Kereső toggle

Tízórai tea Gregor József operaénekessel

A kudarcaim vittek előre

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

"Megpróbálom a kudarcaimat pozitívan értékelni. Először is megvizsgálom, milyen helyzetbe kerültem, azután az esetleges vert helyzetből igyekszem talpra állni. A mi pályánk egy egész életen át tartó bokszmeccs, ahol nem csak én adok, de kapok is ütéseket. Mindig azon vagyok, hogy ne pontozásos győzelmet arassak, hanem kiütéssel győzzek. Egy életre megtanultam: olyat kell alkotni, amiről aztán nem vitás, hogy jó-e vagy sem…"



Színpadon olyan élményt még semmi sem jelentett számomra, mint a Hegedűs a háztetőn Tevjéje Fotó: Tóth Ilona

– Hol New Yorkban, hol Antwerpenben, hol Gárdonyban, hol Genfben, hol pedig Budapesten lehet Önt utolérni. Ennek ellenére, amikor megbeszéltük ezt a mai találkozót ide, a szegedi lakására, semmi kétségem nem volt afelől, hogy percre pontosan a megbeszélt időpontban találkozhatunk, semmi sem jöhet közbe. Úgy ismerik Önt, mint aki mindig állja a szavát. Mindig is ilyen sokat jelentett Önnek az adott szó?

– Ma nemhogy a kimondott, de már az írott szónak sincsen becsülete. Családban, barátok között csakúgy, mint széles közönség előtt jókat viccelünk az adott szóval, és ígéreteket teszünk… Én a lehetőségek végső határáig betartom, amit mondtam, amit ígértem. Sohasem bontottam fel már megkötött szerződést azért, mert valahol jobb, előnyösebb ajánlatot kaptam. Aki a szavát megszegi, az előttem nem ember. Hibázni lehet, én magam is egy csetlő-botló ember vagyok, s az is igaz, hogy mindenkit a hibái jellemeznek. De ha valamit megbeszélünk, és pontosan az ellenkezőjét teszi valaki, az nem hiba, az bűn. Bűnöket elkövetni pedig nem szabad. Az angol mondás azt tartja: egy ember egy szó. Ha valaki egyszer visszaél a szavával, számomra többé nem létezik. 

– Úgy tartják, Ön sohasem késik el sehonnan. Miért ilyen fontos Önnek az idő?

– Időmániás vagyok, nem véletlenül van ebben a szobában ennyi óra. Úgy tartom, a Teremtő születésünk pillanatában mindannyiunknak ad egy időtartamot, ami olyan, mint egy mérőszalag. Ezzel a szalaggal gazdálkodunk életünk során, amely minden órával csak rövidül. Hála Istennek, hogy nem tudjuk, milyen hosszú a szalagunk… Ahhoz egyikünknek sincs joga, hogy a másik ember szalagjával játszadozzon. Vagyis hogy jövök én ahhoz, hogy valakit megvárassak?

– Egy ilyen sikeres pályakép mellett hogyan tekint a kudarcokra?

– Mindig a kudarcok vittek előre. Nagy kudarcnak éltem meg például, amikor 1963-ban nem vettek fel a Magyar Állami Operaházba – ennek különféle okai voltak. Más ember ilyenkor talán elkedvetlenedik, de én azt mondtam, most ugyan nem sikerült, de lesz még nektek rám szükségetek… Soha nem voltam az Állami Operaház tagja, pedig volt olyan, hogy évente ötven-hatvan előadáson is énekeltem. Megpróbálom a kudarcaimat pozitívan értékelni. Először is megvizsgálom, milyen helyzetbe kerültem, azután pedig az esetleges vert helyzetből igyekszem talpra állni. A mi pályánk egy egész életen át tartó bokszmeccs, ahol nem csak adok, de kapok is ütéseket. Papp Laci ökölvívó bajnokunk szavaival élve, mindig azon vagyok, hogy ne pontozásos győzelmet arassak, hanem kiütéssel győzzek. Egy életre megtanultam: olyat kell alkotni, amiről aztán nem vitás, hogy jó-e vagy sem.

– Bevallom, személyes töltést is hordoz a következő kérdésem, magam is nagy döntés előtt állok: van-e olyan, hogy kiég egy szerep az emberben? Mit lehet tenni, ha egy operát már több százszor is énekelt?

– Szerintem semmit. Nem kell többé énekelni. Remekműveknél ugyanakkor ez a kiégés soha nem fordul elő. Én több mint kétezerszer énekeltem a Don Pasquale címszerepét. A mai napig úgy megyek a színpadra, hogy várom, és örömet okoz az előadás… Van azonban egy mű, Verdi Requiemje, amit évtizedekig énekeltem, évente többször is… Nem tudom miért, de meguntam… Ezenkívül Wagner műveit nem szeretem. Nem éneklem, és nem is hallgatom az operáit. Kedvetlenül csinálni semmit sem lehet.

– Egy sikeres pályakép alakulásába miként szólnak bele döntéseink? Nehezen vagy könynyen hoz döntéseket?

– A mi szakmánkban egy döntésről sokszor csak harminc év múlva derül ki, helyes volt-e vagy helytelen…

– Ez hogy lehet?

– Amikor 1963-ban a sikertelen próbaéneklés után nem vettek fel az Operába, akkor én még a Honvéd Művészegyüttes tagja voltam. Itt nagyon jó fizetésünk volt, mindenünk megvolt, ami kellett. A kérdés számomra az volt: Pesten maradjak, ahol az együttesben teljes biztonság várt, vagy menjek Szegedre, és ugorjak bele a teljes bizonytalanságba… Ekkor úgy döntöttem, inkább a bizonytalanságot választom. Ezt viszont egyetlen perc alatt döntöttem el. 

Nem szoktam sokat tépelődni a döntéseimen. Ilyen helyzetekben mindig az első benyomás, az első gondolat a helyes. Azt hiszem, Shakespeare nem véletlenül mondta, hogy a tett halála az okoskodás…

– Vagyis minél gyorsabban váltani kell…

– Igen, váltani kell… Amikor Bernadett lányom, aki a Vígszínház tagja volt, egy napon felhívott és azt kérdezte: "Apa, mit csináljak, itt nem jól érzem magam…", azt feleltem, hogy el kell onnan jönni, minél gyorsabban. Aki ugyanis lassan mérlegel, annak berozsdásodik a mérlege. Szerintem tíz percnél többet gondolkodni valamin nem érdemes… Igaz, nekem is voltak nehéz hónapjaim bizonyos döntéseim után, de a feleségem, Marika segítségével ezeken a nehéz hónapokon is túljutottam. Egyrészt tehát dönteni kell egyedül, másrészt társ is kell hozzá. 

– Most is hármasban beszélgetünk. A siker komponensei közül mennyire fontos a társ?

– Ha Marika nincs mellettem, én már rég nem lennék a pályán. Először is nem járnék külföldre énekelni. Kétszer voltam kint nélküle, de rájöttem, alkalmatlan vagyok az egyedül élésre. Nem azért, mert nem tudom ellátni magam, hanem mert nem bírom a magányt. Olyannyira nem bírom, hogy amikor utoljára egyedül voltam kint, az immunrendszerem teljesen tönkrement. Egy megfázástól tüdőgyulladást kaptam. A bemutató előtti napon Marika megérkezett, és a magával hozott pár szem gyógyszer hatására egy nap alatt meggyógyultam. Azt hiszem, ekkor a tüdőgyulladással együtt a lelkem is meggyógyult…

– "Színházba menjek, vagy inkább tévézzek?" – ezt a kérdést nemigen teszik fel az emberek mostanság. Hogyan tekint a színházak nagy versenytársára, a televízióra?

– Nem szeretem a tévét. Szerintem a tévé a szellem rágógumija. És tudja, miért veszik meg itthon ezeket a fertelmes latin-amerikai sorozatokat? Azért, mert Magyarország az utóbbi tíz évben délamerikanizálódott. Ugyanazok a viszonyok uralkodnak ma a politikában és a magánéletben itt is, mint ott. Ott sincsen, akárcsak nálunk, polgárság. A háború előtt, amikor az volt a szlogen, hogy "Havi kétszáz pengő fixszel az ember könnyen viccel!", egy vezető operaénekesnek ezerötszáz pengő volt a fizetése. Azt akarom ezzel mondani, hogy ma a szellemi munkának nincs becsülete. 

– Felejthetetlen csodának lehettek tanúi azok, akik látták Önt a Hegedűs a háztetőn cím? musicalben Szolnokon. Schwajda azt állította Önről, hogy "Te vagy Reb Tevje". Tényleg úgy tűnt, hogy egybeforrt ezzel a szereppel… Ön is ezt tartja a legsikeresebb produkciójának?

– Végigénekeltem az operairodalom nagy szerepeit a barokktól a modernekig – olaszt, németet, franciát, oroszt, magyart… Úgy értékelem, hogy egy-két jó estém volt az elmúlt harminchat év alatt. De színpadon olyan élményt még semmi sem jelentett számomra, mint a Hegedűs a háztetőn Tevjéje. Alighanem azért lehetett így, mert ilyen zseniális m? ritkán születik. Ilyen pontosan még senki sem ábrázolta az elnyomottak lelkét, a kiszolgáltatottak életét. Szerintem ez a m? nem a zsidókról szól, hanem bármilyen kisebbségről – így a Hegedűs a háztetőn örökre az elnyomottak darabja lesz. Köszönöm a jó Istennek, hogy ezt a szerepet eljátszhattam…

– Milyen célokat tűzött ki erre az évre?

– Hatvanéves korában az embernek már nincsenek világmegváltó tervei. Legfontosabb célom az, hogy az adott szavamnak eleget tegyek, teljesítsem azokat a felkéréseket, amelyeket elvállaltam. Ezen kívül a gyermekeinknek drukkolunk, őket segítjük a magunk módján. Nem jó tanácscsal, mert tanácsot adni nagy felelősség… Az igazgyöngyöt minden kagylónak egyedül kell magából kiizzadnia…


Liszt-díjas (1974), Kossuth-díjas (1999), érdemes művész (1979), kiváló művész (1983). 

1957–59-ben a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola ének szakán tanul, majd 1959 és 1963 között a Honvéd Művészegyüttes énekkari tagja. 1963-ban hallgatja meg az ifjú baszszistát Vaszy Viktor, a Szegedi Nemzeti Színház akkori operaigazgatója, akire maga Gregor József is úgy emlékszik vissza, mint egyik legmeghatározóbb zenei mesterére. A szegedi operatársulat Vaszy vezetésével a hetvenes évekre az ország "második operájává" vált. 

1969-ben lép fel először a Magyar Állami Operaházban, s az 1970-es évektől rendszeres vendégművésze az Operaháznak. 

Az USA-ban 1986 óta Houston, Portland, Denver, Baltimore operáinak és a New York-i Metropolitannek állandó, visszatérő vendégművésze. 

Legfontosabb szerepei: Sarastro (A varázsfuvola); Ozmin (Szöktetés a szerájból); Borisz Godunov; Pomádé király (Pomádé király új ruhája); Figaro (Figaro házassága); Fáraó (Aida); Don Pasquale; Bartolo; Basilio (A sevillai borbély); Don Magnifico (Hamupipőke); Dulcamara (Szerelmi bájital); Alfonso (Cosí fan tutte); Szilágyi Mihály (Hunyadi László).

Olvasson tovább: