Kereső toggle

Óh, én nem így képzeltem el a rendet

Fejtő Ferenc 90 éves

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A külhonban élő írót, az európai történészek doyenjét, a 90 éves Fejtő
Ferencet születésnapja alkalmából barátai és tisztelői a Magyar Tudományos Akadémia
(MTA) dísztermében köszöntötték. Ez alkalomból Göncz Árpád államfő, a Köztársasági
Elnöki Arany Emlékérmet adományozta a politológusnak. Glatz Ferenc, az MTA elnöke köszöntőjében
úgy fogalmazott, "A világ egyre hangosabban kiált az olyan emberek léte után, akik
vallási hovatartozás nélkül zsidókat, keresztényeket, muzulmánokat egyaránt összekovácsolva
tudnak az emberiség sorsának jobbításán munkálkodni." Fejtő Ferenc több
alkalommal nyilatkozott lapunknak. A vele készült interjúk legemlékezetesebb részeinek
felidézésével szeretnénk köszönteni a "század utasát".



Glatz Ferenc az MTA elnöke és Kosáry Domonkos akadémikus, az MTA korábbi elnöke köszönti
a polihisztort    Fotó: MTI

– Fejtő úr, Ön 1949-től 89-ig – negyven éven át – nem járt Magyarországon?

– Én 1949-ben a Rajk-ügy miatt Károlyi Mihállyal együtt hagytam el az országot.
Akkor megfogadtam, hogy addig, amíg kommunizmus lesz Magyarországon, addig, amíg nem írhatom
vagy nem mondhatom azt, ami a szívemben van, nem teszem be oda a lábamat.

– De Nagy Imre újratemetésén már ott volt, ugye?

– Igen. Sőt az első sorban ültem a Hősök terén, és akkor Craxi, aki az olasz
küldöttséget vezette, meglátott, odajött hozzám és megölelt. Ott, akkor találkoztam
Orbán Viktorral és mindenki mással.

– Orbán Viktor ismerte Önt?

– Igen. Hosszabban először egy cukrászdában beszélgettünk a Vörösmarty térnél,
nem a Gerbeaud-ban, hanem ott valahol egy másikban. Ahogy leültünk, azt mondta Orbán:
"Tudja, én Magyarország miniszterelnöke akarok lenni."

– Ezt mondta 1989-ben?

– Igen. Én meg ezt válaszoltam neki: "Egy kicsit fiatalnak néz ki hozzá…,
de hát próbálja meg…, kívánom, hogy sikerüljön." Meg kell hogy mondjam magának:
én szeretem a becsvágyó embereket – ha tehetségesek. Én szeretném a bizalmamat megőrizni
Orbán iránt, ami azt jelenti: szeretném, ha egy "hazafi" becsvágya volna benne. Ez
egy XIX. századi, történelmileg kissé lejáratódott szó, aminek azért még mindig
érvényesnek kéne lennie Magyarországon is. Ez nem összekeverendő a nacionalizmussal.
Én a diákjaimnak a politikai főiskolán mindig annak a boncolgatásával kezdtem a
kurzust, hogy mi a különbség a patriotizmus és a nacionalizmus között. A
patriotizmus olyan, mint a család szeretete: az ember a hazáját szereti és a hazáján
keresztül megszereti az emberiséget, a nagyvilágot is.

– Mindennapos, megszokott foglalatossága a jelenkori történelem kommentálása.
Figyeli és elemzi a francia, a jugoszláv, a kubai, a német, az olasz történelmet.
Most éppen Budapestről beszél. Mindezt innen Párizsból teszi. Ez a távolság segítségére
van a pontosabb helyzetfelismerésben, vagy épp ellenkezőleg?

– Hogy is mondjam… talán az erdőt jobban lehet látni távolról, mint mikor az
ember a fák között sétál.

– Mit lát a legfontosabb kérdésnek ma Magyarországon?

– Magyarországon a legdöntőbb kérdés most az – és ezen múlik minden –,
hogy tiszta jellem? emberek legyenek a legfontosabb pozíciókban. És az is ugyanilyen lényeges
kérdés, hogy a kormányzat ne nyomja el a kritikai szellemet. Ugyanis minden új kormány
ki van téve annak a kísértésnek, hogy elnyomja a kritikai szellemet, hogy elnyomja az
ellenzék hangját a sajtóban és az egész médiában. Könnyebb úgy kormányozni, ha
az ellenzéknek a torkára fojtják a szót. Legalábbis egy darabig könnyebb. Később
ez visszaüt. Antallnak is például az volt az egyik nagy hibája, hogy a médiát átengedte
szélsőséges elemeknek. A televízió, rádió és az újságok akkor jók, ha kitekintést
adnak a világra, s ha nem provinciálisak. Tehát, ha megtudom belőle, hogy mi történt
Mexikóban, Iránban és Moszkvában. Mellesleg azért olvasom a Heteket a HVG mellett a
legszívesebben és a legnagyobb egyetértéssel, mert nem provinciális, viszont bátor.
A Hetek az a lap, amelyik egyedülálló módon ismerte fel a vallási kérdések jelentőségét.
Tudniillik úgy érzem, hogy a jövő század vallási szempontból egy döntő század
lesz.

– Mire alapozza ezt az állítását?

– Ez egy intuíció, de számos jel is erre mutat. Az az érzésem, hogy a jövő
században a politikát is a vallási kérdések fogják meghatározni.

– Ön szerint milyen mélyre nyúlnak az emberben a vallási gyökerek?

– A legmélyebbre. Az etnikai konfliktusoknak is ebben van a gyökere. Gondolja
csak meg: ami Káin testvérgyilkosságával kezdődött, tovább folytatódik a történelemben.


– Ahogy erről beszél, nekem úgy tűnik, mintha a balkáni konfliktusok eredetét,
lényegét is valahol ebben látná…

– Hogy is mondjam, ezek valóban nem új jelenségek, csak a régiek betetőzése.
Meggyőződésem, hogy ez igenis a betetőzése ennek a rettenetes ultranacionalizmusnak.
A látványossága és az ereje pedig szerintem abban van, hogy a patriotizmust is befogták
a szekerükbe. Tudja, a Balkánon az a helyzet, hogy ha a horvátok lettek volna a szerbek
helyén 1990-ben, és ha elég erősek lettek volna, akkor a nagy Horvátországért ők
is képesek lettek volna ugyanezt megtenni. Ezzel azt mondom, hogy a horvát nacionalisták,
vagy az albán nacionalisták semmivel sem jobbak, mint a szerbek. Ezek az "elképzelések":
Nagy-Bulgária, Nagy-Szerbia, Nagy-Horvátország ide vezetnek. És akkor nem akarok beszélni
Nagy-Magyarországról. Mondhatnám, hogy a XIX. század elejétől kezdve ez kísérti a
balkáni nemzeteket.

– Ismeri személyesen is Milosevicset?

– Személyesen nem, de az életét jól ismerem. Na most, Milosevics egyfajta Szálasi,
egy megszállott ember, olyan mint Szaddám Huszein vagy Karadzsics. De nem volt ő mindig
ilyen. Ő egy "kitűnő" sztálinista hivatalnok volt, egészen 1984-ig, aztán mikor
veszélybe került, és bomladozni kezdett a párt, akkor nyúlt a nacionalizmushoz, amit
egy-két író entellektüel fűtött és táplált benne. Tudja, én sok jó vegyes házasságot
láttam, magyarok, szerbek és muzulmánok között. Aztán a szarajevói zeneakadémián
is azt láttam, hogy horvátok, szerbek, katolikusok, görögkeletiek, muzulmánok remek
barátságban éltek és dolgoztak együtt. És akkor jön egy őrült, fanatikus
politikus – most éppen Milosevicsnek hívják –, és a gondolataival, mondataival, nézeteivel
gyűlöletet és halált hoz emberek milliói számára.

– Ön, mint a Balkán egyik legavatottabb szakértője, hogyan ítéli meg a NATO
szerepét? Bombázni vagy nem bombázni?

– Nézze, a barbárság ellen védekezni kell, ha muszáj és ha kikerülhetetlen,
akár barbárul is. Ez egy borzasztóan kegyetlen dolog. Iszonyú, mikor ártatlan emberek
százával esnek áldozatul, ráadásul értelmetlenül. De ha például hetekkel ezelőtt
abbahagyták volna a bombázásokat, és úgy otthagyták volna a területet, mint korábban
például Afganisztánt, és Milosevics maradna, tudja mit csinálna pillanatokon belül?
Gondolom, el tudja képzelni. A második világháborúban Drezda bombázásakor sok tízezer
ártatlan ember odaveszett, elpusztult. De Hitler is elpusztult, és a csapata is
elpusztult. Van egy francia mondás, nem tudom mondják-e magyarul is: "Nem lehet rántottát
csinálni úgy, hogy a tojás is megmaradjon." Ismer már annyira, hogy tudhatja, a
cinizmusnak a szikrája sincs bennem.

– Akkor… mit tehetünk? Mit tud Ön tenni?

– Gyermekkoromnak egy jó részét a Vajdaságban éltem meg, Zomborban, Szabadkán,
Újvidéken. Szeretem az ott élőket. Hogy mit tehetek? Sírok. Nehogy azt gondolja, hogy
most egy kilencven éves öregember elérzékenyült. Nem. Vannak idők és vannak
helyzetek, mikor csak sírni lehet. Van, amikor ez a legtöbb.

– Csurka személyét, elképzeléseit, nyilatkozatait, egyáltalán politikai működésének
a hatását hogyan látja?

– Én teljesen egyetértek Csurka Istvánnal! Van Magyarországon egy törpe
kisebbség, amelyik mind a gazdasági, mind a politikai, mind a művészeti életben
kifejezetten destruktív és a nemzeti érdekeket sértő magatartást tanúsít. Igen,
igaza van Csurkának. Ez a kisebbség trianonizmusával, revizionizmusával,
antiszemitizmusával, vad cigánygyűlöletével, a szomszéd államokkal való együttműködést
veszélybe hozó nyilatkozataival valóban ártalmas a magyar nemzet jövője szempontjából.
Csurka és csapata szereplése a nyugati – és nem csak a nyugati – demokratikus közvélemény
előtt komoly veszélybe hozza mindazt, ami az elmúlt években sikeresnek volt mondható
a külpolitikában. Ezt a kisebbséget – amelyik most már a parlamentbe is benyomult néhány
képviselővel – azt hiszem, MIÉP-nek hívják. A Magyarok Világszövetsége révén
– amelynek a vezetőségébe is befurakodtak – egy olyan képet próbálnak kiállítani
a magyarságról, mintha Magyarország h? lenne, h? maradna az ő régi, jó, feudális,
fasiszta hagyományaihoz: a Horthy-hagyományhoz, a Gömbös-hagyományhoz, a Szálasi-hagyományhoz.
Tudja, a határvonalak. Nem látom tisztán a határvonalakat a Fidesz és a MIÉP között.
Ezt nagyon aggasztónak tartom. Szerintem Orbán Viktor akkor találná meg igazán a helyét
és akkor szolgálná valóban az ország érdekeit, ha a Fidesz nem jobbközép, hanem közép
párt lenne.

– Ahogyan elválaszthatatlan az Ön személyétől a politika, a politikai elemzések,
ugyanúgy elválaszthatatlan a szépirodalom, a költészet és természetesen József
Attila. Úgy tudom, hogy a legszebb József Attila-verseket részint Önnek is "köszönheti"
a magyar irodalom.

– Én voltam az első ember, aki leírtam József Attiláról, hogy a XX. század
egyik legnagyobb költő-zsenije. Attila egy tiszta és gyűlölettől mentes ember volt,
nem tudta, mi az: gyűlölni. Ebben is egyek voltunk. Hihetetlen gyöngédség, szeretetvágy
volt benne. Egészen a haláláig olyan volt szinte, mint egy kisgyermek. Abszolút harmónia
volt közöttünk minden téren. A Limanova téren laktam akkoriban, de azért ott, hogy közel
legyünk egymáshoz. Ő a Korong utca 6. szám alatt, én pedig a Limanova tér 20. szám
alatt. Egyik reggel, mikor átmentem hozzá, azzal fogad, hogy írtam egy verset éjjel,
olvasd el, kíváncsi vagyok, mit szólsz hozzá. És odaadja nekem az Eszmélet első hat
strófáját. Elolvasom, és mondom neki: "Attila, ez nagyon szép…, de…" Azt
mondja erre: "Mi az a de?" Mondom neki: "Ez még nem kész, Attila. Ez egy gyönyör?
ciklus, aminek megírtad a felét, de ehhez még hozzá kell írnod a másik felét."
Attila rám nézett, és azt mondja: "Ezt komolyan gondolod?" Mondtam neki: "Nagyon
komolyan gondolom." "Na, jó – mondta –, megpróbálom." És másnapra megszületett
a magyar költészet egyik legcsodálatosabb műve: az Eszmélet. Vagy ott van például A
Dunánál. Abban az időben borzasztóan sokat sétáltunk a Duna-parton. Sétáltunk és
beszélgettünk közben. Megkértek, hogy szerkeszszek a lapnál, a Szép Szónál egy könyvnapi
különszámot. De ezt csak úgy vállaltam el, ha Attila vezércikk helyett ír hozzá
egy verset. Azt mondja nekem: "Jó, megírom. De miről írjak?" Mondtam neki: "Írj
a Dunáról, mert az úgyis egy összekötő kapocs az emberek között." Így született
meg "vezérversként" A Dunánál. Attila mindig kérte és kérdezte a véleményemet,
és ahol azt mondtam, hogy itt valamit javítani kellene, ott mindig javított is. Hát
most, sok-sok évtized után is csak azt tudom kívánni bármelyik magyar írói társaságnak,
hogy olyan harmónia, olyan sokszínűség és szeretet legyen közöttük, mint ami közöttünk
volt.

– 89 évesen, óriási élettapasztalattal a háta mögött, hogyan látja, az
emberi természet, az emberi jellem változott-e? Merre szalad a világ?

– Pár éve egy milánói történész konferencián, ahol én voltam a legidősebb
résztvevő, megkértek, hogy mondjam el az életem tanulságait, vonjak mérleget. Én
erre Goethét idéztem, akitől Eckermann, a titkára kérdezte meg ugyanezt egy évvel a
halála előtt. Goethe így válaszolt a titkárának: "A hosszú élet olyan, mint
amikor az ember egy nagy fennsíkra ér, ahonnan az egész évszázadot, mint egy
horizontot átlátja. Így vagyok én is. A hétéves háborúban születtem, és láttam
a gyönyör? felvilágosodás korszakát, Rousseau-t és Voltaire-t. Aztán jött a
francia forradalom, szabadság, egyenlőség, testvériség, és én lelkesedtem ezekért
az eszmékért. Aztán jött a jakobinus terror, amikor is én megborzadtam a király kivégzésekor.
És aztán jött Napóleon, s láttam Napóleont bevonulni Jénába a fehér lován, és
aznap azt írtam a naplómba, hogy láttam a világtörténelmet egy lovon ülni. És aztán
jött Napóleon bukása, jött a restauráció. És most megint itt van egy forradalom."
"De a mérleg…, mi a mérleg?" – kérdezte a titkár.

– Én is ezt kérdezem.

– "Hát a természettudományok, a technika sokat haladt előre, és ez nagyon
pozitív dolog. Az emberi tudás is rengeteget gyarapodott, ugyanakkor az ember pusztító
ereje is. Hát tudja, ha én most meghalok, azért azt mondom, hogy nagyjából véve mégis
a jó fele haladtunk. A jó felé haladtunk, de semmi sincs eldöntve" – válaszolta
Goethe.

– És Ön…?

– Ez az én állásfoglalásom is. Azoknak az embereknek a száma a világban, akik
gondolkodnak, akik próbálnak valami jót csinálni, talán valamicskét gyarapodott
ahhoz képest, ami a hitleri időkben, vagy annak előtte volt. Én azért abban bízom,
hogy az idők vége felé talán mégis a jónak, az emberi jóságnak, a türelemnek, a
szeretetnek a hatalma bizonyul erősebbnek. Én ebben bízom. De semmi sincs eldöntve.

Olvasson tovább: