Kereső toggle

Elhúztak az angyalok

Presser Gáborral beszélget Tihanyi Péter

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Karácsony körül, szilveszter körül – ünnepek tájékán, után – az emberek boldogságról beszélnek, boldogságra vágynak, boldogságról énekelnek, boldogságot próbálnak adni, kérni, sírni egymástól. De mintha nem igazán sikerülne. Öngyilkosság, magány, baleset, tragédiák. Boldogságról, örömről és dalokról beszélgetek Presserrel, nemrég megjelent Angyalok és emberek cím? albuma kapcsán.



Presser Gábor: A dalírás egy hatalmas játék az elmúlás ellen Fotók: Vörös Szilárd

"A szerelembe – mondják –

belehal, aki él.

De úgy kell a boldogság,

Mint egy falat kenyér."

(József Attila)



– Vannak boldog pillanataim.

– Napjaid? Éveid? Évtizedeid?

– Csak pillanataim. Nagyon irigylem azokat, akik megállás nélkül úgy tudják csinálni a dolgukat, vezetni az életüket, hogy ez nekik hosszú távon sikerül. Nyilvánvaló, hogy az ember a jóból többet akar, minél többet. Tegyük fel, minden rendben van bennem és körülöttem, sétálok egy folyóparton a kedvesemmel – akivel nagyon szeretjük egymást –, elkezdem átélni és érezni azt, hogy boldog vagyok, de a következő percben már rettegek és szorongok, hogy vajon meddig tart még ez a jó, hány méter van még ebből a felhőtlen, teher nélküli, boldog sétából. Én legalábbis úgy vagyok összerakva, hogy mikor valami nagyon jót érzek, elkezdek attól félni, hogy vége lesz. Gondolom nem mindenki egyformán fél ettől, nem mindenki egyformán fél az elmúlástól, a jövőtől, vannak, akik sokkal optimistábban szaladnak a dolgok elébe. Ez irigylésre méltó. Igazából én nem vagyok elég optimista és bátor. Miközben baromira szeretek nevetni, és szeretnék nevettetni is. Igyekszem is, de…

– De?

– A nagyon sikeres embereknél, akik valóban értékes, nagy dolgokat hoznak létre – akiket mindenki irigyel, és akik barátságára mindenki vágyik – belül rendesen ég valamiféle pokol. Mintha valami kisördög beszélne állandóan.

– Mit mond ez a kisördög?

– A bizonytalanság és a hiábavalóság mondatait: "Biztos, hogy ez így rendben van? Biztos, hogy jó, amit csinálsz? Biztos, hogy kell, amit csinálsz?" Micsoda sztárok, micsoda istenek voltak Lennon, vagy Freddy Mercury, végül aztán olyan egyszerűnek és kicsinek haltak meg. Öreg pali vagyok már, ötvenkét éves, sok emberrel találkoztam szerte a világban. Láttam világsztárokat halálosan boldogtalannak. Nagyon fiatal voltam, mikor az LGT-vel Londonban felvételeket csináltunk, és bejárt hozzánk a stúdióba Ron Wood a Rolling Stonesból és Jack Bruce a Creamből, élő zenészlegendák. Hát nem minden este néztek ki boldognak és kiegyensúlyozottnak! Teljesen mindegy, mekkora sikered van, ha valami hiányzik belőled, ha nem úgy vagy összerakva, tehát ha nincs benned képesség a boldogságra, akkor lehetsz te bármilyen gazdag és bármilyen híres, megmaradsz boldogtalannak. Ilyenkor jönnek aztán a pótcselekvések, meg a kompenzálások.

– Milyen pótcselekvésekre gondolsz?

– Lehetsz nagyon gazdag, veszel egy villát, bele egy Csontváryt vagy Picasso-képet a falra, aztán megunod, már nem is látod, és akkor meg is szűnt a varázslat. Ha könnyebb alkat vagy, ha hagyod magad vezetni, és valaki vagy valakik elvisznek a boldogság felé, akkor lehetnek jó perceid. Ha gyenge alkat vagy, akkor pótcselekvés a drog vagy az alkohol is. 

– Az elmúlt évtizedekben fantasztikus mennyiség? dalt írtál, a nagy részük még ma is sláger (LGT, Omega, vígszínházi musicalek, filmek, lemezek). Mi inspirál, motivál leginkább a dalcsinálásban?

– Végül is ez egy hatalmas játék, életjáték, játék az elmúlás ellen. Valamikor csak egy jelenet az életből, talán csak egy kicsi történet, néha csak egy kevés érzelem, egy kis villanás, ez olyan igazán nekem való m?faj. Az embereknek a dalok, amiket együtt el tudnak énekelni, azt tapasztalom, hatalmas kötést, összekötést jelentenek. Önmagam szórakoztatására is írok, sokszor pedig önmagam vigasztalására. Vigaszt ad, teljes elvarázsolódást, munka közben kiszakadok ebből a világból. Ülök a hangszernél, ölemben millió füzetecske, papír, szövegekkel, és ha nem zavarnak meg – főleg, ha önmagamat nem zavarom meg hülye gondolatokkal – akkor a legnagyobb dolog ott ülni, bíbelődni egy dallal. Egy hónap múlva esetleg rákerül a korongra, meghallgatom, és örömet okoz. Ahogy megtalálom azt a figurát, azt a dallamot, azt a hangvételt, harmóniát, ahogy megtalálom az arányokat, hogyan és hol kell megszólalni egy szájharmonikának, majd melyik sorban, milyen lassan és hol kell eltűnnie, hallatlan öröm. Az életben egyébként óriási küzdelmet folytatok, hogy védelmezzem a valószínűleg nem is létező szabadságomat. 

– Milyenféle szabadságra gondolsz?

– Ha valaki meg tudná nekem pontosan fogalmazni, és el tudná magyarázni, hogy mi is a szabadság, lényegét és teljességét illetően, azt megköszönném. Sok ember a szabadságra hivatkozva követ el különböző bűncselekményeket és disznóságokat. Számomra a szabadság sok kis apró lépésből és mindenféle trükkökből tevődik össze. Talán a mostani lemezemnél kicsit bátrabb és szabadabb voltam, mint az előzőknél. Óhatatlan, hogy ne kössek néha kompromisszumokat, persze legkevésbé, legnehezebben a szabadságom kárára. Elég becsületesen, nagyon alázatosan és kőkeményen megcsinálom a munkámat, ha egyszer elvállaltam. Bizonyos értelemben roszszul kezelhető ember vagyok. Van egy határ, ameddig kenyérre lehet kenni, mint a vajat, aztán egy ponton túl azt mondom, hoppá, nálad kés van.

– Mik azok az élethelyzetek, amik túllövik nálad ezt a pontot? Mi az, amitől ki megy nálad a biztosíték?

– Én betartok mindenféle általánosan elfogadott emberi, erkölcsi, művészi játékszabályt, merthogy megtanultam azokat, egyszerűen tudom. Különösen betartom akkor, ha felrúgásuk egy másik ember rovására történne. A legtöbb embernek az a baja, egyrészt, hogy ő szeretne szabályokat kitalálni, másrészt szeretne valamiért – én ezt úgy hívom – átmeneti szabályokat hozni. Sok konfliktusom volt olyan emberekkel, akiknek megvan a hatalmuk, hogy ideiglenes szabályokat hozzanak, és arra próbáltak rávenni, hogy alkalmazkodjak hozzájuk. Eszem ágában sincs. Én tényleg egy kedves mackó vagyok, de nehogy már ilyen nagyfőnöknek beültetett nímandok mondják meg nekem, melyik málnásból ehetek és melyikből nem. Van két alapmondásom, amelyeken a barátaim sokat szoktak röhögni. Az egyik: Ha segíteni akarsz nekem, akkor még várjál; a másik meg az: Ha meg akarsz lepni, beszéld meg velem előre.

– Hogyan kerültél a konzi után az Omegába alig húsz évesen?

– Mihály Tomi osztálytársam volt a konzervatóriumban, és ő tizenkilenc évesen az Omegába került. Pár hónapra rá behívtak engem mint dalírót egy meghallgatásra. Ez volt 67-ben, aztán piff-puff, már sikeresek is lettünk, olyan hirtelen és elementáris erővel, hogy meg se tanultam, föl se fogtam mennyi is egy ilyen siker értéke, hogy ezért hatalmasan meg szoktak küzdeni az emberek. Én egy fordított utat jártam be, tehát visszafele kezd-tem kibányászni ennek az értékét.

– Említetted – talán már többször is –, hogy a dal számodra vigasztalást is nyújt. Az élet melyik területén leginkább?

– Nem tudom, te hogy vagy vele, én ha hazamegyek, és találok egy levelet a postámban, amiben rossz hír van, vagy belenézek a tévéhíradóba, egyszer csak elemi erővel kezd nem tetszeni ez a világ, ahol élek. Nem tudom, hogy hányan vannak, akiknek folyamatosan tetszik, de…

– Neked folyamatosan nem tetszik?

– Nekem inkább kis megszakításokkal nem tetszik.

– Mi kéne ahhoz, hogy tessen?

– Azt hiszem, az emberek jobbik felét nemcsak az bántja, ami őt magát személyesen bántja, hanem az a sok szenvedés meg borzalom is, ami a többi embert sújtja. Egyszerűen ma már elkerülhetetlen, hogy a világ minden embertelen szörny? pillanata el ne érjen hozzád, és ezek mellett úgy elmenni, hogy lerázod magadról, mint kutya a vizet, nagyon nehéz. Engem megráz, ahogy a világ ma működik. A rosszra óriási lett a választék, annyira, hogy az érzelmesebb emberek tulajdonképpen megállás nélkül sírhatnának. Szép lassan úgy megkérgesedünk, hogy egyre inkább elfásulunk, és természetesnek veszünk minden éhhalált, nyomort és pusztulást. Tudod hány, de hány jótékonysági koncertet csináltam már az életemben, és semmi nem változott. Semmi, de semmi. Az emberek azt mondják, hát igen, ilyen a világ. Ráadásul mindenki osztogatja a malasztot, hogy hogyan kéne jónak lenni.

– Szerinted hogyan?

– Szerintem úgy, hogy nem kéne rossznak lenni.

"Színházban, templomban,

moziban, boltban,

Az utcákon és a kék alagútban,

Taxiban, biciklin, mezítláb

porban,

Izzadva, fázva, jóban-rosszban

Jó veled

/…/

Csőbe húzva, esőben, hóban,

Sírva vigadva, nyakig a bajban,

Álmodozva, úgy lassan szépen,

Akkor is, hogyha nem szeretsz

Éppen

Jó veled"



(Presser Gábor: Jó veled)

Olvasson tovább: