Kereső toggle

Egy veterán orosz bombázópilóta emlékei

Azt mondták, vigyázzunk Budapestre

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Május 9-én a volt Szovjetunió egykori polgárai világszerte a Győzelem Napját ünnepelték.
A budapesti Szabadság téren is öszszegyűltek reggel az itt élő orosz ajkú közösség
képviselői. A résztvevők között volt Vlagyimir Szljunyájev, egykori szovjet repülős
navigátor, egyike azoknak, akik 1944 végén–1945 elején Budapestet bombázták. 55 év
elmúltával Alma-Atából utazott ide, hogy megemlékezzen az egykor történtekről.



Vlagyimir Szljunyájev, a veterán pilóta. Most már tetszik Budapest
    Fotó: V. A.

Szljunyájev elöljárójának repülős naplójában a következő bejegyzés maradt
fenn: "Harci feladat: Budapest úthálózatának szétbombázása." Természetesen
ilyen feljegyzéseket tilos volt készíteni, de a pilóták azt mondták: "Ha valaki közülünk
életben marad, ki fogja neki másképp elhinni, hogy Budapestet Po–2-esekkel bombáztuk?"

Az orosz Po–2-es gép a második világháború elejére már elavultnak számított: négyszárnyas,
kétüléses, furnérból készült példányok voltak. A volgai balalajkagyár készítette
őket – már ez is jelzi, milyen "katonai csoda" volt ez a bizonyos repülő, amely
könny? éjszakai bombázónak számított. Két darab százkilós bombát volt képes az
égbe emelni, fegyverzetéül pedig egy géppuska szolgált, méghozzá rendkívül gyors
tüzelés?: 1800 lövést adott le percenként. Igaz, mindössze hetven patron járt hozzá,
ami már két másodpercnyi lövészet után elfogyott. Célzóberendezéssel, rádió-összeköttetéssel
nem rendelkezett, a pilóta és a mögötte ülő navigátor kabinja nyitott volt, fülükbe
süvöltött a szél, és a motor sem volt éppen halk. Az ejtőernyő szintén hiányzott:
egyszerűen nem vitték magukkal. A lövések idején ugyanis a navigátor kénytelen volt
felállni a helyéről és hátrafordulni. Ekkor előfordult, hogy a mellén elhelyezkedő
ejtőernyő véletlenül kinyílt, betakarta a fél repülőt, amitől az elvesztette az
egyensúlyát és lezuhant.

– Nos, hát ilyen furnérmicsodán repkedtünk – meséli Vlagyimir Szljunyájev –,
és még a német védelem olyan erőteljes csomópontját is, mint Budapest, ilyenekről
bombáztuk. Miután az első öt Po–2 bevetésre került, még egy faliújságot is készítettem,
melyben az ellenségen viccelődtem.

Az első bevetés Magyarország fővárosa ellen 1944. november 7-én, éjjel történt.
Akkor a 930-as légi ezred, melyben Szljunyájev szolgált, még a Tiszán túl állt.
Ezután áttelepültek egy Hatvantól 10 km-nyire délre elhelyezkedő reptérre, később
rendszeresen onnan indultak Budapest felé. Az, amit a furnérrepülők pilótái először
megláttak a fővárosból, leny?gözte őket: a főútvonalak autók és tankok ezreinek
fényszóróitól ragyogtak. Sokkal több célpont kínálkozott, mint ahány bombát
magukkal tudtak volna vinni.

"Miért minket küldenek? Menjenek a közép- és nehézbombázók – mondták a Po–2-es
pilóták elöljáróiknak. – Az amerikai Bostonok féltonnás bombákat is elbírnak,
hadd bombázzanak ők! A fasiszták hamarabb feladják."

A Bostonokat bérbe kapták az amerikaiaktól. Hasonló fajsúlyú gépekkel addig már több
várost sikeresen lebombáztak. A Po–2-esek pilótáinak azonban ezt felelték a
parancsnokaik: "Szándékosan Önöket küldjük Budapestre. Azért, hogy ez a város ne
legyen porig rombolva. Budapest nagy kulturális és történelmi érték, meg kell kísérelni
a megőrzését."

Amikor az orosz sereg bevette Pestet, a városrészt a németek kezdték bombázni, méghozzá
a nagy erej? Dornier és Junkers gépekkel. Jóval nagyobb rombolást végeztek, mint a
szovjet Po–2-esek.

– A parancsnokaink továbbra is a mi kis könny? gépeinket küldték Budára – emlékezik
vissza az orosz háborús veterán. – A kép elég érdekesen alakult: Úgy egy kilométer
magasan szállunk Buda felé, fölöttünk pedig mennek Pest felé a német bombázók. A
mieink lőtték is őket, de túl magasan voltak. Nekünk pedig sűr? golyózáporon
kellett átjutnunk, kockáztatva azt, hogy esetleg a sajátjaink ölnek meg. Ezt persze
tudta a vezetés, de más repülőket nem küldtek éjjel Budapestre.

Szljunyájevnek a papírforma szerint meg kellett volna halnia Budapesten. Mégis
megmentette… a faliújság. 1945 szilvesztere előtt három nappal a parancsnok megbízta,
hogy az ünnepre készüljön egy újabb szám.

– A pilótám, Szemjon Uljahin ezért másik navigátorral repült aznap – meséli a
veterán –, a bevetésről pedig nem tértek vissza. Egy másik repülő is lezuhant,
ott Prjahin volt a pilóta. Újév után Budapesttől nem messze megtaláltuk az elégett
roncsot. Prjahinékból csak a csontváz maradt meg. Az én pilótámat pedig a másik
navigátorral a saját bombáik robbantották fel, amikor a gép lezuhant. Négyük maradványait
közös sírba temettük a mezőn…

Vlagyimir Szljunyájevet Csehszlovákiában érte a háború vége. 1945 szeptemberében
Budapest érintésével tért haza. Ahogy sétált a városban, a Parlament közelében
talált egy gránitból készült emlékművet, rajta egy szovjet repülőgép modellje,
oldalán húsz elesett repülős neve, köztük Szljunyájev négy említett bajtársáé.

A veterán pontosan azért utazott ide Alma-Atából, hogy virágokat vigyen ehhez az emlékműhöz,
ám az időközben elkerült onnan. A mai Budapest viszont nagyon tetszett a volt repülősnek.
– Jó, hogy nem lett földig rombolva – utalt rá beszélgetésünk során.

Május 9-én a koszorúzási ünnepség után az Andrássy úti orosz kultúrcentrumban
fogadást tartottak, amin Vlagyimir Szljunyájev is részt vett. Oroszország, Kazahsztán,
Ukrajna, Belorusszia, Moldávia és Bulgária nagykövetei beszélgettek, fényképezkedtek
vele.

– Gondolta volna akkor, hogy ötvenöt év múlva egy ilyen rendezvényre lesz
hivatalos? – kérdeztem a Budapestért harcoló veteránt.

– Hová gondol! Hiszen csak azon gondolkodtunk, hogy hogyan győzzünk, és hogyan
maradjunk életben…

Olvasson tovább: