Kereső toggle

Interjú Vitalij Szidorenkóval, Jurij Gagarin unokatestvérével az űrhajós targédiájáról

Jó ember volt. Kár, hogy megölték

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Harminckilenc éve, 1961. április 12-én első alkalommal repült ember a világűrbe.
1968. március 27-én a föld első kozmonautája rejtélyes körülmények között
meghalt. Pétervártól 100 kilométerre, a leningrádi körzet falvainak egyikében él
Vitalij Szidorenko, aki anyai ágon másod- unokatestvére Jurij Gagarinnak. Korábban
Leningrádban élt, és egyike volt a föld első kozmonautájához közeli embereknek.
Jelenlegi állandó lakhelyére, egy kis falusi házba költözve emlékeit is elhozta magával
Jurij Gagarinról.



Gagarin 1966 júniusában kezdte el a második űrutazására való felkészülést. A képen
Alekszej Leonov segít barátjának

– Gyermekkorától ismertem őt. Akkoriban csak időnként találkoztunk. Idősebb
voltam nála néhány évvel. Igazi kapcsolatunk akkor kezdődött, amikor ő már felnőtt.
Akkor még fiatal, ismeretlen pilóta volt.

– Tudta, hogy űrpilótának készül?

– Valamit tudtam, valahogy kitaláltam. De ez már később volt. Emlékszem,
egyszer nyáron feküdtünk a szénapadláson, és elkezdett beszélni a világűrről, a
csillagokról… De hogy ő lesz az első űrpilóta, és mikor fog repülni, természetesen
nem tudtam, mint ahogy a többiek sem. Jurij édesanyja, Anna Tyimofejevna kerti munka közben
értesült fia repüléséről. Ahogy volt, pufajkában, egyenesen a kertből futott a
vonathoz. Így érkezett Moszkvába is. Az apa, Alekszej Ivanovics ács volt, és ezalatt
alkalmi munkán volt a szomszéd faluban. A Kommunista Párt Kerületi Bizottsága
gyerekeket küldött érte. Úgy vitték Moszkvába, ahogy rátaláltak a tetőn – szintén
csizmában és pufajkában. A Jurijjal való találkozás előtt bevitték őket a GUM áruházba,
hogy átöltözzenek. Az anyának még csak volt valami fogalma arról, mit is vegyen magának,
hiszen Petrográdban nőtt fel; az apa, Alekszej Gagarin azonban igazi orosz falusi muzsik
volt.

Vettek neki egy fehér inget, amelyet szerintem életében nem vett fel, vettek egy égszínkék
nyakkendőt, amilyet a vőlegények szoktak hordani, öltönyt, cipőt, a zoknit meg
elfelejtették. Ő pedig látván, hogy nincs zokni, felhúzta a kapcát, és már ment
is. Az őt kísérő gyerekek még időben észrevették, és adtak neki egyet.

A repülés után felhívott engem a nővérem Moszkvából, hogy jöjjek. Fel is utaztam,
azonban kizárólag a legközelebbi hozzátartozókat engedték a közelébe: szüleit,
feleségét. Gagarint külön házban helyezték el, és hosszú ideig elérhetetlen volt.
Egyszer a szüleivel együtt utaztam a kórházba közös nagynénénket meglátogatni. A
szülőket egy ezredes kísérte. Hozzá fordultam, hogy segítsen Jurával találkozni.
Mire ő: "Nem tudom megoldani ezt a kérdést." Az őket szállító sofőr mondta
nekem végül is: "Mit vársz tőlük, majd én megpróbálok segíteni." Rádió-összeköttetésbe
lépett valakivel, majd hozzám fordult: "Húzzatok sorsot, csak egy fő mehet be hozzá."
Így is tettünk. A sors az unokatestvéremre esett. (Aki Gagarin unokatestvére is volt
egyben).

– Mikor találkozott vele először a történelmi utazása után?

– Ez már később volt, nyár felé. Felhívott engem Leningrádban, és azt
mondta: "Gyere ide, megünnepeljük." Elmentem hát hozzá Moszkvába. Volt ott egy másik
rokona is, Scsekocsihin, katonai tolmács, aki fotózott is. A Gagarinról készült képeim
többnyire az ő művei. Ha a pályaudvarról rögtön Gagarinhoz mentem volna, ott értem
volna Koroljovot és helyettesét, Kamanyint; éjjel háromig nála voltak. Én azonban a
feleségemmel először annak húgához mentünk, és ott is voltunk reggelig. Úgyhogy
Koroljovékat elkerültem.

– Amikor először találkozott Gagarinnal az űrutazás után, kérdezett tőle
valamit a világűrről? Bizonyára érdekelte, hogy mit látott ott először.

– Természetesen nagyon érdekelt. Mutatott valami felvételeket, amelyeket az űrhajóból
készítettek. Elkezdett valamit magyarázni, ekkor azonban odaszaladt hozzá egy nő,
szerintem biztonságis volt, de Jurij elküldte őt. A nő után egy hatalmas termet?
ember jelent meg. Ekkor Jura odaszólt nekem: "Na kész, ennyit erről." Az világűrről
több szó nem esett. Az a másik pedig csak ült és hallgatott, egész este ott volt velünk.

– Mondja, valóban úgy van, hogy Gagarin még az űrutazás után, a dicsősége
teljében is olyan egyszer? és nyílt szív? srác maradt, amilyen volt azelőtt?

– Szerintem igen. Mindig is nagyon élvezetes volt a társasága. Jura rendkívül
közvetlen ember volt. Nem tudom, másokkal milyen volt, de velem ő ugyanolyan maradt,
mint régen. Természetesen mindannyiunk számára, akik közel voltunk hozzá, Jura személye
jóval jelentékenyebb lett. Előfordult, hogy együtt ültünk vele, s őt hol a Legfelsőbb
Tanácsból, hol máshonnan hívogatták. Egyszer még arra is megkérték, foglaljon állást
a nemzetközi politika kérdéseiben. Meg is jegyezte nekem: "Na, ők is megtalálták a
nagy aktivistát és a nemzetközi problémák szakértőjét." De hát akkoriban az
ilyesmi kötelező volt.

Rendszeresen fellépett, különféle országokba utazott. Az űrutazás után a
Zsukovszkij nevét viselő Katonai-Légi Mérnöki Egyetemen kezdett el tanulni, még
vicceltem is vele: "Neked annyi elfoglaltságod van, hogy még tanulásra sincs időd,
biztos csak úgy ott vagy." Erre megbántódott, és már hozta is a jegyzeteit
megmutatni, hogy mindenhol az ő kézírása van.

Koroljov akadémikus mondta, hogy sok nagyszer? emberrel találkozott már, azonban a
legnagyobb benyomással Gagarin volt rá. Úgy vélte, nagy jövő vár rá a technika terén.
Koroljov halála után pedig Kamanyin próbálta nagynénénket rábeszélni arra, hogy győzze
meg Jurijt, folytassa a műszaki pályát. Marija Tyimofejevna le akarta beszélni
Gagarint a repülésről, teljesen sikertelenül: Jurij repülni akart.

– Azt mondta, hogy Gagarint nem rontotta meg a siker; de milyen hatással volt ez a
rokonaira?

– Valentyin, Jura nagyobbik bátyja egyszer? villanyszerelő volt, az űrutazás
után írni kezdett. Jó néhány könyvet írt Gagarin űrhajósról. Jura egyszer ezt
mondta nekem: "Vitalij, kérlek, ne legyél te is olyan író, mint Valentyin."

Még az űrutazás előtt az édesanyjuk egyik húga meglátogatott engem Leningrádban,
és meg szerette volna osztani emlékeit a forradalmi mozgalomról, melynek valaha résztvevője
volt. Összehoztam őt a kirovi párttitkárral. Ahogy ott ült és hallgatta a nagynénit,
láthatóan unatkozott, és ezt nem is leplezte különösebben, úgyhogy egy idő után
az megsértődött, és elment. Az űrutazás után ugyanez a titkár rögtön szaladt
hozzám: "Hívjad gyorsan a nagynénéteket, mondja el, amit a múltkor elkezdett."
Mire én: "Nem, most már keresd magad."

– És Önt hogyan érintette Gagarin sikere?

– Nekem a sajátom is elég volt. Gyártásvezető voltam, majd egy katonai üzem
igazgatója. Ugyanúgy viszonyultak hozzám az űrrepülés után, mint előtte, egyszer
pedig azt mondták: "Reménykedsz abban, hogy Gagarin kihúz a csávából, ha nem
teljesíted a tervet?"

– És maga mit felelt?

– Azt feleltem, hogy bolond, aki ezt feltételezi. Soha nem takaróztam Gagarinnal.

– Jurij szerette a népszerűséget, vagy inkább fárasztó volt neki a "díszgenerális"
szerepe?

– Az űrutazás után szinte lehetetlen volt vele találkozni, annyira híres lett.
Utazásai során igyekezett elkerülni a nyilvánosságot. Ha valaki mégis tudomást
szerzett hollétéről, az emberek az ablak alá gyűltek, és egészen éjjelig kiabálták:
"Gagarin! Gagarin!" Szóval, csak úgy simán vele lenni nagyon nehéz volt. Valahová
elkísérni pedig még inkább. Ahogy meglátták, egyből ráragadtak, őt ez nagyon
zavarta. Azt is tudta jól, többen politikai tőkét próbálnak kovácsolni a vele való
ismeretségből. A "díszgenerális" szerepe meglehetősen kifárasztotta. Egyszer
beugrott édesapámhoz, és azt mondta: "Kezd már az agyamra menni, olyan jó lenne lelépni,
jó messzire ettől az egész porveréstől."

– Azt mondta, hogy Gagarin inkább repülni akart, mint technikai dolgokkal
foglalkozni. Ez alatt az űrrepülést értette?

– Természetesen még egyszer szeretett volna a világűrbe kijutni. 1967-ben
Komarov helyett ő repült volna. Ez nem sikerült. Komarov pedig akkor halt meg.
Vlagyimir Komarov volt Gagarin dublőre.

– Létezik egy verzió, miszerint Gagarin tudomást szerzett arról, hogy a Szojuz
1-es űrhajóval, amellyel repülnie kellett volna, nincs minden rendben, és erről értesítette
is főnökeit. Gagarint ezután levették a pilótalistáról. A repülésre azonban mégis
sor került: Komarov ment helyette. Már az űrhajó indításakor tudták, hogy nem tér
vissza többé. Tudott róla Gagarin is. Röviddel azelőtt Komarovval együtt az űrben
való összekapcsolódást dolgozták ki. Gagarin engedélyt kért arra, hogy egy másik
űrhajón felrepüljön, csatlakozzon a Szojuz 1-hez, és kimentse Komarovot. Az engedélyt
nem adták meg. Komarov egy nap múlva elégett. Azt mondják, megértette, hogy tússzá
tették, és haláltusájában hangosan szidalmazta azokat, akik hibás űrhajón küldték
fel őt. Gagarin mesélt erről?

– Mesélt, és nem csak ő. Ez egy máig is sötét történet.

– Gagarin halála szintén egy sötét történet. 1997-ben mutatták be először
azt a dokumentumfilmet, amely ennek körülményeit vizsgálja. Három verzió is létezik
a MIG–15-ös vadászgép lezuhanásáról, melyben Gagarinon kívül egy kiváló repülőkiképző,
Vlagyimir Szerjogin is tartózkodott. Az első verzió szerint a tragédia ez utóbbi hibájából
történt. A második szerint mindketten ittasak voltak. A harmadik verzió szerint egy
gondosan kitervelt merénylet áldozataivá váltak. A film készítői az első két
verzió abszurditását bizonyítják, viszont tényekkel támasztják alá a harmadikat.
Úgy vélik, hogy Gagarinék gépe megcsavarodott, miután egy váratlanul ott termett SZU–11-es
légörvényébe került, vagy miközben elhajolt egy föld-levegő rakéta elől (amelyet
ki tudja, miért lőttek ki éppen Gagarinék repvonalába). Ha figyelembe vesszük még
azokat a furcsa körülményeket is, hogy például indulásuk előtt nem küldtek előre
időjárásjelző repülőt, elromlott a földi magasságmérő, (ezért nem tudták a pilótáknak
megmondani a repülési magasságot), továbbá azt, hogy a repülésre való előkészítés
során távol volt a vezetőség, úgy tűnik, valóban van min elgondolkodni…

– Azt, hogy Gagarin nem véletlenül halt meg, már jóval a film előtt is feltételeztem.
Emlékezhettek rá, hogy az első űrrakéták fellövésekor hunyt el Nyegyelin marsall,
a rakétacsapatok főparancsnoka. Ezeket a kilövéseket felvette a Leningrád nev? mozgó
televízióállomás. Én abban az üzemben dolgoztam, ahol a televízióállomások
alkatrészeit gyártották. A barátom pedig operatőr volt az egyik fellövés idején,
és amint az feltételezhető, az egyik külön fedezékben kuksolt. Nyegyelin viszont,
hogy bátorságát fitogtassa, a nyílt téren tartózkodott. Voltak vele még tisztek és
tábornokok is.

Amint az ismeretes, már a bajkonuri űrállomás területén felrobbant a rakéta, és
Nyegyelinnel együtt mindenki odaveszett. Azok a kevesek, akik élve megúszták, minden
évben újjászületésük napjaként ünnepelték meg a baleset dátumát. Már Gagarin
halála után történt, hogy éppen a barátomnál jöttek össze, és én is részt
vettem találkozójukon. Köztük volt a bajkonuri televíziós központ főmérnöke is.
Őt is, és a többieket is megkérdeztem Jura haláláról. Azt a választ kaptam, hogy
Gagarint és Szeregint rakétával lőtték le. Aztán pedig azzal az elmélettel álltak
elő, hogy csak egy pár másodpercen múlott, csak pár száz méter hiányzott, meg hogy
a felhős idő zavarta meg őket. Ostobaság! Már a temetés alatt lehetett hallani arról,
hogy Gagarinnak és Szereginnek több alkalommal meg kellett volna halnia, de mindig életben
maradtak. Nem az első balesetük volt az a bizonyos végzetes.

Azt feltételezni, hogy a katasztrófa idején Gagarin és Szeregin ittasok voltak, a
legnagyobb ostobaságok közé tartozik. A kocsivezetőket is ellenőrizték, mielőtt pályára
álltak, pont a pilótákat ne ellenőrizték volna?

– Az az elmélet, miszerint Gagarint hozzásegítették a halálhoz, rögtön a
baleset után és a rokonok között terjedt el?

– Nem. Ők elfogadták a hivatalos magyarázatot. Amikor a bajkonuriakkal való
beszélgetésem után visszamentem Moszkvába, a rokonok megdöbbenten hallgatták a történetet.
Az igaz, hogy az egyik ilyen beszélgetés alkalmával, amelyet Jura feleségével,
Valentyinával és Nyikolajev űrhajóssal folytattam, valaki megjegyezte: "Válja, azt
rebesgetik, hogy Jurkát lelőtték." Ő erre azt felelte: "Ha azt mondják, jól
mondják!" Nyikolajev erre azt mondta "Válja, miket beszélsz!"

– Emlékszik, hogy a Gagarin elleni merényletről szóló dokumentumfilmben arról
is szó van, hogy mindenki kedvence volt, és pontosan ezért szúrt szemet azoknak, akik
a hatalom csúcsain foglaltak helyet. Hiszen a mellette álló marsallok és a politikai
iroda tagjai észrevétlenek maradtak azok számára, akik látták Gagarint. Különösen
a magas rangú politikusok és tisztek érezték ezt meg, amikor külföldi útjaira elkísérték
Gagarint. Biztosan nem véletlen, hogy Hruscsov eltávolítása után megtiltották neki,
hogy elhagyja az országot, nem adták meg neki a vezérőrnagyi rangot, ami járt volna
neki, sem a Kozmosz Vezetője tisztséget az űrhajósképző központban, amit a Központi
Bizottság ígért meg neki. Mindössze 108 perc kozmikus repülés után Gagarin a dicsőség
magaslataira is felrepült, az állami elit soraiba került, miközben egyszer? és megközelíthető
szovjet fiatalember maradt. Azok az emberek, akik éveket töltöttek azzal, hogy előrehaladjanak
a ranglétrán, nem egykönnyen bocsátották ezt meg neki.

– Persze, irigykedtek a dicsőségére. Az egyszer? emberek őszintén rajongtak
érte. Mindenhol tárt karokkal fogadták. Valóban nagyon szimpatikus ember volt:
udvarias, értelmes, tisztelettudó, emellett elég közvetlen is, szeretett tréfálkozni.
Így hát irigyelték. Még közvetlen munkatársai közül is sokan elfogultak lettek
vele szemben űrrepülése után. Érezték, hogy mindössze egy repülés után
felfoghatatlanul magasra került, ők meg…

– Ön részt vett Gagarin temetésén?

– Igen. Egyedül mentem. A rokonoknak külön buszt biztosítottak. A ravatal
a Szovjet Hadsereg Házában állt. Az űrhajósoknak külön szobában terítettek
asztalt, kiváltságosak voltunk, hogy mi is bemehettünk.

– Elmondana még valamit Gagarinról?

– Jó ember volt. Kár, hogy megölték.

– Ragaszkodik ehhez a megfogalmazáshoz? Nem meghalt, nem elhunyt, hanem megölték?

– Igen. Erről meg vagyok győződve.

Olvasson tovább: