Kereső toggle

Ötéves koromig Kovács Pistinek hívtak

mondja Rajk László Tihanyi Péternek

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Rajk László:

építész, díszlettervező, politikus



1949-ben született Budapesten.

1972-ben építészmérnöki diplomát szerez.

1981: lakásán megnyitja a szamiszdatokat terjesztő "Rajk-butikot".

Házkutatások, majd kilakoltatás.

1988-ban a Szabad Kezdeményezések

Hálózatának, később az SZDSZ-nek az alapító tagja.

1989: a Mafilm díszlettervezője.

1990-től országgyűlési képviselő.

1992: a Színház- és Filmművészeti Főiskolán díszlettervezést tanít.

1996-ban a Tocsik-ügy kapcsán tiltakozásképpen lemond parlamenti mandátumáról.

2000 januárjától az SZDSZ budapesti választmányának az elnöke.

"A Párt belenyúlhat a múltba, és azt mondhatja egy eseményről, vagy
személyről, hogy az sohase létezett. Így a múltat nemcsak megváltoztatják, de meg
is semmisíthetik, a megsemmisítés műveletét elfelejtik, a hazugság így valósággá
lesz. Ez éjszaka történik. Hirtelen durva kezek felrángatnak álmodból, kegyetlen
arcok gyűrűje az ágyad körül. Tárgyalás nincs. A nevedet kitörlik az agyadból,
majd eltávolítják a nyilvántartásból, eltörlik az emlékét is annak, amit valaha
is cselekedtél. Új nevet adnak, kiemelnek a történelem folyamából, majd kibocsátanak
a sztratoszférába. Megsemmisítenek a múltban éppúgy, mint a jövőben. Soha sem létezett
leszel." (Orwell)



Rajk László: "Nem tudom eldönteni, hogy apám egy hős volt-e vagy antihős."
    Fotó: Vörös Szilárd

– Mennyi idős voltál, mikor édesapádat kivégezték? Mit jelent neked az
a szó: apa, anya? Mi volt számodra az ifjúság?

– Három hónapos voltam. Nem sokkal különbözöm attól a gyerektől,
akinek az apját elüti a villamos, amikor három hónapos. Azután az anyja nem megy soha
férjhez, s aztán tinédzser koromra ott van egy tök homályos apakép, amivel nem tudok
mit kezdeni. Azt hiszem, hogy a félárva, árva, elvált embereknek a vergődése töltötte
ki nagyrészt az ifjúságomat. Anyámat is leültették öt évre, úgyhogy én majdnem
hatéves koromban találkoztam vele először.

– Addig hol voltál?

– Nevelőotthonban valahol Szabolcsban. Nem egyenesen kerültem haza az intézetből,
mert akkor még édesanyám ült. Mikor engem kiadtak, akkor a nagynéném nevelt egy évig.
Hogy úgy mondjam, én egy évvel előbb szabadultam, mint anyám.

– A nevelőotthonban mit tudtál magadról, ki vagy te? És mit tudtak rólad a
nevelők?

– Engem teljesen el akartak tüntetni. Eltörölték a nevemet is, az
otthonban Kovács Istvánnak hívtak. Senki nem tudta, ki vagyok valójában. Én se, ők
se. Én voltam a Pisti. Erről az öt évről semmilyen emlékem nem maradt meg. Minden
kitörlődött az agyamból, mintha ott se lettem volna. Anyám később elárulta, hogy
elvitt egy gyermekpszichológushoz is, mivel nem értette, hogy lehet az, hogy az emlékezetemből
így kihulljon valami. A pszichológus azt mondta, hogy egy ösztönös védekezésből,
önvédelemből egyszerűen kikapcsolt a tudatom. Ez valami zsigeri élni akarásból táplálkozhatott.


Már vén fejjel, lementem vidékre, és elmentem az otthonba. Nagyon vizuális vagyok,
gondoltam, ha meglátom az épületet, az intézetet, eszembe jut valami, de semmi.
Megtudtam, hogy minden gyereknek volt egy dadája, akinek naplót kellett vezetni a rábízott
gyerekről, mikor nem ette meg a sárgaborsót, hányszor volt hasmenése stb. Megtaláltuk
a Kovács Istvánról szóló naplót. Szép hosszú, dőlt betűkkel volt írva, úgynevezett
kötött írással, akkor még azt tanították. Mondom a végét: "Itt járt egy ember,
bőrkabát volt rajta, és azt mondta, Pistinek el kell mennie innen, el fogjuk vinni.
Pisti nem akart elmenni, sírt, toporzékolt. Senkitől nem volt hajlandó elbúcsúzni.
Aztán megjött a fekete autó, és Pisti teljesen összekakilta magát. Nem tudjuk hová
vitték" – pont, vége.

– Mikor kaptad vissza a nevedet?

– Abban az időben a gyerekeknek még jegyre adták a ruhát. Ezért a nagynénémék
kénytelenek voltak adoptálni. Az iskoláimat már Györk István néven kezdtem. Ha az
utcán, azt mondja valaki mögöttem, hogy Pista, akkor én éppúgy hátrafordulok a mai
napig is, mintha azt mondaná, hogy Laci.

– Nem mondod komolyan…, hogy még a mai napig is?

– De, abszolút. Ez beépül az ember zsigereibe. Például a nagynénémnek a
két fia – akik nálam kicsit idősebbek – azok a Pistát szokták meg, és azóta is
így hívnak.

– A Lehel piacnál, a Bulcsú utcában élt a nagynéném, az előbb említett két
fiával, a nagyanyámmal meg a férjével meg aztán velem. És ide érkezett meg anyám
is, mikor kiszabadult a börtönből. Heten voltunk abban a kicsi lakásban. Anyám és a
nővére úgy döntöttek, hogy az iszonyú sokk lehet egy gyereknek, hogy egyszer csak
belép a lakásba Júlia néni, és akkor azt mondják neki, hogy ő az anyád. Úgyhogy három
hónapig vártak, amíg összeszoktattak minket. Aztán egyszer elmentünk nyaralni. Akkor
voltam hosszabb ideig egyedül kettesben "Júlia nénivel". Úgy emlékszem, már a
vonaton mindent elmondott.

- Aztán?

- Aztán jött 56 tavasza, és anyám el akarta temetni a még akkor is temetetlen férjét.
Emiatt minket Kádárék két évre Romániába deportáltak, pont akkor, amikor talán
elkezdődhetett volna az életem. Nagy Imrével együtt tartóztattak le minket, s mi is
bent voltunk a jugoszláv követségen.

– A hatalom, a közélet szereplői hogyan viszonyultak azokban az években
hozzátok?

– Anyám mindenki számára két lábon járó lelkiismeret-furdalás volt.
Azok számára is, akik komolyan elhitték, hogy apám bűnös. Az ötvenes évek szörny?
paradoxonját éljük, dicshimnuszokat, verseket írnak a rendszerhez… Úgyhogy kínos
volt egy csomó embernek anyámmal ismerkedni, beszélni vele, vagy csak egyszerűen látni
őt. Nekem soha semmilyen konfliktusom nem volt vele, ez kivételnek számított abban az
időben, mert minden barátomnak, osztálytársamnak, ismerősömnek konfliktusa volt
otthon a saját szüleivel. Azt hiszem, soha életemben nem mondtam neki azt, hogy: "Nem."


Anyámék elsőgenerációs vidékiek, Lajosmizse mellől jöttek, tulajdonképpen egy
proli családból. De benne volt az a hihetetlen dinamizmus, amit úgy tudnék összefoglalni,
hogy menj és dolgozz, mindig csak arra támaszkodj, amit meg tudsz csinálni.

Hallatlanul szerettem őt, és tiszteltem a bátorságáért. Mindezek ellenére a hatalom
teljesen át tudott gázolni az életünkön, bevonult a mindennapjainkba, az ünnepeinkbe,
a gondolatainkba, a vágyainkba, a sejtjeinkbe.



"A Párt teljes mértékben saját maga miatt törekszik a hatalomra. Bennünket
nem érdekel mások java, jóléte, kizárólag a hatalom, a tiszta hatalom. A hatalom nem
eszköz, a hatalom cél. Az üldözés célja az üldözés. A hatalom célja a hatalom.
Kezded érteni?" (Orwell)



– Mikor például Pesten elterjedt a pletyka, hogy Rákosi haza fog jönni, akkor
anyám a következőt találta ki. Leült egy ügyvéddel, és közösen kibányásztak
egy olyan paragrafust, amely segítségével Rákosit sportcsarnoki beszédének a híres
mondata alapján – "…A Rajk-ügy megoldása sok álmatlan éjszakámba került…"
– egyszerűen feljelentette gyilkosságért. De nem a pártközpontban vagy a főügyészségen,
hanem a kerületi kapitányságon.

Anyám pontosan tudta, hogy a kerület megrémül, azonnal küldi tovább a tanácsba, az
szintén megrémül, és azonnal továbbküldi a minisztériumba, az pedig tovább a nem
tudom hova, és két percen belül az egész ország erről beszél. Nem ő akarta
elterjeszteni ezt, hanem felhasználta a pártbürokrácia gyilkos félelmét. Rákosinak
mázlija volt, meghalt mielőtt bejött volna az országba.

– Miért, szerinted mi lett volna, ha Rákosi nem hal meg, és bejön
Magyarországra?

– Abban a pillanatban rárepült volna a külföldi sajtó. A Kádár-rendszernek
és politikai ellenzékének az egyik nagy küzdelme éppen az "ügyek" hírérték fölé
emelése, illetve hírérték alatt tartása körül forgott. A sajtó bizonyos hírérték
fölött leközöl valamit, bizonyos hírérték alatt meg nem. A külföldi sajtónál ez
még inkább így van. Kádárék nagyon vigyáztak arra, hogy semmi ne menjen hírérték
fölé. Tehát ha valakit letartóztattak, azt reggelre kiengedték, hogy délre már cáfolni
tudják a letartóztatottság tényét.

– Ekkorra nagyjából el tudtad már dönteni, hogy mi a jó, mi a rossz, ki a
gyilkos és ki az áldozat, mi az igaz és mi a hamis, hogy mit szabad és mit nem szabad?

– Ezt akkoriban úgy hívták, hogy kettős tudat. Mást hallottam otthon, és
mást az iskolában. Amit otthon hallottam, arról az iskolában nem volt szabad beszélni,
fordítva viszont igen. Anyámék otthon Nagy Imréről beszéltek, meg az 56-os
forradalomról, de az iskolában ez már Október Sajnálatos Eseménye volt. Ezt mi
egyszerűen úgy rövidítettük, hogy OSE. Gondolj bele, micsoda skizoid állapot.

– Kádár félt tőletek?

– Anyámtól tartott, amíg élt.

– Találkoztak egymással? Néztek egymás szemébe?

– Nem, soha.

– Melyik volt az a pillanat, amikor úgy érezted személyesen is, hogy apád
kapcsán megtörtént a rehabilitáció?

– Nem volt ilyen pillanat a mai napig sem. Nem is a rehabilitáció izgat
engem, hanem az igazság kegyelmi pillanata, az a pillanat, amikor az igazság megpróbál
számomra egyszer csak megmutatkozni. A többi csupán tragikomédia. Azok, akik a 80-as
években apámat piedesztálra emelték – mint azt a kommunistát, aki kőkeményen
harcolt a moszkoviták ellen, és akinek többek között ezért kellett meghalnia –,
azok most úgy anyázzák őt, ahogy csak tudják. Hogyan lehet ennyire idétlennek lenni,
nem értem.

– Hogyan szerepelnél legszívesebben a lexikonban? Ki vagy te? Művész?
Politikus? Díszlettervező? Mártírgyerek? Vagy egy örök ellenzéki?

– Egy kreatív alkotó vagyok. Egy építész. Művészfajta embernek gondolom
magam, ennek minden előnyével és hátrányával. Most már nekem az építészet sokkal
nagyobb kihívás, mint a politika, sokkal. Régen azért nem volt ekkora kihívás, mert
egyszerűen nem csinálhattam.

– A mai fejeddel kinek látod apádat, hősnek, antihősnek, kommunista vezérnek,
egy esendő embernek vagy apunak?

– Találkoztam sok olyan emberrel, akik apámat személyesen ismerték, ahol
is nem én kérdeztem, hanem meséltek róla. És egyszer csak elkezdett kirajzolódni egy
sokkalta bonyolultabb kép a hős ellenálló vagy a nagytisztelet? kommunista harcos képénél.
Ettől kezdve ez inkább egy megoldandó problémát jelentett, mintsem emóciókat ébresztő
belső kötődést egy apa iránt. Én a mai napig nem tudom eldönteni, hogy apám egy hős
volt-e vagy egy antihős.

Azt gondolom, hogy a kommunista mozgalomnak az az ága, vonulata, amelyikbe apám is
beletartozott – és ahol bizonyos dolgok történtek is –, irodalmilag, filozófiailag
és minden egyéb módon meg van magyarázva. Azok a pillanatok viszont nincsenek
megfogva, amelyek számomra a legtanulságosabbak és legizgalmasabbak lennének. Hol szégyelljük
azt, hogy Hemingway is volt baloldali, hol nem szégyelljük. Hol szégyelljük azt, hogy
Camus azt mondta apámról, hogy ki kell végezni, aztán 56-ban odaállt a magyar
forradalom mellé. Vagy – ez a mai politikai életünknek is egyik izgalmas mozzanata
– hol van az a pont, amikor egy ember a saját erkölcsi mércéjét (ez lehet a Tízparancsolat,
lehet egy morális tartás, emberi kiállás) egyszer csak kezdi alárendelni úgynevezett
pártérdekeknek.

Az érdekel, mikor és hogyan kezdődik ez a finom alárendelés, hogyan és mikor csúszik
át észrevétlenül jellemtelenségbe, hazugságba, önzésbe, sőt, adott esetben diktatúrába
vagy gyilkosságba. Tehát egy úgynevezett pártérdek hogyan darálja be az embert úgy,
hogy onnan már nincs visszatérés.

Nézd meg a mai magyar parlamentet. Jézusmária! – mondod – ezt meg miért csinálta?
Ez egy rendes ember volt, szerettem, a haverom volt… és most meg ilyeneket csinál.
Elkezdi alárendelni a gondolatait, cselekedeteit egyfajta nem is tudom minek. Ez a
politika (a köz) és az individuum problémája.

Az én generációm valamennyire föl van vértezve ezzel az üggyel, a tapasztalataink
alapján vannak ilyen-olyan válaszaink, de az utánunk következő generációnak
nincsenek, mert még nem szembesülhetett ezzel a problémával. Itt nem tudsz utána
olvasni, itt nincs szakirodalom, itt újra meg újra meg kell vívnod a magad harcát.
Tudniillik ez nem fekete vagy fehér. Mert igenis létezik olyan, hogy alárendelés. De
mikor? És meddig? És hol a határ?



"Ne képzeld, hogy megmenekülsz, Winston, akármilyen tökéletesen megadod
is magad nekünk. Soha senkit nem kímélünk meg, aki egyszer eltévelyedett. S még ha
úgy döntünk is, hogy természetes halálodig életben hagyunk, akkor sem szabadulsz meg
soha tőlünk. Le fogunk törni addig a pontig, ahonnan már nincs visszatérés. Soha többé
nem leszel képes mindennapi emberi érzelmekre. Nem leszel képes szerelemre, barátságra,
nem leszel képes örülni az életnek, nem leszel képes nevetni, érdeklődni valami iránt.
És nem leszel képes bátorságra, becsületességre sem. Üres leszel. Üresre
facsarunk, aztán megtöltünk önmagunkkal." (Orwell)



Rajk László 1999-ben bátor életútjáért megkapta a francia Becsületrendet.

Olvasson tovább: