Kereső toggle

A Gyermekrák Alapítvány és az adóhivatal

A Sárga Irigység Faktor

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A jóérzés? emberek megdöbbentek a hír hallatán, mely szerint az adóhivatal visszaköveteli a Gyermekrák Alapítvány javára 1998-ban felajánlott 102 millió forintot, és a következő évben összegyűlt 134 milliót már ki sem utalta. Az úgynevezett egyszázalékos törvénnyel élve több mint 230 ezer állampolgár rendelkezett az alapítvány javára, de mint az APEH állásfoglalásából kiderül, lehet, hogy hiába. Érvelésük szerint az alapítvány csak a bejegyzésétől számított harmadik évtől jogosult a személyi jövedelemadó egy százalékáért kampányolni, míg Balogh István, az alapítvány elnöke állítja: ők éppen egy adóhatósági szakember állásfoglalása alapján kérték a lakosságot: az alapítványon keresztül támogassák a rákos gyermekeket. 



Balogh István és Roland 

– Elnök úr, mivel a Gyermekrák Alapítvány létrejötte szorosan összefügg azzal a küzdelemmel, amelyet Ön folytatott beteg gyermeke megmentéséért, kérem, elevenítse fel az akkor történteket!

– 1996-ban nyirokcsomórákot diagnosztizáltak akkor három és fél éves kisfiamnál. Ezt nem tudtam elfogadni. Azt mondtam, hogy amíg Roland él, addig van remény, addig még lehet tenni valamit, nem adhattam meg magamat. A gyerek kórházba került, és elkezdődött az a több hónapos kezeléssorozat, mely során többször is a sír szélére került. Apaoroszlánként harcoltam a gyerek gyógyulásáért feleségemmel, aki Rolanddal együtt beköltözött az 1-es számú gyermekklinikára.

– Miben állt az Önök harca, és miért gondolták, hogy nem elég, ha gyermeküket az egészségügyre bízzák? 

– Korábban csak annyit tudtam a nyirokcsomórákról, hogy Antall József is ebben a betegségben halt meg. Roland betegségének kapcsán elkezdtem kutatni a kór után, és így jutott el hozzám egy amerikai újságcikk, melyből megtudtam, hogy az Egyesült Államokban a gyermekkori nyirokcsomórákból kilencvennyolc százalékban meggyógyulnak a betegek. Az itthoni kezelőorvos viszont azt mondta, hogy jó esetben ötven százalék a gyermekem gyógyulási esélye. 

– Vagyis, amíg az Egyesült Államokban százból kilencvennyolc gyerek meggyógyul, Magyarországon ötven meghal ugyanabban a betegségben. Mi az oka ennek a döbbenetes különbségnek?

– Magyarországon nincs pénz arra, hogy a kemoterápiás kezelések között az orvos pontos képet kapjon a beteg immunrendszeréről. Egyszer?bben fogalmazva: nem tudja, hogy az általa alkalmazott mérgeknek milyen hatásuk van a szervezetre. A rákos sejteket elpusztító anyagok ugyanis a szervezet egészséges részeit is rombolják, ezért nem mindegy, mekkora dózist adnak a betegnek. 

– Ha jól értem tehát, előfordul, hogy a gyerek olyan erős kemoterápiában részesül, amit már nem bír el a szervezete?

– Igen, pontosan erről van szó. Vagy túl sokat kap, vagy túl keveset kap, aminek következtében egyértelműen elmondható, hogy nem a leukémiába, nem a nyirokcsomó-daganatba vagy bármelyik daganatos betegségbe hal bele, hanem a kezelések kapcsán fellépő szövődményekbe. 

Magyarországon a gyereket fölállítják a mérlegre, megmérik a magasságát, kiszámítják a bőrfelületét, és ezek után megállapítják, mennyi gyógyszert kell kapnia. Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban viszont minden egyes kezelés után pontosan mérik a gyerek immunrendszerét, és az alapján állítják be az adagokat. 

1996-ban tehát megpróbáltam mindent megmozdítani annak érdekében, hogy az erre a betegségre szakosodott orvosok adjanak tanácsot az itteni orvosoknak, hogyan kellene Rolandra szabottan elvégezni a kezeléseket. Kapcsolatba léptem külföldi szaktekintélyekkel, Ausztriából fájdalomcsillapítót hozattam, kiharcoltam, hogy Rolandtól altatásban vegyenek vért, mert ébren már üvöltött a fájdalomtól, annyiszor megszúrták. Ez annak idején nem nagyon tetszett az orvosoknak, nem örültek, hogy Amerikából felhívják őket telefonon, hogy doktor, mit adott a gyereknek, hogy ha ezt és ezt a gyógyszert adta, akkor hogyan reagált a gyerek szervezete. A magyar orvos nem is tudott mit mondani, mert nem tudta mérni a reakciókat, csak annyit látott, hogy a gyerek hány, kihullott a haja, áttétje van. Nagyon komolyan konfrontálódtam a gyermek kezelőorvosaival, nem voltam közkedvelt személy a kórházban. 1996-ban még újdonság volt, hogy a szülő el merje kérni az orvostól a leleteket, meg merje kérdezni, hogy egy beavatkozás fontos vagy nem fontos. Én úgy éreztem, hogy nekem ez kötelességem, hogy tisztában legyek azzal, mi a baj a gyermekemmel. 

– Sikerült tehát elérnie, hogy Roland személyre szóló kezelést kapjon…

– Igen, és ez nagyon nagy részben hozzájárult ahhoz, hogy 1996 decemberében Ausztriában Gadner professzor kimondta, hogy Roland meggyógyult. Azt, hogy ma már ugyanannyiszor szólhatok rá a fiamra, ha rossz fát tesz a tűzre, mint korábban, annak köszönhetem, hogy nem hajoltam meg a közfelfogás előtt, miszerint a rák gyógyíthatatlan, halálos betegség. Nem. A rák gyógyítható, csak meg kell ismernünk, és tennünk kell ellene. 

– Roland történetét meg is írta a Gyerekrák cím? könyvében…

– Igen, miután Roland meggyógyult, azt mondtam, itt valamit változtatni kellene, a többi gyereket is meg kell menteni. A kórházban teljesen értelmetlen halálesetekkel találkoztam, a fiam betegtársai közül nagyon sokan haltak meg. Úgy gondoltam, ezen csak egyféleképpen tudok változtatni, ha írok egy könyvet. Viszonylag rövid idő alatt megírtam a Gyerekrák cím? könyvet, amely egy dokumentumregény. Egyetlen egy mondat nincs, amit nem tudtunk leletekkel alátámasztani. Az eredeti kiadó először vállalta is a kiadást, csak azt mondták, hogy lektoráltatni kell. Megkértem két orvost, hogy lektorálják a könyvet, ez a két orvos viszont átadta a nyers kéziratot a klinika professzorának, aki rövid időn belül el tudta érni, hogy a kiadó elzárkózzék a könyv kiadásától. 

– Mire hivatkozott a kiadó?

– Azt mondták, hogy a könyv megbolygatja az egészségügyet, annyira orvosellenes, ezért mégsem vállalják a kiadást. Ennek híre ment, és pár nappal később elköteleztem magam egy másik kiadónál. Óriási sikere volt az anyagnak, hónapok alatt fogyott el a tízezer példány. Ez volt az első könyv, amely ilyen mélységben foglalkozott ezzel a betegséggel. 

Ezután elkezdtek jönni a kérdések, hogy hogyan gyógyult meg a gyermekem, mit tettem, hogy tettem. Akkor azt mondtam, nincs más megoldás, létrehozok egy alapítványt. 

– Ez a Gyermekrák Alapítvány, amelynek az irodájában most beszélgetünk. 

– 1997-ben jegyezték be az alapítványt. Elsődleges célunk egy rákkórház felépítése, ahol a diagnózistól kezdve egészen a rehabilitációig minden egy helyen történik. Ez pénz nélkül természetesen nem működik. Elkezdődött a lobbizás, hogy támogatókat találjunk, akik azonosulnak az üggyel. 1998-ban az alapítvány már olyan tevékenységet látott el, amely lehetővé tette, hogy kiemelkedően közhasznú szervezetként működjön. 

– Milyen feladatokat látnak el?

– Beteg gyermekeknek és hozzátartozóiknak, illetve egészségügyi intézményeknek nyújtunk segítséget. 2000-ben mintegy 40 millió forint támogatást adtunk abból a 102 millióból, amit előzőleg kaptunk az adófizetők felajánlásaiból. Az öszszeg nagyságának érzékeltetéséhez hadd mondjam el, hogy például ugyanebben az évben a Magyar Vöröskeresztet 20 millió forinttal támogatták az adózók. Mi egyetlen egy gyermek kérését sem utasítottuk el: volt, aki biciklit kért tőlünk, mert meggyógyult, és ez volt a vágya; volt aki bérmálkozásra kért cipőt, mert még arra sem volt pénzük; volt aki temetésre kért. Sokaknak gyógyszerre adunk pénzt, vagy megvesszük a gyógyszerét. De mindez csak a másodlagos tevékenységünk, fő célunk a már említett rákkórház felépítése. Ennek várható költsége három és fél-négymilliárd forint. Mivel ennyi pénz nem áll rendelkezésünkre, az alapítvány befektetőket keres, és amíg megtalálja őket, addig folyamatosan starthelyzetben tartja a beruházást. 

– Ezzel kapcsolatban az egyik napilap közölt is egy elég negatív hangvétel? cikket Önökről. A szerző kiderítette a kórházépítésre jelentkező Bloomberg és Partners nev? cég nevében tárgyaló illetőkről, hogy szélhámosok. 

– A szerző tulajdonképpen jót tett velünk, mert mi tényleg meg voltunk róla győződve, hogy komoly üzletemberekkel van dolgunk. A szerződéskötés ezek után természetesen elmaradt, hozzáteszem, rajtunk kívül senkit nem ért semmilyen kár. A cikk hangnemével kapcsolatban meg csak annyit mondanék, hogy az újság egyik főszerkesztő-helyettesének a felesége azzal az orvosprofesszorral dolgozik együtt, akivel annak idején én komoly öszszetűzésbe kerültem a gyermekem kezelése kapcsán. 

– Az előbb említett 102 millió forinttal el is érkeztünk az elmúlt napok eseményeihez, vagyis oda, hogy az adóhatóság visszaköveteli Önöktől ezt az összeget. Mi az előzménye ennek a sokak felháborodását kiváltó hírnek? 

– 1998-ban volt először lehetőség arra, hogy a polgárok rendelkezhessenek adójuk egy százalékáról. Mi bizonytalanok voltunk abban, hogy jogosultak vagyunk-e erre az öszszegre, ezért különböző fórumokhoz fordultunk. Három olyan választ kaptunk, hogy jogosultak vagyunk rá, és három olyat, hogy nem. Végül az alapján döntöttünk az indulás mellett, hogy 1999. február 16-án a televízióban az APEH egyik vezetője azt nyilatkozza, hogy a kiemelkedően közhasznú szervezeteknek és a közalapítványoknak nem kell három évig várni az egy százalékok fogadására. Elindítottuk a kampányt egy óriásplakáttal, amely akkor sokkolta az egész országot. Sokan odafigyeltek ránk, aminek az lett az eredménye, hogy 102 millió forint fölötti pénzösszeget utaltak át a Gyermekrák Alapítványnak. 

2000 elején újra kampányoltunk, majd augusztusban megkaptuk az értesítést az APEH-tól, hogy 134 millió forinttal támogattak a polgárok. Szeptember 28-án két APEH-ellenőr jelent meg az irodánkban. Elvégezték az ellenőrzést, mindent rendben találtak. Kifelé menet azt mondja az egyik hölgy: "Bocsásson meg, elnök úr, de megkért a két szomszéd osztály, hogy adjak át Önnek két levelet, ha már úgyis ide jövök." Természetesen boldogan vettem át a két levelet, hiszen azt hittem, hogy a pénz átutalásáról értesítenek. A meglepetés eléggé megrázott, ugyanis az egyik levél tartalma az volt, hogy 2000-ben nem vagyunk jogosultak a 134 millió forint fogadására, ezért az APEH ki sem utalja számunkra, a második levél tartalma pedig az volt, hogy a 102 millió forintot, amelyet tavaly kaptunk, adjuk vissza az APEH-nak. 

– Mivel indokolták a felszólítást?

– Azzal, hogy nem voltunk rá jogosultak. Közel egy év távlatából felülvizsgálták a saját maguk akkori döntését, mellyel egyértelműen jogosultnak találták az alapítványt, és ki is utalták a 102 millió forintot. Azt állítják, hogy tévedés történt. A levél hatására a bírósághoz fordultunk jogorvoslatért. A tárgyalás előtt három nappal a Magyar Hírlapban megjelent egy cikk, hogy a Gyermekrák Alapítvány perli az APEH-ot. Másnapra megjelentek itt az APEH végrehajtói, és lefoglalták az alapítvány vagyonát, lefoglalták a teljes pénzösszeget, a számítógépeinket, mindent. 

– Azt már tudjuk, hogy azóta a 102 millió forint ügyében első fokon Önöknek adott igazat a bíróság, a 134 millió forinttal kapcsolatban pedig később dönt. Az APEH szóvivője ugyanakkor bejelentette: a hatóság megfellebbezi az első fokú ítéletet… 

– Burillák úr korábban azt mondta, hogy ő maximálisan egyetért a rákos gyerekek helyzetének javításával és azzal, amit az alapítvány tett és tesz, de nekik szigorúan be kell tartaniuk a törvényt. Az APEH azóta megkapta a bírósági végzést, tehát ha tényleg egyetért az alapítvány céljaival, akkor csupán az a dolga, hogy nem fellebbezi meg, így az jogerőre emelkedik. Ezzel az alapítvány problémája megszűnne, igaz, hogy van még egy másik per a 134 millió forinttal kapcsolatban, de nem lehetetlenülnénk el. 

– Az elmúlt két évben az adóhatóság több ízben is szemmel láthatóan politikai célzattal lendült működésbe, vagy éppen ellenkezőleg: indokolatlanul maradt passzív. Ön szerint most is hasonló okok állnak a háttérben? Vagy valami másra gyanakszik? 

– Biztos vagyok benne, hogy nincsenek politikai szándékok a háttérben, hiszen minden parlamenti párt támogatja azt a törvényjavaslatot, melynek értelmében a kiemelten közhasznú alapítványoknak nem kellene három évet várniuk az egyszázalékos felajánlásokra. 

Ami viszont tény: a miniszterelnöki hivatalból kaptuk azt az információt, hogy az APEH egy névtelen levél alapján kezdett vizsgálódni. Pontosabban azt mondták, hogy az SI Faktor nevezet? szervezet jelentette fel az alapítványt, mert szerintük jogosulatlanul kértük a felajánlásokat. Utánanéztünk a cégbíróságon, az interneten, a nonprofit adatbázisban az SI Faktornak, de ilyen nev? bejegyzett szervezetet nem találtunk. Az SI Faktor rövidítés alatt viszont megtaláltuk a Sárga Irigység Faktor kifejezést. 

– Végül egy személyes kérdés: hogy van a kisfia?

– Köszönöm kérdését, Roland már nyolcéves, és teljesen egészséges.


"Judit panaszkodott, hogy Rolandnak naponta többször hasmenése van, valamint hogy a haja fésüléskor már csomókban kezd kihullani. Ekkor szó nélkül kifordultam a kórteremből, utam az első fodrászhoz vezetett, ahol is egy centisre vágattam le a hajamat. A fodrásztól azonnal a lakásomra mentem, magamhoz vettem a villanyborotvámat, és visszamentem a klinikára. 

Roland csodálkozva nézte majdnem tar fejemet, de még mielőtt bármit kérdezhetett volna, elkezdtem ekkor kiötlött mondókámat:

Tudod, azért ilyen rövid apának a haja, mert most ilyet hordanak a kommandósok. És ugye te is kommandós akarsz lenni és apára hasonlítani? Ha azt akarod, hogy olyan legyen a frizurád, mint apáé, elhoztam a borotvámat, ezzel lenyírhatjuk a hajadat. Roland, aki előzőleg szerette a kommandós történeteket, beleegyezett, hogy haját ugyanolyanra vágjam le, mint az enyém.

Így az ő fejecskéje nem attól lett kopasz, hogy kihullott a haja, mint az osztályon lévő többi sorstársának: az övét az édesapja vágta le." 

Részlet Balogh István Gyerekrák cím? könyvéből.

Olvasson tovább: