Farkas Imre: Még a profitnál is fontosabb a növekedés Fotó: Vörös
Szilárd
– Ha az ember úgy van nevelve, elindítva otthonról, hogy a munka az nem ny?g,
nem teher, ami rád fog szakadni, hanem egy csodálatos lehetőség arra, hogy a benned lévő
tehetségeddel, adottságaiddal feladatokat tudj megoldani, ez jó út a sikerhez. Mert szép
része az életnek, hogy van munka, feladat, és vannak naponta problémák, amiket az
ember megoldhat. Ha valaki reggel úgy indul neki a napnak, hogy ó, Istenem, dolgozni
kell menni, az már akkor fáradt lesz, mikor az ágyból kikel. Az én szüleim kétszer
is a nulláról kezdték, hentes és mészáros szakmában dolgoztak, kora reggeltől késő
estig, és boldogok voltak a munkájukban. Mikor időnk volt beszélgetni, akkor ők – főként
apám –, úgy mutatták be, mint a világ legszebb munkáját. Jó műszaki érzékem
volt, szerkesztésben, rajzban – ne vegye dicsekvésnek –, rengeteg újításom volt a
szakmában, amit bevezettek az egész iparágban, és négy találmánynak vagyok a társszerzője,
de a szüleim örömét látva mindig is húsos akartam lenni.
***
– A negyedik polgári után elmentem édesapám üzemébe tanulónak. Hogy apám
volt a tulajdonos, számomra azt jelentette, hogy kétszer annyit követelt tőlem, mint a
többi tanulótól. Nekem kellett elsőnek bemennem, de én voltam az is, aki utolsóként
hagyta el az üzemet. Aztán jött egy nagy törés az életünkben, apám üzemét államosították.
Még két hónapig foglalkoztattak bennünket – apámat már csak mint segédmunkást
–, aztán nagy ívben repültünk mindketten. Megmaradt a hentességből a kocsi, az istálló,
a szerszám, vettünk egy pár lovat, aztán fuvaroztam. Szívesen csináltam ezt is. Jártam
disznót vágni is, minden hétvégén októbertől márciusig.
– Hány éves volt akkor?
– Tizenhat. Apám államosított üzemében egyik volt segédünk lett a vezető.
Egy alkalommal szólt nekem, hogy sok munka van a cégnél, jöjjek már be pár hónapra,
éppen egy őszi felfutásos időszak volt. Azóta ki se mentem a gyárból, és ennek
nemrég volt ötven éve. Segédmunkásnak hívtak két hónapra, és most a Zalahús Rt.
tulajdonosa vagyok. Éves árbevételünk 25 milliárd forint körül van, a hozzá kötődő
egyéb vállalkozásokkal együtt.
– Ennek a nagy ív? karriernek mik a tanulságai, mik voltak a buktatói,
emberi, szakmai fordulópontjai? Hogyan lett ön az, aki?
– Ahogy mondtam, keményen lettem nevelve, hogy ne csak ilyen "főnök fia"
legyek, hanem komolyan tudjak dolgozni. Jó fizikumú srác voltam, kicsit virtuskodni is
szerettem, aztán tetszett a vágás is, amit jól megtanultam. Tizenhét-tizennyolc éves
koromra felszedtem annyi ismeretet, ami nekem ezen a helyen igen hasznomra vált, és
sikerélményeket adott, lelkesített. A sikerélmény egyébként ma is hatalmasan lelkesít,
a "rakétáimat" mindig beindítja. Ha egy gép meghibásodott, nem igazán voltak
hozzá spéci húsipari szerelők abban az időben. Én valahogy megjavítottam. Egyre többször
mondták: "Na, gyerek, csináld meg ezt is!" Ez idő tájt elkezdett a szakma minden
oldala érdekelni. Kevés pénzt kerestem, korán is nősültem, még húszéves sem
voltam. (Feleségem is nagyszer? küzdőtársam lett.) Úgyhogy, mikor egy helyen
begyakoroltam magam, akkor kértem, tegyenek másik helyre. Egyre nagyobb feladatokkal
kezdtek megbízni: "Gyerek, menjél fel Pestre, aztán vásárold meg ezt a berendezést."
A fizikai munka mellett elkezdtem levelezőn tanulni. Először jött a szakmunkásképző,
aztán közgazdasági technikum, élelmiszeripari főiskola, megszereztem az okleveles élelmiszeripari
mérnöki végzettséget, és közben egyre följebb kerültem a beosztásokban. Minőségellenőr
voltam, aztán műszaki vezető, főmérnök, igazgató, vezérigazgató, elnök-vezérigazgató,
és ma már tulajdonosa vagyok a részvénytársaságnak.
***
– Mikor jött a rendszerváltozás, a Zalahús már egy jó nevű, jó fejlettségi
színvonalon álló cég volt. Ha az ember szívesen csinál valamit, mindig van benne egy
egészséges vágy, nyugtalanság a fejlesztés, javítgatás irányában. Mikor valami
elkészült, akkor az ünneplés másnapján már azt kerestem, mi a következő terület,
ahol változtatnunk kellene. Így ért bennünket a privatizációs időszak. Soha tíz
fillér állami központi támogatást nem kaptunk, mindent saját erőnkből hoztunk össze.
Ha eddig így bírtuk az iramot, akkor a szabadpiaci körülmények között hogyne bírnánk
– gondoltam. Kimentem a "jónéphez", külön-külön minden részleghez, és
elmondtam a dolgozóknak, hogy történelmi pillanat előtt állunk, privatizálódnunk
kell, enélkül nem tudunk továbblépni. Vagy eladjuk a céget egy külföldinek, és mi
alkalmazottak leszünk, vagy bevonunk óriási külföldi tőkét, de ebben is van egy
bizonytalansági tényező, mivel az irányítás így kicsúszik a kezünkből. A
harmadik megoldás – amelyik a legnehezebb –, hogy privatizációs hitelt veszünk
fel, és mi magunk privatizáljuk magunkat, így önállóak leszünk, és az irányítás
is a kezünkben marad. Kinek mi a véleménye, kérdeztem tőlük. Rendre azt kaptam válaszként:
"Főnök, rád van bízva, csináld, ahogy a legjobbnak látod." Privatizációs
hitelt vettünk fel, és privatizáltuk a céget. A fölvett hitelt a lejárati idő előtt
négy évvel visszafizettük, a dolgozók egy részének így lett tulajdona. De sokan közülük
nem akartak hosszú távon tulajdonosok lenni, eladták a részvényüket, én megvettem,
most hetven százalék az enyém, tíz százaléka van az önkormányzatnak, a többi a
dolgozóké. A privatizáció ideje alatt nem rongyolódtunk le, sőt talán emlékszik is
rá, elsőként a szakmában óriásplakátokon mutattuk be és hirdettük csomagolt termékeinket.
Sínre került a cég.
***
– Igen ám, csakhogy a rendszerváltás után teljesen lerobbant a mezőgazdaság.
Jön az egyik téeszelnök, aki nagy sertésbeszállítónk volt és mondja: "Felszámolás
előtt áll a téeszünk, nem fogunk tudni többet szállítani nektek." Ez gondolatébresztő
volt: akkor másutt is hasonló problémák lesznek, valamit ki kell találnunk. Összehoztunk
a cég dolgozóiból és menedzsmentjéből egy kft.-t, ez a kft. hitelt vett föl, megvásároltuk
a hizlaldát, és elkezdtük talpra állítani. De egy nem volt elég, kellett a második,
a harmadik, a sokadik. A sertés végértéke hatvan százalékát a beleetetett takarmány
ára teszi ki. Mondom, akkor annak se tehetjük ki magunkat, hogy a takarmányt máshonnan
vegyük, mert így zsarolhatóvá válnánk. Viszont ehhez kellenek még keverőüzemek, tárolók,
silók. Igen ám, de saját földek is kellenek.
– Így lassan egész Zala megyét felvásárolta?
– Hát nem az egészet, csak a felét. Kívülről látva néhányan azt
gondolták: "Ez a Farkas gigantomániás ember, vagyongyűjtésben szenved." Pedig nem
szenvedek én semmiben, csupán ilyen módon biztosítottuk a Zalahús hosszú távú és
sikeres működését, mivel teremtettünk egy független, biztos és megbízható saját
alapanyaghátteret.
***
– Tudja, egy cég tulajdonosának lenni egészen másfajta gondolkodást, mentalitást,
hozzáállást igényel, mint a cég vezérigazgatójának lenni. Sok remek vezérigazgató
egyszerűen nem tud tulajdonosként működni, azzal együtt, hogy minden vonatkozásban
kipróbált, korrekt ember. A rendszerváltás után sokan azt hitték, elég valamit
tulajdonba venni, megszerezni. Nem tudták, hogy nem ez az igazán nehéz, hanem a
tulajdon működtetése. A megszerzés lehet egyetlen tehetséges művelet eredménye is,
de a működtetés sokkal több, bonyolultabb, összetettebb ennél. Ahhoz, hogy életképes
maradjon a tulajdon, muszáj hogy állandóan előremenjen, növekedjen. Tudniillik, ha
csak megvan, ha helyben topog, az egyenlő a lassú megszűnéssel. Az a tapasztalatom,
hogy még a profitnál is fontosabb a növekedés. Ha nincs állandó megújulás,
automatikusan leírja magát a gyár.
***
– Nálam azt nem magyarázzák a munkatársak, az igazgatók, a beosztottak, hogy
éppen miért nem tudnak dolgozni, vagy miért nem lehet megcsinálni valamit. Igaz,
ahhoz, hogy ilyen szöveget meghallgassak, pláne elfogadjak, túl kemény vagyok, ebben
nem viccelek. Engem sose érdekelt, hogyan vagy miért nem lehet megcsinálni valamit: "Mondd,
hol akadtál meg, és megpróbálok segíteni." Nem biztos, hogy én tudom megoldani, de
meg fogom találni azt az embert, aki a problémádban segít. Fiatal koromban kőkemény
fizikai munkát végeztem, mellette tanultam, de a mai napig is tréningben vagyok. Nehéz
edzés, könny? verseny. Ezt azért mondom, mert a szó igazi értelmében nem érzem
munkának, amit csinálok. Lendületben vagyok, mint a lendkerekes autó, 67 évesen is,
mint a versenyló: ha hajtják, akkor jól van, ha az istállóban, akkor roszszul.
***
– Szinte minden nap bent vagyok a gyárban. Az igazgatóim remekül végzik a
dolgukat, de a vezér, a tulaj jelenléte fontos. Azt kell, mondjam, nem pótolható.
Most, mikor két napig nem talált, kivételes volt, hogy nem voltam bent. Demján úr
rendezett egy összejövetelt a Széchenyi-tervvel kapcsolatban, ott volt a kormányfő
is, mondom: "Ha Orbán Viktor is elmegy, nekem sem illik visszautasítanom a meghívást."
A Magyar Élelmiszerfeldolgozók Szövetsége elnökének választottak 91-ben. Ez is egy
elég verklis dolog. A magyar élelmiszeripar éves produktumának ez a szervezet lefedi a
90 százalékát, azaz körülbelül 1500 milliárd forintot. Megtiszteltetésnek
tartottam, hogy rám esett a választás, megpróbálok böcsülettel megfelelni.
***
– Az apám vadász volt, a nagyapám is vadász volt. Nekem akkor nem volt erre időm,
meg pénzem se. Később lett. Aki egyszer kimegy Afrikába, az visszavágyik oda. Én is
szinte minden évben kimegyek, mert hiányzik. Kenya, Namíbia, Tanzánia, ez a
legafrikaibb rész. Itt hallatlanul buja, színes, egzotikus a növényzet, az őserdő,
az emberek kedvessége, nyugodtsága meg szinte hihetetlen. Na és a nagyvadak: kudu,
oryx, kafferbivaly meg a többi. Hatalmas trófeagyűjteményem van belőlük. Tanzániában
vannak a legszebb, legnagyobb pajzsú kafferbivalyok. Ez egy tizenhárom-tizenöt mázsás,
rettentően erőszakos állat, amelyik szándékosan, ravaszul, cselvetéssel és
hihetetlen gyorsan támad. Elefánt, kafferbivaly, tigris. A veszélyességet illetően ez
a sorrend. Számomra már egy könny? vad leterítése nem jelent igazán nagy izgalmat.
– Mi volt az utóbbi évek legemlékezetesebb afrikai élménye?
– Ismeri az oryxot?
– Nem.
– Egy gyönyör? és igen hatalmas test? állat, amelyiknek van egy méteres
dárdája az orra körül, még az oroszlánt is felnyársalja vele. Afrika egyik legköltőibb
és legveszélyesebb nagyvadja. Mikor Afrikáról beszélnek, sokszor ennek az állatnak a
képét mutatják.
– Most már beugrott.
– Olyan a pofája, mint amilyen a bohócnak az arca, elég muris, mégis fenséges
egy vad. A háromszázas távcsöves Winchester Magnumommal lőttem, ami igencsak megküldi
a golyót. Egy fiatal fekete kísérőm volt, ketten cserkelgettünk abban a negyvenöt
fokban. Sült ott minden. (Cserkelni azt jelenti: szép lassan, óvatosan közel kerülni
a vadhoz.) Ott sétált egy oryx, egy szál magában. Megállt. Észrevette a kísérőm,
azt mondja, menjünk közelebb, cserkeljünk rá. Én meg mondom, dehogy cserkelünk, meglövöm
innen, háromszáz méterre lehettünk tőle. Rátettem a fegyvert a lőbotomra és lőttem.
Azonnal összerogyott. Odamentünk, de még nem teljesen múlt ki, akkor adtam neki egy
kegyelemlövést.
***
– Van egy másik hobbim is, a kocsihajtás. Itt van nem messze a lovardám, elég
szépen megcsináltuk. Vannak arab meg ügető lovaim, aztán kimegyek és hajtom őket. Külön
élmény volt, mikor a lovak egyszer csak közel kerültek hozzám. Nálam az istálló
ajtó feletti része úgy lett megcsinálva, hogy nincs lerácsozva azért, hogy a ló a
mellétől ki tudjon nyúlni. Mikor megyek az istállóba, mindegyik elvárja, hogy üdvözöljem,
megsimogassam. Szinte mindent tudunk egymásról, kinek mi a bogara, mi az erénye, ők is
azonnal megérzik, ki ül a bakon. Néha a kerékpárba is belehúzok, letekerek vagy
20-30 kilométert a gyönyör? zalai dombok között, jól esik ilyenkor elfáradni.
***
– Ahol a családok összetartanak, egymást jó irányba terelgetik, ott szép
karrierek tudnak születni. Nekem is valahogy így sikerült. Megmondom őszintén, a szüleim
is nagyszer? emberek voltak, a feleségem is az, a fiam is, és nyugodtan mondhatom, az
unokáim is. A családban illett tisztességesnek, becsületesnek, szavahihetőnek lennünk,
és ez a tartás aztán mindenkire áttestálódott.
***
– Hogy vannak-e irigyeim? Vannak. Szabad a pálya, csinálják utánam ezt az ötven
évet. Én magam soha nem ismertem ezt az érzést. Soha nem is ringattam magam elérhetetlen
álmokba, amit kitűztem magamnak, azt legtöbbször meg is valósítottam. Az a véleményem
az irigyekről, hogy úgy kell nekik, hadd szenvedjenek. Pokol lehet az életük, hiszen a
jónál mindig van jobb, a szebbnél is van szebb, a gazdagnál is van még gazdagabb. Hát
a magáénak mikor fog végre örülni?
2000. 07. 08. (IV/28)
