Kereső toggle

Szeretni kell az embereket

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Interjú dr. Szőke Péter ezredessel, a közelmúltban nyugdíjba vonult szegedi rendőrkapitánnyal,
akit 1995-ben "Szeged Emberévé" választottak.



Dr. Szőke Péter munkahelyi búcsúztatása    Fotó: archív

– 32 év, 9 és fél hónap. Ezredes úr pontosan ennyi ideig dolgozott a
rendőrségen. Miért választotta a testületet, hogyan indult a pályafutása?

– Ez egy merő véletlen volt. 1967 februárjában még a határőrségnél
voltam sorkatona, amikor egyszer a MÁV igazgatóságon a személyzetis nagyon felmérgesített:
vonali tartalékosnak akart beosztani, pedig akkor én már nagyon untam a 70-80 kilométeres
vonatozgatást. Mondtam is, inkább elmegyek segédmunkásnak, de ezt nem vállalom. Ekkor
találkoztam az egyik barátommal, aki rendőrnek akart menni, és engem is rábeszélt.
Úgy voltam vele, hogy ezt is ki lehet tanulni, és nem veszíthetek semmit. Leszerelésem
után három nappal már a Csongrád Megyei Rendőr-főkapitányság Társadalom Tulajdonvédelmi
alosztályán dolgoztam mint nyomozó, próbaidős őrmester. Persze utána el kellett
mennem egy pár hónapos rendőri alapkiképzésre Budapestre, a Mosoni laktanyába. Délelőtt
tanultunk, este dolgoztunk. "Szép szál" gyerek voltam a rendőri egyenruhában:
kicsi is, sovány is, szóval teljesen "ideális" rendőralkat.

– Származott ebből hátránya valaha?

– Igazából nem. Persze, ha egy nagydarab "húsember" lettem volna, könnyebb
lett volna a helyzetem, mert ez eleve adja a tekintélyt. Éreztem is a súlyát annak,
hogy a szakmai háttér kiválasztása nem a legszerencsésebben sikerült. De tudja, én
tanyai környezetben nőttem fel, és tudom, hogy ilyen helyen mindig a kiskutyáktól
kell félni: ugyanis mennél kisebbek, annál veszettebbek. A nagy komondor általában
csak ugat, a kicsi viszont odarohan, és belemar az emberbe. Ez rendőrben is így van, ez
a tudat vigasztalt. Volt ugyan néha egy-két megjegyzés, de tisztában kell lenni azzal,
hogy ha valaki a rend őre lesz, azzal arra is vállalkozik, hogy beáll a kirakatba.

– Miután visszakerült Szegedre, a társadalom-tulajdonvédelemhez, hogyan
alakult az élete?

– Először a vasúti szállítás, hírközlés alosztályán dolgoztam,
onnan az ipari alosztályra kerültem, majd a bankok, pénzintézetek háttérrendőr-biztosítása
tartozott hozzám. Ez már jókora falat volt számomra. 1967 egyébként egy fejlődő időszakot
jelentett a város életében is. Az első 3 és fél milliárd forintot ekkor utalták át
a magyar kőolajtermelők beruházására. Alig két hét alatt százával özönlöttek
az emberek Szegedre, és hozták a fúrótornyokat. Megváltozott ugyan az életritmus, de
még mindig sokkal lassabb volt, mint ma. Akkor az ötös út forgalmát két járőr is
ellenőrizni tudta, ma ehhez 10 ember kell. Balástyáig macskaköves út vezetett, a
bajai út kivételével pedig az egész Duna–Tisza közén csak makadám utak voltak.
Amikor ilyen terepen kellett járőrözni, a második világháborús BMW oldalkocsijában
ülve, ha egy IFA ment előttünk, gyakran kellett törölgetnem a port magamról. Nagyon
más világ volt az akkor. Aztán jelentkeztem az egyetemre, megnősültem, és született
két gyermekem. Időközben pedig a szamárlétrán is haladtam előre.

– Tehát a kezdeti "majd lesz valahogy"-ból komolyra fordult a dolog?

– Igen. Komolyan vettem a dolgokat, és meg is szerettem ezt a pályát. Rendőrnek
lenni egyébként nagy élmény egy fiatalnak: két egyforma üggyel soha nem találkozik,
rengeteg emberrel kerül kapcsolatba, ráadásul van kocsi, számítógép. Aki nem félszeg,
az ki tud bontakozni. Természetesen vannak kevésbé kellemes időszakok is.

Pályafutásom során történt egy-két furcsaság. 67-ben például minden reggel el
kellett olvasni a Népszabadság vezércikkét, hogy megtudjuk, X. Y. elvtárs mit hogyan
gondol, és mit hogyan kell tovább csinálnunk. 89-ben más jelleg? gondjaink voltak, a
rendszerváltás idején szintén. A lényeg az, hogy engem soha nem az érdekelt, hogy az
ellenzéknek vagy az aktuális hatalomnak mi az álláspontja. A legnagyobb gondom általában
az volt, hogy ellopták a Mariska néni libáját vagy a pénztárcáját a piacon. Minden
időben volt olyan dolog – akár jobbról jött, akár balról –, amivel egyetértettem,
és volt olyan, amivel nem. Ez utóbbinak pedig rendszerint hangot is adtam. Különösen
1990 után. Hiszen akkor már nemcsak a szólásszabadságot, hanem a szólás utáni
szabadságot is garantálták. Tudja, valahol az én tudatvilágomban ez úgy van, hogy a
demokráciában, még ha úgymond az aktuális hatalom kiszolgálója is vagyok, lehet véleményem,
és ezt el is mondhatom.

– Ha jól tudom, humorérzéke mellett ezeknek a véleménynyilvánításoknak
Pestig is eljutott a híre.

– Előfordult. Például amikor Szeged a legmélyebb ponton volt: a szerb bevándorlási
hullám idején beindult a gengszter-bűnözés, és a Z. Nagy-gyilkosság ügyében
kellett nyomoznunk. Akkor azt hittem, hogy megerősítik Szeged rendőri állományát létszámilag,
mert mi már csipásra dolgoztuk a szemünket. Ehelyett kaptunk három hétre egy héttagú
komplex ellenőrző bizottságot. Hangot is adtam ennek, hogy jól ki lettünk segítve,
ami az akkori ORFK bűnügyi vezetőjének nem tetszett.

– Ha már az ellenőrzéseknél tartunk, hadd kérdezzem meg, hogy mi a véleménye
a nemrégiben kirobbant békési "olajügyekről"?

– Nagyon őszintén mondom, hogy nem tudom, van-e reális magva, vagy nincs.
De szerintem egy biztos: ilyen esetben vagy a parancsnokkal lehet a baj, vagy a
beosztottal, ami miatt nem jönnek ki egymással. Előfordulnak ugyanis olyan
parancsnokok, akik despotikus vezetők, és nem tudnak az emberekkel megfelelően bánni.
Erre a beosztott megpróbálhat úgy visszavágni, hogy a korrupció színezetét vetíti
a parancsnoki karra, mert ki akarja adni magából az indulatot. Persze a másik oldalt is
meg kell vizsgálni, történetesen azt, hogy milyen rendőrtiszt az, akinek négy büntetője
és tíz fegyelmije van. Nálam soha senki nem kapott négy esetben fegyelmit, mert ha már
idáig eljutott, nem volt szabad maradnia a testületnél. Legalábbis ott nem, ahol én
dolgoztam. De még egyszer hangsúlyozom, nem tudom, hogy ebben az esetben mi történt.

– Ön szerint vannak azért olyanok, akik próbálnak előnyös kapcsolatot
kialakítani valamelyik rendőrrel?

– Én csak a saját példámat tudom elmondani ezzel kapcsolatosan. Rendőrkapitányként
az ember sok meghívást kap mindenféle eseményre, de el kell tudni dönteni, hogy
melyik szól neki, és melyik annak a személynek, akit meg akarnak kenni. Én azt a meghívást,
ami a személyemnek szólt, elfogadtam, viszont amelyikből azt éreztem, hogy "ez a
kapcsolat még jó lesz valamire", az utolsó pillanatban lemondattam a titkárnőmmel.
Nálunk a megyei állomány döntő része – a legfőbb vezetőktől kezdve – nálam
tanult. Én pedig mindig próbáltam beléjük nevelni azt, hogy soha ne az legyen a
fontos, kihez hogy dörgölőzzenek.

– 33 eseménydús év után nem volt nehéz a nyugdíjba vonulás mellett dönteni?

– Nem. Biztos hiányozni fog, de rá kell jönnie az embernek, ha egy csapatba
már nem fér bele. Ennyi. Nézze, 35 év alatt sok örökérvény? igazságot
megtanultam. Többek között azt is, hogy nem mindig másnak kell odatartanunk a tükröt,
hanem néha magunknak is. És hát rendőrként lehet hogy snassz, amit mondok, de
szerintem nem mindig morózus emberként kell rávetődni a lakosságra. Szeretni kell az
embereket úgy, ahogy vannak: a hülyét a hülyeségével, az okost az elméjével, a
toprongyost a toprongyával együtt, és akkor el tudunk igazodni ebben a társadalomban.
Tudja, volt Szegeden egy Böhm Jóska bácsi nev? kukavadász, aki száraz kenyeret gyűjtött
a sertéstartóknak. Mindig volt nála egy kis lapát is, amivel rendet tartott a kukák környékén.
Ő maga is tiszta, jól ápolt volt, nyakkendőben és ingben járt. Annak a rendszernek
volt az áldozata, amikor mindent államosítottak: elvették tőle 5 fővárosi áruházát,
majd amikor Nyugatra akart menni, a nála lévő aranyak miatt meghurcolták. Később
persze már lopás, tiltott határátlépés is szerepelt a listáján. Sikerült bűnöző
életmódra szorítani. Én ezt a Jóska bácsit nagyon kedveltem. Furcsa, igaz? Ilyen élményeim
voltak az évek során.

– Az ezredes úr már nem rendőrségi alkalmazott. Óraadóként tanít
viszont a rendőrtiszt-helyettesi iskolában. Milyenek a mai fiatal rendőrpalánták?

– Sokkal okosabbak, és kiállásra is jobbak. Értelmesebbek is, hiszen jobb
alappal indulnak, mint mi annak idején. Csupán a kontaktusteremtő képességgel vannak
problémák: azt kell megtanulniuk, hogyan kell megszólítani az embereket. Másként
kell beszélni ugyanis egy lakótelepen élővel, és másként Pista bácsival a tehén
mellett.

– Nagyon sok dicséretet, kitüntetést kapott az évek során.

– Tudja, ezek cirógatják ugyan az emberi hiúságot, és pénzben kifejezhetők,
de én azt mondom, hogy "a rangot és címet nem koldult rend szalagja, hanem a szellem
és erkölcs dicsősége adja". Ezt Vörösmarty írta, de tökéletesen egyetértek
vele. Sok minden adható, de nem kell hanyatt esni tőle. Az embert ugyanis mindig a főnöke
minősíti. Én, amikor az egyik főnökömnek szimpatikus voltam, dicséretet kaptam. De
aztán jött egy másik, akinek nem, az akkor megfenyített. Ez így zajlik. Nekem sokkal
többet ér, amikor az a simlis cigánygyerek, akit pályafutásom alatt legalább ötször
bezártam (és ezért haragudnia kellene rám), odaszól az utcán, hogy "Péter bátyám,
hogy áll az egészsége? Vigyázzon magára, rá se hederítsen a világra!" Higgye el,
ezek az igazi elismerések.

Olvasson tovább: