Kereső toggle

Átokháza

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A forgatás előtti napon indulok, egyedül. Nem dolgoztam még ekkora stábbal –
sofőrrel, operatőrrel, technikussal és rendezővel. Szeretném őket megelőzni.
Szeretnék emberekkel ismerkedni, ötleteket találni. Nem tudom ugyanis elképzelni, hogy
míg én azt feszegetem, hogyan lett a Sándorék lánya öngyilkos, körülöttem számomra
is idegen emberek babrálnak. A vonaton befejezem egy református lelkész Átokházáról
írott tanulmányának olvasását. Balotaszálláson szállok le a vonatról. Onnan
stoppal tovább Rúzsára megyek, ahol a szállásom vár.

Ásotthalom, Öttömös, Pusztamérges, Rúzsa. Azon falvak nevei, amelyek az átokházi
tanyavilágot határolják. Átokháza pedig az a hely, ahol Magyarországon a legmagasabb
az öngyilkosságok száma.

A múlt században kínálták a sajátságos amnesztiát, amelynek személyi hatálya az
Alföld börtöneiben élő rabokra terjedt ki. Félig romba dőlt házakat jelöltek ki
nekik kötelező tartózkodási helyként a Szegedtől északra fekvő, akkor még
lakatlan területen. Emberöltők születtek és haltak meg észrevétlen, mire megváltozhatott
az átokházi kép. Hajnalban kelő fogatosok, krumpliföldeken hajladozó aszszonyok, halálukat
váró öregek. Imrék, Fődi Mihályok, Verusok és Makra Rozik, akik vekker nélkül is
talpon vannak reggel ötkor, mert megszokták, és mert a másik is talpon van. Ők azok,
akik manapság idekinn élnek a kukoricát, rozsot, ballangót és pörjét termő
homokon, amely fölött mindig fúj a szél, ahonnan öt-hat óra járóföld Szeged, százhúszas
menetütemben.

Egy órát gyalogolnom kell. Nagy a csönd. Nem is értem, miért nem hallom a Fogadalmi
Templom déli harangzúgását. Az a fajta jó érzés, amit időnként a gyaloglás, a
baktatás vált ki az emberből, egészen addig emel, míg meg nem látom az első kutyát.
Komondor és kuvasz ősöket sejtet. Megáll az úton, figyel, akárcsak két kísérője.
Én nem állok meg. A legkisebb megmorog, ahogy elhaladok mellettük, de a falkavezér felém
sem néz. Futni hagy. Hu. Pont nélkül. Hallottam az itteni módszerekről, a tanyasi
kutyák kiképzéséről. Amikor a koruk már engedi, láncra kötik, aztán kezdődik a
"jó gazdi – gyűlölt idegen" módszer. Éjjelente – egy-két hónapig hetente többször
is – megérkezik a gyűlölt idegen, aki nagyon megveri a kutyát. Azután a gazda
finomságokat visz ki neki. Kuvasz-komondornál nem alkalmazták a módszert. Legszívesebben
hazavinném. Jó kutya. Az itteni kutyák gyakran némák. Nem hallani őket, éjszakai támadásukat
nem kíséri csaholás. Nem hiszem el, hogy éppen ezért lennének némák, de hangszálaik
a láncon való őrjöngés, a fiatalon, láncra verten végigrettegett éjszakák miatt
mennek tönkre. A Vaspanziót keresem. Rajtam kívül két szállóvendég van. Néhány
helybeli áll a pultnál, néha felnézek rájuk és a kitömött madarakra a cigánypecsenyén
remegő tükörtojásból. A tulajdonosnak elmondom, mit szeretnék. Körbevisz a falun.
Megmutatja a temetőt, amelynél gondozottabbat még nem láttam. A temetkezési szokások
is mások. A tehetősebb családok valóságos kiskápolnát építettek. Odabenn a
hidegben szék. Körben a kripták maguk. Minden családtagnak elkészített helye van. A
születési évszámok bevésve. Egy közeli utcában szinte minden házban gyászolnak
valakit, aki önkezével vetett véget életének. Nikotin nagy kortyokban, kötél
kenderből, gyógyszer két marékkal. Az okot a helyiek az életforma megváltozásában,
illetve annak folyamatos változásában látják. A legtöbb rúzsai öngyilkost a téeszesítések
idején temették. A tágas tanyáról a szűk telkeken felépített két szoba összkomfortba
költöztek.

Molnár György író a Tisza mellett született, de ifjú korától erre a vidékre vágyott.
Jól ismeri. Akárcsak novelláinak minden szereplőjét. Együtt poharazgat velük a
lakodalmakon és keresztelőkön, együtt kísérik el halottaikat is.

– A Maca Pista képzeletbeli személy. De mivel sok-sok esetnek az elegyét gyűjtöttem
a róla szóló novellába, mégis átokházi. Nem messze, egy másik tanyán valaki öngyilkos
lett, és akkor a Maca Pista, aki akkor már bőven az alkohol rabja volt, pedig azelőtt
okos és jó gazdának számított, szóval italos állapotába elhatározta, hogy véget
vet az életének. Az asszony már régen elhagyta, hazament az anyjához, vitte a
gyerekeket is. A Maca Pista kikészítette a disznókarikázó kötelet és az ünneplő
ruhát, és azt mondta a brigádvezetőnek – talán ez volt az utolsó segélykiáltása
–, hogy ebbe temessetek el, ha felkötöm magam.

Ilyet ne csinálj, elmegyek én az asszonyhoz, és beszélek vele – mondta a brigádvezető.
"Úgyse fog az a te szavadra visszajönni." De az asszonyba felébredt valami, és
visszajött. Megállt a küszöbön, ott mondta el a feltételeit. Mármint, hogy a Maca
Pista kivágja az otellót, a kéthektós hordót pedig összetöri. Nem eladja, nem ajándékozza,
összetöri. Ez a penitencia. És afölött való örömében, hogy az asszony visszajött,
a Maca Pista új ember lett.

Ibolya nem novella. Rúzsán él. A kapu sűr? rácsa mögött elgyötört arca. Számos
kísérlete volt már.

– Ők ezt nem tudják megérteni – utal azokra, akiktől róla hallottam.

– Ki tudja ezt megérteni?

– Senki… senki sem hiszi el, hogy a férjem milyen beteg, hogy milyen nehéz
egy aszszonynak egyedül, amikor mindent egyedül kell csinálnia. Nem tudom, élő
vagyok-e vagy halott. Nem tudom azt se, hogy tényleg akarom-e, hogy sikerüljön, vagy
nem.

Szünet.

– Méreg?

– Gyógyszer. Seduxen és Litovil.

– Ki vette észre?

– Előbb a lányom látta. Mikor bevettem. Mert ővele vesztem össze. Hányattak,
utána hívatták a mentőt. Másodszor már be voltam öltözve feketébe, beszedtem a gyógyszert,
aztán lefeküdtem.

– Meg akarta ijeszteni azt a lányt, ugye, csak üzenni akart neki, hogy…

– Nem. Nekem már nagyon régi elhatározásom volt, hogy meg akarok halni. Úgy
éreztem akkor is, most aztán nem törődnék vele, akár meg is halhatok.

– Komolyan meg akart halni?

– Igen. Akkor úgy voltam. Másodszor – mikor volt a másodszori? Nem jut
eszembe. Férjére néz, segítséget kér. A férj válaszol nagyon lassan, fásultan: Nyár
végin. Ősz elején.

A Monostori-tanya Pusztamérges határában van. Mint Pilátus a krédóba, úgy keveredik
történetünkbe Gyula úr, akit Átokházán úgy ismernek: Szandokán. Gyula úr
mellbevarrott rózsaszín otthonkát visel, hozzá kötött kesztyűt.

– Gyula bácsi, miért van itt ennyi öngyilkos?

– Mérgesen?

– Nem. Ezen a vidéken.

– Képzelje el, én már ötször akartam öngyilkos lenni, de az életbe többet
ilyet nem csinálnák.

– Mi változott? Ha ötször ment volna, miért nem megy hatodszorra?

– Azért fiam, mert én, akit itten mindenki bolondnak néz, na jó, szeretem
a pénznyerő automatákat, az igaz, a nyugdíjam nem egyszer, nem kétszer, ott köt ki,
de bizony én rágyüttem a szeretetre.

– Van kit szeretnie?

– Hogy?

– Egyedül él?

– Igen. De én nem valakit szeretek. Én valamit szeretek. Az életet, ugyebár.
Egy van belőle, gyönyörű. Engem nem érdekel a pénz. Mert mondjon egy olyat, aki
elvitte a föld alá! Tessék! Elég az interjú?

És Gyula úr otthagy minket.   

Olvasson tovább: