Kereső toggle

Valahol Európában

Tar Sándor novellája

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Riportunk tizennégy éves "hősének" nevét, mostani iskoláját saját érdekében
– védelmében – nem közöljük, bár a nevelőszülők, akik egyben a kislány gyámjai
is, ehhez hozzájárultak. Tar Sándor Boldog Karácsonyt cím? novelláját közlésre
lapunk rendelkezésére bocsátotta. Mindkét írás főhőse a döntő pillanatban az
"útkereszteződésben" lépett egyet. Sokszor kifürkészhetetlen, hogy az első lépések
milyen élet felé viszik a kiszolgáltatott embereket. Sorsuk legtöbbször egy hajszálon,
talán a véletlenen, talán a gondviselésen múlik. A riportban szereplő kislány úgy
tűnik, túlélte múltját, megtalált valamit. Drukkolunk neki. E két történettel nem
olvasóinkat kívánjuk sokkolni, ám ez is a magyar valóság része, ez is az a hely Európában,
ahol élünk.

– Anyukádról mit tudsz?

– Anyukámat nem ismerem. Hathónapos koromban bedobott egy intézetbe, azóta sem
láttam, apukám vett ki onnan két és fél éves koromban. Négyen vagyunk testvérek,
de miután megszülettünk, anyukánk mindannyiunkat intézetbe tett. Először a két bátyámat
vette ki onnan és nevelte apukám, de aztán elvették tőle, és újra intézetbe kerültek,
mert úgy bánt velük.

– Hogy?

– Borzalmasan tönkretette mind a kettőt. A második bátyámnak annyira
megrugdosta a fejét meg a hasát, hogy attól fogva hibás lett, ilyen fogyatékos lett.
Ez a fogyatékossága annyira idegesítette aput, hogy egyszer meg akarta fojtani, de az
utolsó pillanatban elengedte, azóta dadog is. Aztán következtem én meg a kisebbik bátyám,
Gyuri. Apu mindig részegen jött haza, és akkor mindig vert minket. Sokat. Mindig féltünk,
reszkettünk, mikor hazajött.

– Miért vert benneteket?

– Hát csak úgy, mert részeg volt, meg azért is, mert megszokta. Mindig talált
valamilyen ürügyet, hogy üssön. Sokszor a Gyuri védett meg. Ha piszkavassal, vagy ha
szíjjal kezdett ütni, aminek az a nagy csatos vége volt, akkor a Gyuri átölelt engem
a testével, hogy őt érje a vascsat. Ilyenkor mindig kivérzett a teste. Gyuri öt évvel
volt idősebb nálam, én hat-hétéves lehettem, amikor apu megint a csatos szíjjal
kezdett ütni engem. Mondtam neki: "Apuci, ne bántsál, nem csináltam rosszat!" –
erre Gyuri odaugrott, hogy védje az arcomat, és abban a pillanatban a csat a szemét és
a szeme környékét olyan csúnyán érte, hogy azóta sem lát rendesen arra a szemére.
Az orvosok úgy mondták, ez már örökre így marad.

Gyuri ettől kezdve mindig bepisilt a félelemtől, mikor apu hazajött, vagy amikor a
hangját meghallotta. Egészen 17 éves koráig mindig bepisilt. Még éjjel is, mikor erről
álmodott. Volt úgy, hogy apu berúgott elég nagyon, legurult a lépcsőn, a feje betört,
s akkor a mentősök mindig adtak nekünk egy kis pénzt, hogy együnk.

Még óvodás voltam, mikor az óvodában véletlenül kiszakítottam az overallomat, és
akkor egy nagy súrolókefével vert meg apu, de annak olyan erős és éles volt a szőre,
hogy az egész testemet véresre szúrta.

Volt, amikor ki tudtunk menekülni a lakásból, akkor lementünk és megvártuk, amíg
lecsitul és elalszik. Aztán visszamentünk.

– Ki főzött, mosott rátok?

– Öt-hatéves korunktól már magunk mostunk, és a bátyám főzött.

– Hol laktatok?

– Egy őrházban, egy vidéki vasútállomás vágányainál, messze kint, kihalt
volt a környék, messze voltak a szomszédok.

– Mikor kerültetek intézetbe?

– Kilenc-tízéves lehettem, mikor egyszer apu részegen teljesen rám feküdt…,
hogy úgy… rám feküdt. Amikor a Gyuri már aludt. Aztán valahogy csak le tudtam
rugdosni magamról. Ezután volt, hogy a gyámügyisek elvittek minket az iskolából, és
Gyömrőre kerültünk az intézetbe. De ott még majdnem rosszabb volt, mint otthon. Ott
nem egyből vertek meg, hanem két-három nap múlva, amikor az újoncokat meg szokták
verni.

– A lányok miért vertek meg?

– Csak úgy, csicskáztatásból meg szadizásból. Bármit, amit kértek, meg
kellett csinálni.

– Például mit?

– Például mindenhova rákenték a fogkrémet, a testükre is meg a WC-re is, és
mindenhonnan le kellett nyalnom. Fölém hajoltak, és lepisiltek többen is. Megpróbálták
kinyitni a számat, hogy a számba pisiljenek. Másnap hajnalban megszöktem onnan.

– Nem kerestek?

– Később rájöttek, de én akkor hetedhét országon is túl voltam már. Egy idő
után elkezdtek körözni, megtaláltak, aztán visszavittek. Volt, amikor egy hét után
visszavittek, de volt, amikor csak egy hónap múlva. Így voltam én az intézetben, hogy
hoztak-vittek, majdnem egy évig.

– Hova mentél, amikor kiszökdöstél?

– Első alkalommal a Budapest Sportcsarnok környékén megismerkedtem hajléktalan
bandákkal. Aztán hol a délisekhez mentem, hol a nyugatisokhoz. A nyugatisokkal nem volt
jó, azok egyszer el is adtak engem három pedofilnak vagy kinek, hetvenötezer forintért.
Tőlük is elszöktem.

– Hol aludtatok?

– Hidegben a Déliben a vonattárolóban, meg a váróban; jó időben meg az utcán,
a játszótéren is, ha nem volt bezárva. Aluljárókban, a pályaudvarokon sokszor
osztottak kaját meg ruhát, s így tudtunk enni is meg néha öltözködni. Így ismertem
meg Irénke nénit, aki mindent hozott, amit kértünk. Ő volt az első, aki szeretett.
Megmentett ebből az életből. Ő, meg Isten. Ő azt mondja nekem, hogy nem ő, hanem
csak az Isten. Most jó, most ő az én anyukám.

Kilenc órakor jött Surányi, akit csak smasszernek, kápónak hívtak a lányok,
a nagy, húsképű, lógó szájú nevelő, már a folyosón kiabált: Ember Éva! Ember
Éva! Ma szabadulsz, lányom, mondta Surányi, nem is tudtad? A folyosón sikítás, üdvrivalgás
a hírre, honnan tudtam volna, kérdezte Éva, tud itt valaki egyáltalán valamit, he?
Dehogy, dehogy, mondta a nevelő, elvégre ez egy szociális intézmény, elkurvult lányok
neveldéje, mit akarsz még? Nagykorú lettél, szedd össze a cuccod, és gyerünk! Miért
nem szólt tegnap, hogy időm legyen, kezdte a lány, de már el is sírta magát, persze
a hírre, az örömtől, és egyáltalán, az intézetisek könnyen és ordítva sírnak,
mire a többiek is, ilyenkor olyan az egész, mint egy ősemberi dalárda, csak fájóbb.
Itt akar maradni, míg pakolok, kérdezte később Éva. Surányi bólintott, ez a dolgom,
gyerünk. Menjen, szólalt meg Eszti, Éva szobatársa, hát át kell neki öltözni, nem
érti?! Hogyne érteném, kiscicám, mondta Surányi, és maradt. És miért mondja nekem
azt, hogy kiscicám? Surányi elvigyorodott, tudod, az is egy állat.

A falakon poszterek, fiúk, együttesek képei. Éva most sajnálta, hogy itt kell hagynia
mindent, de hát Eszti még marad, és különben is, ezután láthat majd fiúkat életben,
nemcsak újságokból kivágva. Mibe pakoljak, kiáltott fel aztán kétségbeesve, négyéves
korában hozták be egy reklámszatyorral, azóta már vannak dolgai, ruhák, könyvek,
apróságok, a barna Kismajom például, a pohara, a tisztálkodóeszközök, a sétálómagnó,
ez-az, hova tegye? A lepedőbe, kiscicám, javasolta Surányi, abba hányjál bele
mindent, majd levonják neked kilépéskor, más is így csinálja. És menjek így az utcán,
egy lepedőpakkal a hátamon? Ha tudod, toljad magad előtt, kiscicám. Ne mondja nekem
azt, hogy kiscicám, üvöltött a lány, és ne mondjon egyáltalán semmit, jó?

Forduljon el! Vetkőzök! Már hogy fordulnék, mondta Surányi magabiztosan, nekem látni
kell mindent. Akkor lásson, mondta Éva, a szeme folyjon ki!

A folyosó megtelt lányokkal, alig tudott köztük elhaladni, ölelték, sírtak, búcsúzkodtak,
Istenem, ő már mehet, amerre akar, élhet, szórakozhat, kiabálta egyszerre mindenki, még
a kicsik is ott ugráltak körülötte, Surányi úgy hajtotta el a kezeket, mint az ágakat,
menjetek, menjetek be a szobátokba! Egyszer letelik mindenkinek, láthatjátok, nem? Az
igazgató előszobájában már kettesben maradtak, a pakk a padlón, várni kell, mondja
Surányi, most csinálják a papírokat, majd a lány fenekébe mart. Mit csinál, kérdezte
Éva meglepetten, ide figyelj, fordult szembe vele a férfi, most már nagykorú vagy, ezt
is szabad. Úgy is az utcasarkon fogsz kikötni, nem a parlamentben, nekem elhiheted. Nem
akarod, hogy megmutassam, milyen a jó szerető? Hogy legyen egy kis tapasztalatod.

Éva egymagában már nem volt annyira magabiztos a férfival szemben, még az is lehet,
hogy visszaküld valami büntetéssel, gondolta, miközben leseperte Surányi kezét a
fenekéről, akkor se fogdossa a fenekemet, mondta halkan, inkább adjon valami táskát
ennek a vacaknak. Van az is, mondta Surányi, bőrönd. A tiéd lehet, ha viszszajössz,
és bekopogsz a nevelőszoba ablakán, tudod, melyik. Tudta. Hogyne tudta volna, erről az
ablakról számtalan történet, pletyka járta szerte az intézetben, legendák, azt beszélték,
néha úgy kopogtak, hogy beverték, téglával, ököllel, és mindig csak olyankor,
amikor Surányi volt az ügyeletes. Éva most bizonytalan volt, előtte nem lehet, kérdezte.
Nem, mondta a férfi, téged szabályosan ki kell innen léptetni, utána viszont azt csinálsz,
amit akarsz, senkinek semmi köze hozzá. Éva sóhajtott, majd azt mondta, nem kell a bőröndje,
és maga sem. Te tudod, mondta Surányi. Aztán, mert volt még idő, elmesélte, hogy kétszeresen
elvált, a lány saját izgalmában csak vázlatosan tudott követni egy magányos férfiról
szóló történetet, aki megundorodva az úgynevezett jólszituált nőktől, inkább egy
olyanhoz kötné a sorsát, életét, mint például Éva, aki amúgy is segítségre, támogatásra
szorul, szeretetre.

Nálam ellakhatnál, ameddig akarsz, én szeretlek, mondta később, már régóta, de
eddig nem mondhattam, fiatalkorú voltál.

Hát ezt ügyesen palástolta, mondta a lány, egyéb nem jutott eszébe, még soha nem
vallottak neki szerelmet, kivéve Esztit, a szobatársát, de az nem volt olyan, az intézetisek
lépten-nyomon szeretik vagy gyűlölik egymást, váltakozva, itt ilyen az élet. Mit
akar maga tőlem, kérdezte idegesen a férfitól, téged, válaszolta az, és mintha őszintén
szólt volna. Az apám lehetne, mondta a lány, az is leszek, ha hagyod. Épp jókor szólt
ki a titkárnő: Ember Éva, ki az?

Na, ki lenne, állt fel a székről Éva, gondolom, kettőnk közül csak én vagyok, nem?
A kapuig kísérte a nevelő, ő nyitotta ki az ajtót, és mielőtt a lány kilépett,
megszorította a kezét. Aztán megcsókolta. A kezét. Boldog karácsonyt, lihegte a lány
arcába, de a lány elhúzódott a csók elől.

Kint mintha forgószél kapta volna el, a szabadság valami egészen más, mint amiről az
intézetisek álmodoznak, buszok, villamosok, az a rengeteg ember, és mind megy valahová,
jön valahonnan, nyugtalan, ideges forgatag, nem mert felszállni az első buszra, a másodikra
sem. Ezzel a pakkal? A lepedőben? Így is mindenki megbámulta. Úgy gondolta, vár egy
kicsit, míg megnyugszik, megszokja a kintlétet, leült a buszmegálló padjára, és
csak nézelődött. Mentek a buszok, volt, amelyik csak miatta állt meg, de ő intett,
menjen tovább, mire a sofőrnek mozogni kezdett a szája. Na és. Délután megette az útravalóul
kapott két parizeres zsemlét, estefelé pedig megitta az ásványvizet is, és csak várt.
Ő sem tudta, mire, később viszont pisilnie kellett, de nagyon. Már sötét volt,
lekuporodhatott a közeli bokrok alatt, és ha pisil az ember, néha könnybe lábad a
szeme, csakhogy ő most sírt, valahol férfihangon röhögtek, tehát mégis látták,
pucéran guggolt, mellette a lepedőbe göngyölt pakk, úgy látszik, soha nem bújhat el
többé.

Éjfél felé kopogott a nevelőszoba sötét ablakán, hamarosan fény gyúlt, Surányi nézett
ki az üvegen, majd ki is nyitotta az ablak két, sokat próbált szárnyát, gyere az ajtóhoz,
kiscicám, mondta, máris nyitom.

(A novella az író Ünnepi Könyvhétre megjelent Nóra jön cím? kötetében
olvasható).

Olvasson tovább: