A pontos választ a Semmelweis Orvostudományi Egyetem Fül-orr-gége Klinikáján sem
tudták megadni, ezért bentlakásos vitaminkúra következett, infúzión keresztül. A
tizenkét napos kezelés sikeresnek bizonyult, a beteg hallása visszatért.
Kállai László idén áprilisban tehát nem ijedt meg a villámcsapásszerűen jött
hallásromlástól, gondolta, a vitaminkúra ismét rendbe hozza majd. Most nem volt
rosszullét, csak pillanatok alatt romlott a hallása.
Elrendezte munkahelyi dolgait, jelentkezett a Klinikán, ahol el is kezdődött a kúra.
Csak az volt az érdekes, hogy míg az infúziós adagokat fokozatosan emelték, hallása
egyre rosszabb lett. Úgy érezte, mintha befalazták volna: "gyakorlatilag nem tudtam
diskurálni".
– Az orvosok mivel biztatták?
– Egy fiatal orvos látogatott minden nap, megnézett, aztán azt mondta, "jó,
majd javul", de én éreztem, igazából nem tudnak segíteni. A fülem pedig egyre
romlott.
– Mi alapján érzékelte ezt?
– Esténként tévét néztünk, és eleinte még el tudtam fogni egy-két
hangot, de a végén már abszolút nem, pedig ott aztán nem halkan szólt az adás, mert
egy csomó süket között voltam.
– Tehát ekkor már egy szót sem hallott?
– Nem, a beszédet egyáltalán nem értettem, csak torz géphangokat
hallottam.
– Lehet, hogy brutálisnak fog hatni a következő kérdés, ha nem akar, ne válaszoljon.
Milyen érzés megsüketülni?
– Katasztrofális. Olyan leszel hirtelen, mint egy "hülyegyerek". És az
emberek úgy is kezelnek egy kicsit. Beszélnek hozzád, és kérdezik, hogy "Nem érted?"
Pedig nem az értelemmel van a baj, hanem azzal, hogy az információnak csak egy töredéke
jut el hozzád. Lassabban tudsz reagálni, mert ki akarod következtetni a mondat többi részét.
Az esetek egy részében ez sikerül is, de ez idő, és akkor azt mondja, akivel beszélsz,
hogy "milyen lassú a felfogásod". Szóval szörny? érzés, szerintem ezzel nem
lehet együtt élni.
– Ott tartottunk, hogy egyre romlott az állapota. Mi történt ezután?
– Eleinte hárman voltunk a kórteremben, de az egyik beteg hazament, az öregurat
meg áttették egy másik hálóba. Egyedül maradtam, és imádkozni kezdtem. Éjjel fél
kettőig imádkoztam: leborultam a földre, és azt mondtam, hogy rajtam csak Isten segíthet.
– Szó szerint mit mondott?
– Többek között azt, hogy "Uram, kérlek állítsd helyre az egészségemet".
Ugyanis akkor tudatosodott bennem, hogy Istenen kívül másra már nem számíthatok.
– Hallotta a saját imáját, vagy csak tudta, hogy mit mond?
– Hát ez jó kérdés, nem tudom megmondani. De valószínű, hogy nem
hallottam semmit, mert utána még romlott az állapotom.
– Az ima után?
– Igen, az ima után.
– Gondolom, ez elég aggasztó lehetett
– Érdekes módon nem, mert a bensőmben született egy olyan meggyőződés,
hogy meggyógyulok. Hogy nem fogok itt maradni. Ettől megnyugodtam, elmúlt az a borzasztó
aggodalom és kilátástalanság. Megkönnyebbültem, mintha egy súlyt vettek volna le rólam.
Napközben meg Bosworth "Krisztus a gyógyító" cím? könyvét forgattam, és nagy
hatással volt rám az a rész, ahol azt írja, hogy ne a tüneteimre figyeljek, mert Jézus
megígérte, hogy meggyógyít, és ha megígérte, akkor nem az az igazság, amit én észlelek,
hanem az igazság az, amit Ő mondott.
– Azután?
– Aztán vártam, figyeltem, de nem volt javulás. És az elkövetkező két,
vagy három napon szintén nem volt javulás. Közben visszajött szabadságáról Szirmai
doktornő, a kezelőorvosom, és végül ő mondta, hogy "Kállai úr, ennyit tudtunk
tenni önért." Az az semmit, mert még a süketségem okára sem derült fény. Egyébként
a szájmozgásából olvastam le, mit mond
Április 19-én hazaengedik Kállai Lászlót, aki ekkor van a legrosszabb állapotban. A
búcsúzásnál az orvos még megjegyzi, "Csodák azért történhetnek". És tényleg!
Amikor Kállai László három nappal később visszamegy a zárójelentésért, nem várt
jó hírrel fogadják: soron kívül kap két darab hallókészüléket és egy évre
elegendő pótelemet, ráadásul a százhuszonnyolc ezer forint költséget a Társadalombiztosító
fizeti helyette. A készülék a japán csúcstechnika alkotása, nincsenek benne kábelek,
kampók, csak be kell helyezni a fülbe, és kezdődhet a hallás. A doktornő vigasztalásul
elmondja, hogy Clinton elnöknek is majdnem ilyen van, csak az mélyhallójárati, kívülről
nem látszik, és szelektálni képes a zajok között.
A zárójelentésben többek között ez áll: "Nootropil infúziós kezelés mellett
objektív
javulást nem észleltünk".
– Az ön készüléke mit tud?
– Arra kiválóan megfelelt, hogy másnap be tudtam menni a munkahelyemre, és
végig tudtam csinálni a napot. A kereskedelemben dolgozom, beszélnem kell a bejövő
emberekkel, el kell adnom a portékát, tehát a készülék óriási segítséget nyújtott.
– Teljesen lehet hallani ezzel?
– Úgy lehet, ahogy a Csillagok háborújában a géphangokat. A másik hátránya
az, hogy egyformán felerősít minden hangot. Az üzletben erősen nyikorgott az ajtó.
Egy halló embert ez nem zavar, de amikor nekem kinyitotta a kedves vevő, az olyan volt,
mintha egy késsel szúrtak volna a fülembe. Tehát az ajtót azonnal be kellett zsíroznom.
Persze lehet halkítani a készüléken, akkor mondjuk normális az ajtóhang, de mindenki
suttog.
– Most, amikor ez az interjú készül önnel, a hallókészülék, amiről az
előbb beszéltünk, itt fekszik előttem az asztalon, én nem ordítok önnel, ön mégis
mindent hall. Kérem adjon magyarázatot!
– A készüléket három vagy négy napig viseltem, mert közben kezdett
visszajönni a hallásom. Ugyanis a zárójelentés óta is sokat imádkoztam: minden
reggel megvallottam, hogy jó a fülem, és ellenőriztem is. Ez abból állt, hogy amikor
zuhanyoztam, eleinte csak a csap hangját hallottam, de pár nap múlva már a bojler
hangját is, azután egyre többet. Akkor én ezt a ketyerét szépen kivettem a fülemből
és azt mondtam, hogy többé nem teszem be.
– Ha jól számolok, ez majdnem négy hónappal ezelőtt történt. Azóta
teljesen jó a hallása?
– Igen, teljesen jó. És minden napomat azzal kezdtem, hogy "Uram, köszönöm,
hogy jó a fülem".
1999. 08. 14. (III/32)
