban született, és 86 évesen halt meg, teljesen frissen, egyszer csak jött egy agyvérzés, és kész. Még van rajtam kívül két lány és három fiútestvérem. Nyolcan voltunk, de kettő meghalt, a nyolcadik meg akkor született 1945-ben, amikor állítólag apám megjavult. A háború alatt apám azt hitte, hogy az anyám mint nő már megöregedett, de egyszer csak megmozdult a hasa. Én szültem a fiamat 45 júniusában, anyám meg 45 augusztusában a legkisebb öcsémet. Szégyelltem, mikor jött engem látogatni nagy pocakkal, de ők nagyon büszkék voltak rá. Most már nem szégyelleném.



Rozika néni a kitüntetéssel Fotó: Somorjai

Ahogy betöltöttem a tizenkettőt, elmentem dolgozni egy csiszolókorong-készítő kisiparoshoz. Hátizsákban meg a két kezemmel hurcoltam ezeket a korongokat heti öt pengőért. Tizennégy évesen kaptam munkakönyvet, és a Hungária Papírlemezgyárban dolgoztam reggel 6-tól este 6-ig egy óra ebédidővel. Ott dolgoztak mellettem zsidók is, nem zsidók is, teljesen mindegy volt mindenkinek, ki kicsoda, végeztük ezt a nehéz trógermunkát. Aztán egyet előre lépve bekerültem 37-ben az Egyesült Izzóba. Ott csak szervezett munkások dolgozhattak, és csak nyolc órát kellett dolgoznunk. Egyszer csak a munkásmozgalomban találtam magam, később beléptem a szociáldemokrata pártba is. Az Izzóban már kezdték piszkálgatni, ki zsidó, ki nem.



***



Tizenhat évesen jöttem el otthonról, ott laktunk a nővéremmel Újpesten a Széchenyi utca 4/c-ben egy családi házban, külön bejárattal, kőkerítéssel. Ma már az utca sincs meg, lakótelepet építettek a helyére. Aztán húszéves koromban férjhez mentem, de továbbra is ott laktunk. 1944. március 19-én vasárnap matiné-előadás volt a Vígszínházban. A Mi kis városunk ment, a Mezei Mária volt a főszereplő, de légiriadó miatt megszakadt az előadás. Kijöttünk, és látjuk, hogy az egész város tele van német katonákkal, akkor délelőtt jöttek. Tudtuk mindjárt, hogy itt nagy baj lesz, tudtuk, hogy mi van azokban az országokban, ahová betették a lábukat, akkorra a nyilas párt is erős volt, meg a félelem is. A zsidók nem utazhattak akkor már csak a hátsó peronon. Volt olyan élelmiszerbolt, ahol az ajtóra ki volt írva nagy betűkkel, hogy kutyák és zsidók nem jöhetnek be a boltba. Jött a sárga csillag, ki kellett tenni, azelőtt nem foglalkoztunk mi azzal, ki a zsidó, ki nem, de az Izzóban is egyre nehezebbé vált minden. 



***



A férjem két-három barátjával kitalálta, hogy egy pincét ásnak a szoba alá. Nagyon gyakorlatias ember volt, olyan lett a fiam, meg az unokám is. A férjem vasöntő volt, sokat sportolt is, izmos, erős ember volt, szerettem. Nahát, megásták. Volt egy óriási régimódi szekrényünk a szobában, kihúzható nagy fiókokkal, ahova zoknikat meg egyebeket szoktunk tenni. Szekrényajtó és alatta egy nagy fiók. A szobából kezdték ásni a gödröt, egészen ki az udvarig, ott volt ennek a gödörnek a vészkijárata. Kint le volt fedve koksszal, szénnel, tüzelnivaló volt rátéve álcának a kijáratra. Bent a szekrényt odatettük a szobába a gödör fölé. Amikor a szekrényajtót valaki kinyitotta, nem lehetett látni a gödröt, mert a kihúzható zoknis fiók elfedte. Belül a gödröt kitámasztottuk lemezekkel, hogy ne dőljön be. Három ember elfért benne, még aludni is tudtak. A felszabadulásig folyamatosan három-négy embert bújtattunk, de mindig másokat. Ahogy papírokat szereztünk nekik, vagy biztos menekülési útvonaluk volt, akkor elmentek. De nemcsak zsidókat, katonaszökevényeket vagy munkaszolgálatosokat. Volt, aki a munkaszolgálatból megszökött, mert látta, mi fog következni, illetve érezte csak inkább. 



***



Először senki nem hitte, hogy megölni viszik őket. Gondolták, valami dologra valahova Németországba. Csak kevesen hitték, hogy nem. Az egyik barátnőm már a vagonból szökött meg másodmagával. Nyár volt, emlékszem, fürdőruhában jöttek egészen a házig. Az újpestieket először az óbudai téglagyárba vitték, ott voltak erős csendőri őrizet alatt. Onnan kihozni nem tudtunk senkit, csak ruhát, élelmet tudtunk ledobni nekik. Addigra már összeszedték a rádiókat azoktól, akik baloldaliak voltak, hogy ne hallgassanak híreket. Persze azért tudtunk sok mindenről. Egy barátnőmnek, aki egy évvel volt fiatalabb nálam, az összes irataimat odaadtam a dédnagymamámig visszamenőleg. Így tudott elmenni dolgozni Pesten valamelyik kerületben napközben. Újpest akkor még nem tartozott Budapesthez, önálló város volt. Budapesten később kezdték összeszedni a zsidókat, mint Újpesten, de legelőször Rákospalotáról szedegették össze őket. Mikor meghallottuk, odamentünk, de az annyira váratlan volt, hogy őrajtuk már nem tudtunk segíteni. Senkin. A férjemet újra behívták katonának december elsején. Akiket bújtattunk, éjszaka mindig lementek a verembe aludni. Nappal csak akkor, ha zörgettek. Legtöbbször éjjel jöttek, gyorsan és váratlanul. 

Akiket bújtattunk, azokat mi is etettük. Ha volt mit ennünk, nekik is volt, ha nem, nem, végestelen végig a rettegés és a félelem, hogy bírtuk ezt akkor, nem tudom. Fiatalok voltunk. Néha, éjjel és hajnalban elmentünk náciellenes röplapokat szórni, amikből, ha egy darabot is megtaláltak volna, azonnal főbe lőnek. Ilyenkor a menekültjeink is, ha bátrak voltak, velem jöttek. Egyszer az egyik nem jött haza. Azonnal összepakoltunk, menjen, ki merre lát, mert ilyenkor kivallatják belőlük, hogy hol bújtak, de az utolsó pillanatban megérkezett. Elkapták egy kis árokásásra, de pár óra múlva elengedték. Utólag azt mondta az egyik szomszédom, ő tudta, hogy mi zsidókat bújtatunk, de nem jelentett föl. Ki tudja, hogy tudta-e?



***



Újpesten volt egy erős fegyveres ellenállási csoport, Földes László volt a vezetője, nemrég halt meg. Megtámadtak egyszer egy nyilas házat, ahova nagyon sok zsidó gyereket, fiatalasszonyt és öregembert zsúfoltak össze, ez volt az Apolló-ház, régen Apolló mozi. Úgy tervezték, hogy másnap viszik őket a Duna-partra kivégezni, de az újpesti ellenállók kiszabadították őket. Bújtatással körülbelül 15-20 ember életét mentettük meg a felszabadulásig. 



***



Mondják, hogy Újpest határában vannak az oroszok. Ez nekünk valami felséges boldogságot jelentett. Kirohantam, és az első orosz katonának a nyakába borultam. Hát nem elvette azonnal az órámat meg a gyűr?met? Sok katonaismerősöm, aki harcolt a nyilasok ellen, azok is nagy örömmel üdvözölték az oroszokat, azok meg nem hitték el, hogy ellenállók, azt hitték, átállt nyilasok. Azonnal bevágták őket a saját fogolytáborukba. Volt, akit csak több éves, vagy több évtizedes orosz fogolytábor után lehetett megtalálni, sokan ezek közül ott is pusztultak. 



***



Engem azzal butítottak a munkásmozgalomban, hogy minden ember egyenlő, nincs különbség ember és ember között, ezeket őszintén el is hittem, naiv hülye voltam. Elszállásoltak hozzánk is orosz kiskatonákat a lakásba. Olyan nyomorban voltak tartva, meg a tisztek úgy bántak velük, mintha a saját rabszolgáik lennének. Hoztak nekünk is jószándékkal ezek a kiskatonák abból az ételből, amit enni kaptak. Higgye el, az állatok mosléka jóval ehetőbb volt, mint az. Ugyanakkor az újpesti pártbizottság székházában tartottak egy ünnepséget a tisztek, hogy elfoglalták Újpestet vagy akkor már Budapestet, nem is tudom pontosan. Ott aztán olyan terülj asztalkám volt, amit addig soha nem láttam. Gyümölcsök, húsok, sok olyan étel volt ott, amiről nem tudtam, micsoda, mert nem láttam még olyat. Akkor nyilallt belém először, hogy hogy is van ez az egyenlőség. Azt is megmagyarázták, hogy az első vonalban lévő katonák, azok börtöntöltelékek. Azért rabolnak, randalíroznak, azért erőszakolnak meg nőket, mert börtöntöltelékek. Majd ezután jönnek csak az igazi oroszok, a második frontvonalban. Ezt is elhittük. Csakhogy ezek közül én eggyel sem találkoztam. Jóval később többször is kint voltam a Szovjetunióban, ott meg az emberek jámborak voltak, nem rosszak, megszerettem őket. Egyenként alázatosak, és nagyon szeretnivalók. Tudja, min lepődtem meg Moszkvában? Hogy a szobaasszony férfi volt a szállodában, a vízcsöves meg a kőműves munkát pedig nők végezték. Na jó, mondjuk ezek a szobaasszonyok figyelték is az embereket, ki mit csinál. Én már a Sztálint nem láttam az üvegkalickában, akkor őt már kidobták onnan, csak a Lenin volt ott. Mint egy kitömött varnyú. És az a misztikus fény. Ott állt négy őr puskával, mindenkitől elvették a táskát, fényképezőgépeket. Másodszor, amikor mentem, addigra összeaszalódott, kisebb volt, mint először. Mikor harmadszor voltam kint, akkor megint kövérre tömték, de akkor már nem néztem meg. Londonban, abban a múzeumban, tudja abban a másikban, ott is hányingert kaptam. 



***



Egyébként nehogy azt higygye, hogy mi tudtuk, Kádár alatt milyen kivégzések vannak, meg retorzió.



***



Egy lányom van, és egy fiam, két unokám és négy dédunokám, a kicsikkel együtt megyünk múzeumba, állatkertbe. Spielbergék kint, Los Angelesben filmre vették az életem történetét, anyáméktól napjainkig. Az egyik családom kint él Amerikában, gyakran megyek ki hozzájuk, odafelé az utat észre se veszem, de visszafelé nagyon megsínylem, két hétig kivagyok.



***



Mikor állandóan azt hallom mostanában, ilyen-olyan nagy keresztény ország vagyunk, felidéződik bennem a múlt, akkor is nagy keresztény ország voltunk, kötelező vallásoktatás, minden, akkor is éppúgy uszították az embereket egymás ellen, mint ahogy most is. Csak nehogy most is az legyen a vége, mint akkor. A katolikus egyház úgy terpeszkedik az országra, hogy majd megfulladunk. Az unokám felesége azon gondolkodik, meg kéne keresztelni kisdédimet, mert lassan az állami helyeken csak azokat fogják kiszolgálni, akik katolikusok. Esküszöm magának, sokszor az az érzésem, alig várják már, hogy az én generációm kihaljon, hogy menjen a francba. Sok mindennek tanúi vagyunk, és amíg élünk, nem tudják kedvükre hamisítani a történelmet. Hát hogy mentegették Horthyt is, most meg ezt a Bárdossyt. Különben 56-ban is zsidóztak, egészen november 4-éig. Azt mondták, zsidó uralom volt 56-ig, mert Rákosi zsidó volt. 



***



Fürge vagyok, de sok mindent meg is teszek érte. Ma, 80 évesen is minden reggel hatkor uszodában vagyok. Hetente kétszer járok gyógytornára, mert fáj kezem-lábam, meg is gyúrnak, jól kimozgatnak. Öreg koromra egészséges lettem. Nincs semmi flancos igényem, se ruhára, se semmi másra, de amíg egy fillérem is lesz, addig költök arra, hogy ne legyek rokkant. Voltam, tudom milyen. Tiszta protézis a bal lábam, tele van vasakkal. 



***



Volt egy 19 éves fiú, akit szintén megmentettünk. Polgár Andrisnak hívták. Olyan volt, mikor hozzánk került, mint egy üldözött vad, lerongyolódva, koszosan; egy magyarlakta román területről menekült. Azelőtt Polák volt a neve, aztán lett Polgár. Dús, feketehajú, keskeny arcú sovány zsidó fiú volt, de a tekintete az csodálatosan lobogott. Jött a fölszabadulás, megmenekült, aztán elsodorta az élet, de a nevét és a tekintetét nem felejtettem el. Eltelt 55 év, és két évvel ezelőtt csengetnek az ajtón. Épp lábműtét után voltam, rozoga állapotban, két mankóval lassan az ajtóhoz botorkálok, kinyitom, és egy öreg, kopasz, ősz öregember áll az ajtóban. Néz, néz, lassan a háta mögül elővesz egy csokor virágot, felém tolja, azt mondja: Rozika… köszönöm. Nézem az arcát, a szemét, annak a megtört öregembernek, egyszer csak halkan azt mondom: Andris. Az emlékeiben, azt mondta, úgy maradtam meg, mint egy örökké mosolygó szőke lány. Most meg aztán itt láthatott egy nyomorék, béna öregasszonyt. Már nagyon beteg volt, és azt mondja, nem tudna úgy "elmenni", hogy meg ne köszönje, amit tettem érte. Hát megköszönte. Nyáron meg is halt. Jólesett, hogy eljött. 



Aradi Vilmosné, Rozika néni 2000 decemberében megkapta a Jeruzsálemi Jad Vasem Intézet A Világ Igazai kitüntetését

Olvasson tovább: