Kereső toggle

Te jó Isten, megöltem egy embert

892 forint

A Sátoraljaújhelyi Fegyház és Börtön különlegesen őrzött épületének egyik cellájában beszélget Jusztin Szabolcs elítélttel Tihanyi Péter

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Már öt évvel vagyunk a tragédia után, de e történet által felvetett kérdésekre
igazi válaszok nincsenek. Csak homályos, bizonytalan foltokat látunk, ha a tükörbe nézünk.
Talán valamikor, valahol a választ is megkapjuk.

"Jusztin Szabolcs vádlott (született 1973. május 23-án) bűnös előre kitervelten,
nyereségvágyból, különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés bűntettében. Ezért
a bíróság a vádlottat életfogytig tartó, fegyházban letöltendő szabadságvesztés
büntetésére ítéli."



"Becsülettel leülöm a 18 évet"    Fotó: Vörös Szilárd

"A sértett 20 óra körüli időben ért haza, és mikor személygépkocsijával a
garázsba állt, a vádlott előjött a pincéből a magával hozott ötven centiméter
hosszúságú feszítővassal, és a garázs sarkához ment. A háttal álló sértettet e
vassal hatalmas erővel tarkón ütötte. A sértett ezután szembe fordult a vádlottal,
mire a vádlott a vasrúddal a fejére, arcára és testére is több hatalmas ütést mért.
Mivel a sértett védekezni próbált, egy nagy erej? karate rúgással hasba rúgta őt.
Mikor a vádlott látta, hogy a sértett ezek után is megpróbál felállni, lement a
pincébe, és a lejáratnál talált, száz centiméter hosszú fejszenyelet magához
vette. Ezzel két-három esetben olyan erővel ütötte meg a vádlottat, hogy a szerszámnyél
eltört. Ezután újra a pincéhez szaladt, és magához vett egy ásót, amelynek
fejhossza – azaz éle – harminchét centiméter volt. A vádlott a már térdelő sértetthez
ment, és az ásó élével többször belevágott a mellkasába, és a nyakába, a sértett
ezek után ismét hanyatt esett. Ezután a vádlott az ásót a földbe szúrta, majd
nekiugrásból mindkét térdével teljes erejéből a már mozdulatlan sértett mellkasára
ugrott, majd mikor hallotta, hogy a borda, a mellcsont szétroppant, és miután észlelte,
hogy a test teljesen elernyedt, felállt."



Szabolcs édesanyjának fiához írott levele a börtönbe:

"Szabolcskám!

Mindig az édesanyád maradok. Te voltál nekem a legkedvesebb. Mindig boldogan öleltelek
magamhoz, vagy mikor az ölelés elmaradt, mert már kicsit nagyobb lettél, szeretetemet,
mint polip a sok-sok karját, úgy árasztottam feléd. Nem vetted észre, Szabolcskám?
Tudod, hogy mindenki ismer bennünket. Édesapádnak másik munkahelyre kellett, hogy
menjen, én meg lemondtam a képviselőjelöltségről, mert a te őrültséged felkorbácsolta
az embereket. És én nem akartam magyarázni a megmagyarázhatatlant. Szabolcskám, légy
engedelmes az őrzőidnek. Kisfiam, ne nyugodj bele, hogy az életednek vége, hogy be van
fejezve, ne add föl, kérlek, ne add föl! Szeretlek. Édesanyád."



– Miért tetted, miért? Találkoztam a szüleiddel is, jól szituált, kedves
emberek. Hat gyönyör? testvéred van. Hogyan történhetett ez?

– Ez egy hosszú folyamat volt, aminek a vége ez a gyilkosság lett. Ebben az
időben nekem az már teljesen természetes volt, hogy bemegyek egy lakásba, és a másét
elveszem. Az, hogy megölök egy embert, az nem volt természetes.

– Mi volt ennek a hosszú folyamatnak a legeleje?

– A katonaságnál kezdődött. Nyugodtan elmondhatom magamról, hogy szép
gyerekkorom volt, és a katonaság előtt teljesen normális ember voltam. Ugyanolyan normális,
mint a többi. Tizennégy-tizenöt éves korom óta édesapámmal a viszonyom nem volt
felhőtlen. Mindig arra vágytam, hogy elfogadjon és szeressen. Én valahol mindig is
tiszteltem őt, talán ezt sohasem mutattam ki neki. Igazából a katonaságnál kezdődött
minden, ahol írnok voltam, és én kezeltem a pénzt. Azaz, a bent maradt pénzt mindig
elloptam. Nagyon sokszor loptam, és soha senki nem vette észre. Mire kijöttem, már
teljesen megszoktam a lopás ízét. Aztán egyre inkább mindenfajta rablásokból, betörésekből
tartottam fenn magam.

Egy idő után emiatt a szüleimmel is elromlott a kapcsolatom. A családban – nekünk
nagy családunk van – az együttélés semmilyen szabályát nem tartottam már be.
Addigra már érzelmileg is elhidegültem mindenkitől, pedig kiskoromban tudtam még
szeretni, örülni, nevetni, volt lelkiismeretem. Aztán nagyon gyorsan minden megváltozott.
Hirtelen minden ellen és mindenki ellen durván és keményen lázadni kezdtem. A szüleim
nem tudták tovább nézni és elfogadni azt, ahogy éltem, és – főleg azért, hogy a
kistestvéreim ne lássák azt, amit nem kell, hogy lássanak – megkértek, hogy menjek
albérletbe. Mondták, hogy akármilyen problémám van, bármikor hazajöhetek.

– Hány éves voltál akkor?

– Ez a katonaság után volt, húsz körül lehettem. Miután elköltöztem, végképp
megszoktam, és természetessé vált az, hogy megverem a másik embert, és elveszem a másét.
Legtöbbször csak azért ismerkedtem, azért barátkoztam, akár lányokkal, akár fiúkkal,
hogy meg tudjam őket lopni. Volt amikor sok pénzem volt, volt amikor kevés. A gyilkosság
előtti napokban éppen nagyon kevés. Kifigyeltem pár napig ezt az embert, úgy éreztem,
gazdag, ki akartam fosztani a lakását. Kifigyeltem hánykor jön, hánykor megy. Nem
akartam én őt megölni, csak úgy leütni, hogy eszméletlen legyen, hogy mozgásképtelen
legyen addig, amíg a lakását kirámolom. De ez az ember szinte az utolsó pillanatokig
nem vesztette el az eszméletét, nagyon küzdött. Az első, második, harmadik ütéseim
már akkorák voltak, hogy elvileg már attól meg kellett volna, hogy haljon. De
megfordult, és rám nézett, és lépett egyet felém. Védte magát, küzdött az életéért.


– Ez nem természetes?

– De igen, csak én nem erre számítottam. Egyre inkább begerjedtem attól,
hogy nem tudtam úgy leütni, hogy végleg elterüljön. A hiúságomat is elkezdte bántani,
hogyhogy jobb, mint én, hogyhogy több ereje van? Aztán így nagyon hamar átléptem egy
olyan határt, ami után már nem tudtam megállni. Innentől kezdve szinte rádupláztam,
úgy voltam vele, hogy nem érdekel, végül is mi fog történni. Egyre vitt valami vágy,
vagy indulat, vagy nem is tudom mi. Azt tudom, hogy leállni már nem tudtam, csak ütöttem,
csak szúrtam, csak rúgtam.

– Mi volt ez a vágy, vagy ez az indulat?

– Már a gyilkosság előtti bűncselekményeknél is, mintha belülről
valaki beszélt volna hozzám. Vagy hogy is mondjam egészen pontosan, mintha saját
magammal valaki elbeszélgetett volna: "Na mi van, ezt nem mered megtenni, gyáva vagy,
csak nem fogod abbahagyni, üssed még, hiszen még mozog. Miért nem fosztottad ki,
hiszen megtehetted volna? Mi van, csak nem berezeltél?" Ezek ilyen hangos, belső
gondolatok voltak, de legtöbbször nem tudtam eldönteni, hogy ez én vagyok, vagy sem.
Vagy hogy ki beszélget kivel.

– A jegyzőkönyvek leírása szerint mindent olyan "flottul" csináltál végig,
mint aki nem először csinálja ezt, nem először tünteti el a nyomokat, és mint aki
nem először ejti át a rendőröket.

– Ezt úgy éltem át, mintha teljesen természetes lett volna az, amit ott
csinálok a garázsban, mintha ezt gyerekkoromban nekem tanították volna. Mintha azt,
amit csináltam, én már láttam volna valamikor valamilyen filmen. Nem egy konkrét
filmre gondolok, hanem olyan filmre, amit bennem vetítenek. Ez a "film", mintha már
bennem lett volna valahol, mintha többször le is játszottam volna, és egyszer csak valóban
meg is történt.

– Közben felfogtad, mit csinálsz? Tudtad, hogy éppen halálba küldesz egy
embert?

– A lelkiismeretem már nem működött abban az időben. Az meg, hogy meghal
valaki a kezem között, vagy hogy annak fáj, amit csinálok, ez végképp nem merült föl
bennem. Csak az volt, hogy minél gyorsabban megsemmisíteni. Csak akkor álltam le, csak
akkor tudtam igazából lenyugodni, mikor teljesen egyértelművé vált, hogy meghalt az
áldozat. Akkor megnyugodtam, el is mentem utána kocsikázni.



"A vádlott érzelemszegény, morális, etikai, szociális érzelmek hiányával küszködő
egyén, ez azonban a beszámíthatóságát az elkövetéskor nem érintette, csupán megkönnyítette
a bűncselekmény elkövetését."



– Ez neked valamilyenfajta kielégülést okozott?

– Nem kielégülést, inkább sikerélményt. Ez is sikerült, ugyanúgy, mint
a többi. Ügyes srác vagyok. Biztos voltam benne, hogy erre se fognak soha rájönni,
mint ahogy az előző dolgaimra se jöttek rá. Tehát a sikerélményt úgy értem, hogy
volt egy feladatom, mármint olyan feladatom, amit én szabtam magamnak. A feladatot elvégeztem,
és ennek van eredménye, és ez az eredmény legtöbbször kézzel fogható.



"A vádlott a garázsban elhelyezett hűtőládából két pár száz forint érték?
virslit, egy doboz százhuszonkét forint érték? levestésztát, egy csomag hatvan
forint érték? marhamócsingot, egy csomag hetvenhárom forint érték? alföldi vegyes
főzeléket, egy csomag hetvenhárom forint érték? morzsolt fagyasztott kukoricát, két
csomag százharmincnégy forint érték? fagyasztott nudlit, egy csomag kilencvenhat
forint érték? burgonya krokettet tulajdonított el. Összesen nyolcszázkilencvenkét
forint értékben."



– Ennyit ér egy ember élete? 892 forintot? Vagy ez fel sem merült benned?

– Nem, nem merült fel. Még utána sem gondolkoztam el azon, hogy most lehet,
hogy olyan dologért öltem meg egy embert, aminek valamikor ötvenszeresét, százszorosát,
ezerszeresét is megkaptam, vagy csak el kellett vennem valakitől. Bűncselekményeim után
soha nem csináltam ilyenfajta mérleget, hogy menynyit ér, vagy mennyibe kerül egy
ember élete. Tehát ezen nem is gondolkoztam.

– Mi lett volna akkor, ha nem buktál volna le, ha nem kaptak volna el, ha esetleg még
most, öt év után is szabadlábon lennél?

– Tömeggyilkos lettem volna, ez egészen biztos, ezt öt év távlatából már
kimondhatom. Nem tudtam volna leállni. Mindig nagyobb és nagyobb élményekre és
sikerekre vágytam volna. Szerintem, erre ugyanúgy rá lehet szokni, mint ahogy az italra
vagy a drogra rászoknak az emberek.

– Tulajdonképpen mikor tudatosult benned, hogy mit tettél?

– Igazából csak akkor fogtam fel, mikor – az elkövetés után bő egy évre
– a tárgyaláson kihirdették az ítéletet. Akkor föl kellett állnom, és azt mondta
nekem a bírónő: "Életfogytiglani szabadságvesztésre ítélem." Tizennyolc év után
engednek szabadlábra, de akkor is csak feltételesen. Ez volt az első pillanat, amikor
azt mondtam, te jó Isten, megöltem egy embert!

– Jogosnak tartod a büntetésed?

– Igen. És becsületesen le is fogom ülni az egészet.

– Mi a garanciája annak, hogyha kiszabadulsz, nem fogsz újra ölni?

– Egy gyilkosnak nincs garanciája. Magam számára magamnak van garanciám,
de ez a külvilág számára az én esetemben nem számít garanciának, főleg nem
hiteles garanciának.

– Mire gondolsz?

– Én már nem az az ember vagyok, aki öt évvel ezelőtt bejött ide. Már
én is ugyanolyan ember vagyok, mint te. Emberi szívem van. Ugyanolyan ember lettem, mint
amilyen ember voltam a katonaság előtt. Tudok szeretni, vannak újra érzéseim, működik
a lelkiismeretem, él a szívem.

– Hogyan?

– Egyik ismerősöm behozott nekem négy évvel ezelőtt egy Bibliát a cellába,
és elkezdtem olvasni. Isten itt, a börtönben egyszercsak megérintett. Átadtam az életemet
neki. Teljesen megváltoztam az elmúlt években. Azért nem fogok újabb gyilkosságot
elkövetni, mert tudom, hogy Isten megbocsátott nekem.

– Honnan tudod?

– Jézus értem is odaadta az életét, és Isten az Ő vérén keresztül
engem is bűntelennek lát. Minden emberért meghalt a kereszten…, és én is ember
vagyok. És tudom és érzem is, hogy Ő engem… engem is szeret…, akkor is, ha…
gyilkoltam…

– Ihatunk itt egy kávét?

– Itt nem.

– Mondd, Szabolcs, hogyan képzeled el a jövődet? Vannak terveid, céljaid?

– Igazából az élettől nincsen már semmi extra kérésem. Megtanultam a
kevésnek is örülni. Itt bent rabként tudok örülni az életnek, külön minden
napnak. Jó dolog élni. Ezt kint, mikor szabad voltam, egy pillanatra sem éreztem.

– Tegnap este megkerestem a meggyilkolt férfi özvegyét. A hölgy elmondta,
hogy férje a város főépítésze volt. (Egy vidéki városról van szó. A hölgy kérte
nevének és a város nevének az elhallgatását.) Mindenki szerette és tisztelte őket.
A férje gyönyör? házakat épített, szelíd ember volt, a légynek se ártott soha.
Nagyon boldog család voltak… és akkor jöttél te. Vallásosak, egy szombatista gyülekezetbe
jártak. A feleségben a fájdalom semmit sem enyhült az öt év alatt. Azt mondta,
annyira várta, annyira jól esett volna neki, ha legalább annyit megtettél volna, hogy
a tárgyalás alatt, vagy a végén azt mondtad volna neki, hogy bocsásson meg.

– Nagyon hiányos emberi érzelmekkel rendelkeztem. Én nem fogtam föl, hogy
a megölt embernek van felesége, vannak gyerekei, akik siratni fogják az édesapjukat.

– Azt mondta a hölgy, hívő életének legnagyobb próbáit élte át az elmúlt
években. Sehogyan sem tudta felfogni, megérteni, hogy miért kellett meghalni a férjének.
Miért…? Azügyben is teljesen elbizonytalanodott, hogy Isten valóban minden emberért
meghalt? Minden ember számára kegyelmet tud adni, aki hisz Őbenne? Például számodra
is lehetséges a kegyelem? Évekig gyűlölt téged, gyűlölt, és nem tudott megbocsátani.
Miután mondtam neki, hogy ma idejövök hozzád a börtönbe, kérte, hogy mondjam meg
neked, hogy már nincs benne gyűlölet irántad, nincs benne harag. A fájdalom nem múlt
el… De neked megbocsátott.

– Hát… erre… én nem számítottam. Nem… is tudom mit… én… Köszönöm...

Olvasson tovább: