Hit és értékek

Az elveszett testvér visszatér

Hetek Online — Fri, 27 Jan 2012 18:31:28 +0100

Ön Izraelt képviselte a Wallenbergévfordulóval kapcsolatos budapesti ünnepségeken. Vannak azonban, akik nem örülnek ennek az eseménynek. A második legnagyobb magyar ellenzéki párt a parlamentben tiltakozott az általuk holokausztbiznisznek nevezett jelenség és a zsidó szenvedéstörténet állítólagos túlzott hangsúlyozása ellen. Szerintük Magyarországon ideje inkább a saját áldozatainkra emlékezni. Ön szerint miért fontos az emlékezés?

- A második világháborúban a zsidó nemzetet egyetlen ok miatt érte pusztító tragédia, azért mert zsidók voltak. A holokauszt egy olyan hatalmas, egyedülálló történelmi esemény, különösen a mi nemzetünk számára, amelyet mindenütt tanítani kell a világon, mert nincs garancia arra, hogy nem történik meg még egyszer valami ilyen szörnyűség. Ha elfeledkezünk róla, akkor könnyebben megtörténhet.

Ön Belgiumban született a náci megszállás idején...

- Hat hónapos csecsemő voltam, amikor a szüleim beadtak egy belga katolikus családhoz. Keresztény gyerekként nőttem fel, semmit nem tudtam a judaizmusról, egészen nyolcéves koromig. Akkor tudtam meg, hogy zsidó családból származom, amikor anyám eljött értem, és magával vitt Izraelbe.

Mi történt a családja többi tagjával?

- Eltűntek. A szüleim, a nagyszüleim, az unokatestvéreim, mind eltűntek, miután Belgiumból Auschwitzba szállították őket. Egy kivétellel soha többet nem találkoztam velük az életben. Apámat előbb egy franciaországi munkatáborba vitték, majd onnan küldték tovább Auschwitzba.

Nem tudom, hogy hallott-e róla, de a magyarországi szélsőjobb sajtóban időnként egyfajta „Disneylandnek" nevezik Auschwitzot, olyan turistalátványosságnak, aminek nincs sok köze a tényekhez. Önnek van valami bizonyítéka arról, hogy pontosan mi történt a családjával?

- Nem találkoztam a rokonaimmal, így nem is tudtam megkérdezni tőlük, hogy mi történt pontosan velük. Nagyon sok évbe telt, amíg fel tudtam dolgozni azt, ami velem történt. A legtöbben, akik túlélték Auschwitzot vagy más táborokat, nagyon nehezen beszélnek arról, ami ott velük történt. Sok-sok évbe telik, amíg mentálisan is eléggé meggyógyulnak. Nekem is évtizedekbe telt, amíg eléggé megerősödtem ahhoz, hogy újra szembenézzek a múlttal. Nem hiszem, hogy bármelyikünk megfelelő szavakkal rendelkezne ahhoz, hogy leírja, ami történt. Elhinni is nagyon nehéz, hát még elmondani. Később sokszor jártam Auschwitzban és más táborokban is. Mindig sokkhatással van rám, újra és újra. Nehéz megérteni, hogy az emberek képesek voltak megtenni azt, amit megtettek. Ezért kell gondoskodnunk arról, hogy ez ne történhessen meg még egyszer.

Látott bármilyen dokumentumot vagy tábori papírt a rokonairól?

- Csak hat-hét éve éreztem elég erősnek magam ahhoz, hogy utánanézzek ezeknek, akkor mentem el a gyermekkorom helyszíneire...

Csak hat-hét évvel ezelőtt?

- Igen, addig nem tudtam rávenni magam arra, hogy elmenjek a régi helyszínekre. A belgiumi Mechlen városában áll egy múzeum, a belgiumi zsidóság múzeuma. Amikor ellátogattam ide, az igazgató nagyon udvariasan kezdte elmesélni a náci vészkorszak történetét. Félbeszakítottam, hogy engem nem ez érdekel, mert a történelmet jól ismerem. Meghökkent és azt kérdezte, hogy akkor mit szeretnék? Azt feleltem, hogy dokumentumokat szeretnék látni az apámról, akivel soha nem találkoztam. A németek nagyon alapos rend szerint dolgoztak, így alig fél órába telt, és az igazgató megtalálta a dokumentumokat. Láttam a papírokat, amelyeken az apám neve állt, és az a dátum, amikor Belgiumból Franciaországba, onnan pedig Auschwitzba küldték. Velem volt a fiam is, ott ült mellettem a múzeumban. Azt mondtam neki, hogy „Fiam, érintsd meg ezeket a papírokat, mert ez a legközelebbi pont, ahová el tudlak vinni, hogy megmutassam neked a nagyapádat". Ezután elmentem Auschwitzba, és ott is találtam dokumentumokat apámról, és nem csak róla. Mindenkiről ott voltak a feljegyzések, apám érkezési papírja, a besorolása, meggyilkolásának az időpontja és oka is. Sőt mi több, Mechlenben kezembe került az az SS-papír is, amelyen az állt, hogy Jefke Mendelevicset - akkoriban így hívtak - ezen és ezen a napon Auschwitzba kell küldeni. De addigra már a háborúnak vége volt.

Egy katolikus család mentette meg Önt. Megtudta később azt, hogy miért vállalták a kockázatot?

- Valószínűleg ugyanazért, amiért Raoul Wallenberg kockára tette az éle-tét. Az ember felteheti a kérdést, hogy valaki miért kockáztatja néhány zsidó miatt a saját és a családja életét? Túl kicsi voltam ahhoz, hogy megkérdezzem őket, de szerintem megmentőim nem is mérlegelték ezt, azért tudták megtenni.

Amikor az édesanyja egyedüliként visszatért Auschwitzból, megkereste és elvitte Önt ettől a családtól. Nem is találkoztak később?

- De, találkoztam velük, ötvenhat évvel később. Hatvannégy évesen találkoztam először szembe a múltammal. A szülőket már nem láttam, ők akkor már rég nem éltek. De találkoztam a három keresztény nővéremmel, akik közül a legidősebb kilencvenkét éves és a bátyámmal is, aki hetvenkilenc éves volt. A találkozó előtt nagyon ideges és feszült voltam. Azt gondoltam magamban, hogy talán neheztelnek amiatt, hogy teljesen elszakítottam magamat tőlük, és a sok-sok év alatt semmit nem hallottak felőlem. Így aztán szorongva mentem el a találkozóra, de ott nagy és kellemes meglepetés ért. Úgy fogadtak, mintha az elveszett öccsük tért volna vissza. Átöleltek, csókolgattak, nagyon-nagyon izgalmas és megindító találkozás volt. Igazi meglepetés volt a számomra, hogy a találkozó alatt egyszer csak elővettek 10-12 belga újságkivágást. Ezek a cikkek egy belga tábornokról szóltak, aki az izraeli hadseregben szolgált, vagyis éppen rólam. A katolikus családom összegyűjtötte ezeket a cikkeket, és amikor végül előbukkantam, elém tették őket.

A távolból tehát mégis végigkísérték az életét?

- Ma sem tudom, honnan tudták, hogy ez a tábornok én vagyok. Hiszen amikor hozzájuk kerültem, Jefke Mendelevicsnek hívtak, Izraelben pedig Joszi Peledként lettem ismert. Nem tudom, honnan jöttek rá a kapcsolatra, talán onnan, hogy a belga vezérkari főnök egyszer Izraelben járt, és akkor a mi vezérkari főnökünk elmondta neki, hogy van itt egy tábornok, aki Belgiumban született. A belga parancsnok kérte, hogy találkozhasson velem, és később meg is hívott Belgiumba. Talán a médiában megjelent tudósításokból fedezték fel, hogy a Jefke Mendelevicsből Joszi Peled lett. Nagyon örülök, hogy végül sor került a találkozóra, mert két hónappal később a legidősebb, kilencvenkét éves nővérem elhunyt.

Amikor Izraelbe jutott, katona lett, és sok háborút végigharcolt. Gondolkozott azon, hogy mi történne, ha Izrael elveszti ezeket a háborúkat?

- Megértem, hogy Ön azt a feleletet várja: igen, a háborúk során azon vívódtunk, hogy mi lesz Izrael jövője és sorsa. De amikor az ember a háborúban harcol, semmi ilyenről nem gondolkodik. Parancsnokként a küldetés végrehajtására összpontosítottam, és arra, hogy a katonáim túlnyomó többsége az ütközet után is életben legyen. A mi történt volna, ha... kezdetű gondolatok mindig a háborúk közötti időszakban bukkannak elő az emberben, soha nem a háború alatt. A hatnapos háborúban századparancsnok voltam, a Szuezi-csatornánál szolgáltunk. A '73-as háborúban dandárparancsnok voltam a Golán-fennsíkon, '82-ben, a libanoni háborúban pedig hadtestparancsnokként harcoltunk északon. Sok volt ennyi háború.

Mi volt a legdrámaibb pillanat a katonai pályafutása során?

- Attól tartok, hogy ismét ki kell ábrándítanom Önt. Sokszor megkérdezték tőlem ezt, és mindenki azt várja, hogy valami olyan csatát mesélek el, ahol csak a csoda segített abban, hogy életben maradjunk. Nem ez a helyzet azonban. Az 1973-as jom kippuri háborúban egy tankdandár parancsnoka voltam, Jeruzsálem mellől vezényeltek fel bennünket a Golán-fennsíkra. 10-12 órába telt, amíg Jeruzsálemből a tankjainkkal elértük a Golán-fennsík szélét. Amikor odaértünk a kijelölt helyre, megláttam, hogy 100-200 ember közeledik, nők és gyermekek csomagokkal együtt. Nagyon csodálkoztunk, hogy kerül ide, a frontvonalba ennyi nő és gyerek? Azt a választ kaptuk, hogy ezek az emberek a Golán-fennsíkról menekültek, mert a szíriai invázió következtében elűzték őket a saját házaikból. Ez igazi sokkot jelentett a számomra, mert azt kellett látnom, hogy újra menekültek vagyunk a saját országunkban. Nekem ez volt az igazi nagy, drámai pillanat az életemben. A jom kippuri háború teljesen váratlan támadás volt a szíriai és egyiptomi hadsereg részéről. Hirtelen megértettem, hogy az egész ország léte veszélyben forog. Persze, amikor felvonultunk a Golán-fennsíkra, és elkezdtünk harcolni, minderről elfeledkeztem, és már csak az előttünk álló feladatra koncentráltunk, hogy kiűzzük a szíriai behatolókat.

Az ENSZ és emberi jogi szervezetek rendszeresen brutális elnyomóként ítélik el az izraeli hadsereget. Mi a véleménye ezekről a vádakról?

- Tudom, hogy gyakran a nácikkal hasonlítanak össze bennünket, és azzal, ami itt történt Európában a második világháború során. De ez képtelenség: a második világháború hat évig tartott, és nem emlékszem arra, hogy a háború alatt náci tiszteket bíróság elé állítottak vagy börtönbe küldtek volna a civil lakossággal szembeni tetteik miatt. Izraelben azonban sok katonát, tisztet vontak felelősségre bíróság előtt, mert olyat tettek, amelyek nem feleltek meg a mi mércénknek. A pályafutásom alatt nem is tudom, hányszor állítottam le katonai akciót azért, mert fennállt a veszélye annak, hogy ártatlan civileknek okozunk sérülést. Másrészt azonban, kérem, értsék meg, hogy az ország létéért küzdünk. Az ellenségeink ismerik ezt az erkölcsi mércénket, és felhasználták ellenünk a legutóbbi 2006-os Gázai övezet elleni katonai akció során is. Egy pillanatig sem haboztak, hogy iskolaudvarokból lőjenek ki rakétákat ellenünk. Biztosra vették ugyanis, hogy nem fogunk válaszolni, mert tudták azt, hogy a zsidók nem engedik meg maguknak, hogy gyermekek ellen háborúzzanak.

Amikor azonban az ország létéért küzdünk, erkölcsi kötelességünk azt a sok ezer embert is megvédenünk, akik rakétatámadások alatt élnek évek óta. A déli területek nagy része öt-hat év óta folyamatos rakétatűz alatt áll a Gázai övezetből. Igyekszünk visszafogni magunkat, hogy ne válaszoljunk, és ne okozzunk sérelmet. Ők azonban úgy értelmezik ezt, hogy nem vagyunk elég elszántak, hezitálunk és félünk. Ezért van egy pont, amikor minden morális önkorlátunk ellenére kötelességünk megvédeni a népünket. Nagyon nem szeretjük, amikor ilyen döntést kell hoznunk, mégis rákényszerülünk arra, hogy ártatlan emberekben is kárt okozzunk.

Ma is menteni kell az életet

Hetek Online — Fri, 27 Jan 2012 18:21:45 +0100

Egy hõs unokahúgaként mindig nagyobb a mérce, ennek ellenére Raoul Wallenberg unokahúga elégedett ember. „Embereket edzek, akik nem túlélni akarják az életet, hanem élni” – mondja Louise von Dardel, akivel a Wallenberg- emlékév kapcsán a Kiáltójel Diákegyesület rendezvénye után beszélgettünk.

Milyen érzés egy hős unokahúgának lenni?
– Először nagyon nehéz volt, mert mindig egy óriáshoz hasonlítottam magam. Tizenöt évesen ő már öt nyelven beszélt, én csak hármat. Miután elmúltam harminc, kezdtem megnyugodni, hogy többet már nem kell hozzá hasonlítgatnom magamat, mivel azután nem tudunk róla semmit. (Raoul Wallenberg 33 éves korában tűnt el – a szerk.) Amikor kérdezősködtem, rájöttem, hogy ugyanolyan ember volt, mint én, és így nyugodtan járhatom a saját utamat.
Wallenberg hősnek készült?
– A nagyapja azt mondta neki, hogy tanulhat, dolgozhat, de ne házasodjon meg harmincéves koráig. Ekkor találhatja meg, hogy mi a feladata, az elhívása az életben, előtte tanulni kell, megtapasztalni sok mindent a világban. Így is lett: mire harmincéves lett, már zajlott a második világháború, és harminckét éves korában jött Magyarországra, és itt találta meg az igazi elhivatását. Egyszerű ember volt: nem volt diplomata, nem volt tapasztalata az embermentésben, nem is erre készült. Építész akart lenni, Svédországban tanult egy békés, a háborúban semleges országban. Mégis elment egy teljesen idegen országba protestánsként zsidókat menteni. Mondhatta volna, hogy ez nem az ő gondja, találhatott volna rengeteg mentséget, de azt tette, amit helyesnek gondolt. Barátai, zsidók és magyarok meséltek neki az üldözésről, ő pedig ezek után úgy gondolta, nincs más választása, mint hogy annyi embernek segítsen, amennyinek csak tud.
Mi motiválhatta ebben?
– A leveleiben találtam egy részt, ahol azt mondja Magyarországról, „milyen izgalmas itt lenni és zsidókat menteni”. Nagyon furcsálltam, hogy ott van a pokolban, az emberek szenvednek, mégis azt mondja, mint a moziban, hogy „milyen izgalmas”. De most már értem, hogy amikor az ember azt cselekszi, ami számára nagyon fontos, és a szívében azt érzi, hogy ez igaz és helyes, akkor ez valóban izgalmat okoz. Ilyenkor elfelejtjük a múló időt. Szerintem ő sem nézte az óráját, és nem mondta, hogy „este hét óra van, mára bezárom az irodám”. Mindig kész volt cselekedni, még többet tenni, és amikor valami fontos dolgot végzett, sohasem érezte magát fáradtnak. Választás kérdése, hogy az ember a külső világra koncentrál vagy a belsejére. Ha azonban a külső világra koncentrálsz, mindig tartanod kell attól, hogy mások mit gondolnak rólad, és emiatt sok kifogást találhatsz magadnak. Ha nem állsz ki azért, amiben hiszel, elveszíted az erőd. De ha bensődre hallgatsz, nagy erőt nyerhetsz. Wallenberg tudta, hogy az igazi „hatóság” nem rajta kívül található, hanem önmagában. Tudta, hogy az ereje nem kívül van, hanem belül. Azt tette, amit helyesnek hitt, még akkor is, ha ez nem volt törvényes. Ugyanis akkor törvényes volt zsidókat ölni, menteni azonban törvénytelen.
Ön szerint, hogyan kellene a magyar társadalomnak reagálni arra, hogy ma újra hangosabb a gyűlölet hangja?
– Ez egy nehéz kérdés, de úgy gondolom nagyon fontos, hogy mindig a helyén legyen a szívünk, ne kezdjünk el rettegni. A nagybátyámtól azt is megtanultam, hogy ahelyett, hogy valami ellen harcolunk, inkább valamiért harcoljunk: azért, hogy a szeretet és a megértés terjedjen az emberek között.
Miben kellene a fiatal generációnak jobbnak lennie az előzőnél?
– Előttünk is voltak jó és rossz emberek, és sokan voltak olyanok, akik azért nem tettek semmit, mert féltek. Meg kell találnunk a jó példákat, az ilyenektől sokat lehet tanulni. A legtöbb rossz cselekedet, még az antiszemitizmus is, sokszor a félelemből fakad. Attól félsz, hogy mások elveszik a munkádat, kifosztanak, noha sokszor ez teljesen alaptalan fóbia. A propaganda állítja be igaznak, de ettől még nem az. Ezért meg kell találnunk az igazságot, meg kell vizsgálni minden információnkat, hogy igaz-e és milyen forrásból jön. Ma, amikor új médiumok jelennek meg, a hírek sokkal gyorsabban mennek, mint a második világháború idején, ezért az igazság fontos eszköz.
Miben különbözik a mai világ Wallenberg korától?
– Régen Svédország azt mondhatta, hogy a háború nem az ő problémájuk. Ma már nincsenek távolságok, ugyanúgy érintettek vagyunk a fukusimai katasztrófában, hiszen a sugárzás mindenhova eljut, nem áll meg egy országban. Mivel minden globális, szinte mindenhol ugyanazok a problémák: a gazdasági, a politikai, a természeti válság. Ezért szerintem a megoldás is azonos: az embereknek össze kell fogniuk. Már egy ember is nagyon sokat tehet. Sokszor nem is gondoljuk át, milyen következményei lesznek annak, amit teszünk. Azzal, hogy ma néhány embert megmentesz, lehet, hogy 60 évvel később 120 fiatallal találkozol, akik gyerekei vagy unokái azoknak, akiket megmentettél. És ha valakit megmentesz, azt is lehetővé teszed, hogy később ő is valami jót tegyen, és másoknak segítsen. Így szétterjedhet a jó az egész világon.
Lehetünk nagyon különbözőek, más kultúrákból, de fontos, hogy érdekeljen minket a másik. Tudom, hogy nem csak Wallenberg mentett embereket Magyarországon, de abban más volt, hogy sokaknál jobban csinálta, mivel tanult másoktól. Ma is rengeteg lehetőség van az életmentésre, talán több mint akkor. Van választási lehetőség a jó mellett, még akkor is, ha az emberek azt hiszik, hogy nincs.

Diktátorok csapdájában

Hetek Online — Fri, 27 Jan 2012 17:39:12 +0100

Egyre növekszik az iráni és szír keresztényekkel szembeni erõszak, miközben a nyugati média továbbra is agyonhallgatja a problémát – írja összeállításában a budapesti központtal mûködõ BosNewsLife hírügynökség. A szíriai keresztények Asszad bukásától sem várhatják sorsuk jobbra fordulását, sõt az új iszlamista mozgalmak a diktatúra utolsó bástyáiként tekintik õket.

Juszef Nadarkáni iráni lelkészt 2010-ben ítélték halálra, és most azzal a feltétellel engednék szabadon a börtönből, hogy megtagadja keresztény hitét, és elismeri Mohamed prófétát, mint Isten által küldött hírnököt. Nadarkáni ezt nem tette meg, ezért továbbra is a siralomházban ül. A lelkészt akkor vetették börtönbe, amikor az otthonában összegyűlő keresztény közösséget szerette volna regisztráltatni. Bebörtönzésének másik oka az volt, amikor gyermekének iskolájában megkérdőjelezte, hogy a gyerekeket az iszlám elsőségére és kizárólagosságára tanítják más vallásokkal szemben.
Bár Irán átláthatatlan jogi rendszere és az információkhoz való korlátozott hozzáférés megnehezíti a nyugati médiának, hogy pontosan kiderítse, mi történik a lelkész ügyében, tény, hogy az iráni rezsim intenzív ellehetetlenítő kampányt folytat a keresztény lakossággal szemben. Giulio Meotti olasz újságíró a The
Jerusalem Postnak azt írta: „Miután 1948-ban etnikai tisztogatások következtében a zsidókat eltávolították az arab országokból, az iszlám fundamentalizmus most a keresztényeket próbálja meg eltüntetni a régióból. Egy teljesen tiszta iszlám környezetet akarnak teremteni, aminek következtében tömeges exodus indult meg a térségből.”
Iránban 2005-től erősödik a kisebbségek elleni vallási üldözés. Az állam szerint kizárólag az örmény és asszír kisebbségek lehetnek keresztények, minden perzsa eleve muzulmán, ezért valamennyi perzsa etnikumú keresztény eleve aposztata. Emiatt szinte minden keresztény tevékenység illegális, különösen, ha az fárszi nyelven folyik, kezdve az evangélizációtól, a bibliafoglalkozásokon át a keresztény könyvek forgalmazásáig. Még az állam által elvileg kereszténynek elismert kisebbségeket is érik bebörtönzések, fizikai bántalmazások és diszkrimináció a hitük miatt. Kizárólag egymást taníthatják saját nyelvükön vallásukról, de tilos muzulmán hátterű embereknek (fárszi nyelven) beszélniük a Bibliáról. A saría törvény értelmében minden muzulmánnak, aki elhagyja az iszlámot egy másik vallás kedvéért, halálbüntetéssel kell szembenéznie.
Októberben Ali Khamenei ajatollah beszédében nyíltan azzal vádolta az otthonukban összegyűlő keresztény közösségeket, hogy „az iszlám ellenségei, akik megalapozzák és bátorítják a kereszténység elterjedését Iránban”. Az iráni titkosszolgálati miniszter szerint több száz földalatti gyülekezetet fedeztek fel; egyedül Mashhadban, egy muzulmán szent városban 200 csoportot. Az iráni hatóságok nem ok nélkül félnek attól, hogy a kereszténység terjed az országban. A kíváncsiság és az érdeklődés mindinkább növekszik az irániak között, akik kiábrándultak a síita vallásból, és abból, ahogyan az iráni kormány a vallás nevében cselekszik. Szíria 20 milliós lakosságából 10 százalék vallja magát kereszténynek. A keresztény közösségek viszonylagos békében élhetnek Asszad rezsimje alatt, bár a titkosrendőrség minden istentiszteletet megfigyel, és nincs lehetőség a nyilvános evangélizációra sem. Azok, akik muzulmán háttérből tértek át keresztény hitre, családtagjaik és barátaik zaklatásának vannak kitéve. A szíriai keresztény közösség tagjai közül mintegy 100 embert öltek meg, mióta a kormányellenes tüntetések megkezdődtek. Egy helyi forrás szerint az emberrablók főleg a gyerekeket veszik célba, és ha nem kapják meg a kért váltságdíjat, megölik az áldozataikat. Január 15-én két keresztényt öltek meg, miközben a pékségben várták a kenyerüket, és a fegyveresek lelőttek egy negyvenéves keresztényt is két gyermekével együtt, miközben gépkocsiját vezette.
A rendszer kritikusai szerint Basar Asszad elnök kihasználja az ország vallási konfliktusát, hogy megszilárdítsa elnyomó rendszerét. Pascal Gollnisch katolikus pap szerint Asszad a félelemkeltéssel akarja manipulálni a keresztényeket, hogy a püspökök és pátriárkák azt tegyék, ami a rezsim érdeke.
A legtöbb keresztény korábban támogatta Asszad uralmát, mert ezalatt viszonylagos békében és nyugalomban élhettek. Ma már nem támogatják a rezsimet, csak azt szeretnék, ha békésen rendeződne az ország politikai helyzete. Asszad korábbi támogatása viszont különösen védtelenné teszi őket az ellenzékkel szemben, akik úgy tartják, hogy lepaktáltak a zsarnokkal. A diktátor bukása nehéz helyzetet teremthet számukra: az egyiptomi példából látható, hogy egy rendszerváltás nem feltétlenül hoz pozitív változásokat a régióban.
A tüntetések során gyakran előfordult, hogy a keresztényeket felszólították, vegyenek részt a demonstrációkban vagy emigráljanak Libanonba. A zavargások során több keresztény istentiszteleti helyszínt felforgattak, és összetörték a berendezést. Van olyan szír város, ahol a keresztények nem mernek kijönni az otthonukból és részt venni összejöveteleiken. Egyes iszlám fundamentalisták esküt tettek, hogy minden olyan nőt bántalmazni fognak, akik nem viselnek fátyolt. Néhány hónappal ezelőtt két keresztény nőt raboltak el Damaszkuszban. Az egyiküknek sikerült kiugornia menetközben a járműből, a másikat azóta sem találták meg.
Clifford D. May, a Demokrácia Védelméért Alapítvány elnöke szerint a keresztények üldözése a muszlim országokban a legagyonhallgatottabb téma a nyugati médiában. Véleménye szerint, fordított helyzetben, ha létezne egy ilyen háború a muzulmánok ellen, akkor az az ENSZ és a különböző emberjogi csoportok legkiemeltebb témája lenne.

Romney hite

Hetek Online — Fri, 20 Jan 2012 16:42:45 +0100

Egy tavaly év végi felmérés szerint az amerikaiak 80 százaléka számára nem oszt, nem szoroz, hogy egy elnökjelölt mormon vallású, és csak 17 százalékuk az, aki kevésbé szívesen szavazna egy mormonra. A kérdés azt követően merült fel újra, hogy Robert Jeffress, a dallasi First Baptist Church pásztora „szektának” nevezte a mormon vallást: „Úgy gondolom, Mitt Romney egy jó, erkölcsös ember, de Krisztus újjászületett követőinek egy kompetens keresztényt kellene preferálniuk” – mondta a riportereknek.

A lelkész már a 2008-as elnökválasztási kampány során is hasonlóan fogalmazott: „Mitt Romney egy mormon. Még ha úgy is beszél Jézusról, mint uráról és megváltójáról, akkor sem keresztény. A mormon vallás nem keresztény vallás, hanem kultusz. Attól, hogy valaki Jézusról beszél, még nem válik hívővé.”
A felmérés során megkérdezték az embereket, egyetértenek-e azzal, hogy a mormonizmus keresztény vallás. Az állítással a válaszadók 51 százaléka értett egyet, 36 százalékuk azonban nem. A mormonokat leginkább a liberális demokraták és a főleg a republikánusokra szavazó, evangéliumi keresztények utasítják el. Romney-nak azóta kell szembenéznie a hitével kapcsolatos kérdésekkel, mióta 1994-ben elindult a massachusettsi szenátori címért, amelyet csak később, 2002-ben nyert el.

Elutasított misszionárius

Romney hatodik generációs mormon, többnejű ükapja Mexikóból érkezett az Államokba százhuszonöt évvel ezelőtt. Ükunokája, Mitt tizenkilenc éves korában vett részt a mormon fiatal férfiak számára kötelező kétéves missziós úton Franciaországban, ahol társai szerint is kitűnt rátermettségével és odaszántságával. Később mégis úgy emlékszik vissza, mint az egyetlen olyan időszakra az életében, amikor a legtöbb dolgot, amit tenni próbált, elutasítottak.
1968-ban önhibáján kívül autóbalesetet szenvedett, amely során az egyik társa meghalt. Ezután ő vette át a missziós munkák szervezését, és az év végére százhetvenöt misszionárius munkáját felügyelte. Romney Franciaországban ébredt rá, hogy az élet törékeny, és szükség van arra, hogy komoly céljai legyenek az életben. Már itt megtanulta, hogyan találja meg a közös hangot az emberekkel, ami későbbi politikai pályafutásában is nagyban segítette. 1969-ben vette el feleségül Ann Davist, akivel még a gimnázium alatt ismerkedett meg, és aki miatta tért át protestáns háttérből a mormon vallásra. A párnak öt fia született, akik azóta már mind megnősültek.
Romney a Harvardon szerzett diplomát jogi és gazdasági területen, majd több cég vezetésével ért el sikereket. A nyolcvanas-kilencvenes években egyházában is jelentős pozíciókat töltött be önkéntesként: mintegy négyezer mormon egyháztagot irányított. Romney-ra jellemző a családközpontúság, az antialkoholizmus, a szorgalom, a megbízhatóság és az erkölcsösség, amelyek mind vonzóvá teszik mint jelöltet. Kérdés azonban az, hogy Amerika el tudja-e fogadni, hogy megválasztott vezetője mormon legyen. Amikor Romney a 2008-as választások republikánus elnökjelöltségéért indult, már akkor sokakban felmerült a kérdés, hogy vajon mormon hite milyen hatással lenne rá elnökként.
Egy alkalommal John F. Kennedy 1960-as beszédére hivatkozott, aki az első katolikus elnökjelölt volt. „Majdnem ötven évvel ezelőtt egy másik jelölt Massachusettsből elmondta, hogy egy amerikai indul az elnökségért, és nem egy katolikus. Hozzá hasonlóan én is egy amerikai vagyok, aki indul a választásokon. Nem a vallásom alapján határozom meg a jelöltségemet. Ha megválasztanak, akkor nem a vallásomat, nem egy csoportot, nem egy ügyet, nem valakinek az érdekét fogom szolgálni. Az elnöknek az Egyesült Államok népe közös érdekét kell szolgálnia. Hiszek a mormon hitemben, törekszem rá, hogy a szerint éljek. A hitem az atyáim hite. Hűséges leszek hozzájuk és a hitemhez. Néhányan azt gondolják, hogy a hitem ilyen jellegű megvallása meghiúsítja a jelölésemet. Ha igazuk van, ám legyen.”
Azóta is folyik a vita, hogy négy éve miért ő nyerte el a republikánus párt jelölését (John McCain és Mike Huckabee mögött harmadik lett), de már akkor nyilvánvalóvá vált, hogy megpróbálja elterelni a figyelmet vallásáról. Sosem beszélt a mormon doktrínákról, és beszédeiben csak nagyon kevésszer említette magát a „mormon” szót.

Smith halála után is megnősült

Hogy Romney pontosan miben hisz, arról nem beszél, ezért csak azt lehet részletesebben megvizsgálni, hogy általában a mormonok miben hisznek. A jelenleg tizenhárom-tizennégy milliós létszámú közösség tagjai kereszténynek tartják magukat, mert elfogadják Jézus Krisztust mint Isten fiát, és hisznek abban, hogy az engesztelése által menekülhetnek meg az emberek. Hitük szerint Jézus Krisztus eredeti egyházát Joseph Smith állította helyre és alapította újjá Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza néven 1830-ban.
Joseph Smith egy négytagú szegény családba született 1805-ben Vermont államban. Olvasni és számolni megtanult ugyan, ám komolyabb oktatásban nem részesült. Ideje nagy részét a Biblia tanulmányozásával töltötte, azonban nem tudta eldönteni, hogy a kereszténység mely irányzatát kövesse, gyermekkorában okkultizmussal is foglalkozott. Egy idő után látomást látott, melyben arra kapott utasítást, hogy ne csatlakozzon egyik létező egyházhoz sem, hanem legyen „Isten ügynöke, aki helyreállítja Krisztus igazi egyházát”. Smith korának nagy hatású egyénisége volt, politikai és katonai vezetőként volt ismert, de rendkívül ellentmondásos életútja volt: szélhámosság miatt polgári peres eljárást is indítottak ellene, a metodista egyházból pedig kizárták. Műveiből kiderül bibliai műveletlensége, és többször is hamisan prófétált.
A mormonok hisznek abban, hogy a Biblia Isten szava, ugyanakkor a Mormon Könyvét is azzal egyenértékűnek tartják. A mormonizmus szent iratát maga Smith publikálta 1830-ban. Az írások Amerika ősi népének történetéről szóltak, melyeket „Amerika hajdani prófétái” írtak. A könyv megjelenése óta heves viták kereszttüzében áll, aminek alapvető oka, hogy Smith állítása szerint a könyvet nem ő maga írta (nem személyesen ő kapta a benne foglalt vallási kinyilatkoztatásokat), hanem egy –mindmáig ismeretlen – Kr. e. 2200 és Kr. u. 421 között íródott eredetiből fordította. Az eredeti forrást soha nem mutatták be nyilvánosság előtt, csak néhány kiválasztott szemtanú látta, mielőtt azt Smith visszaadta – állítása szerint – egy angyalnak.
A mormon egyháztagok sokáig hittek abban, hogy Isten Joseph Smith által visszaállította az ószövetségi törvényt, ami miatt egészen 1890-ig gyakorolták a többnejűséget. Az erről szóló doktrína kihirdetése után Joseph Smith még meghatározatlan számú nővel kötött házasságot, ezek közül harminchárom házasság van hivatalosan is dokumentálva, köztük voltak tinédzserek és már férjes asszonyok, illetve több mint száz, már halott nőt is „hozzápecsételtek” templomi szertartásokon. Smitht többször is bebörtönözték, és végül börtönben halt meg testvérével együtt, mikor 1844-ben a csőcselék megtámadta a fogdát, és Smitht is lelőtték.
A mormonok bibliai szókincse a keresztény benyomást erősíti, jóllehet fogalmaik alatt gyakran egészen mást értenek, mint a Biblia, vallásuknak egyfajta ezoterikus-gnosztikus jellegű struktúrája van. A mormon egyház azt vallja, hogy az Atya, Jézus Krisztus és a Szentlélek három különálló személy, bár szándékukban egységesek. Hisznek többek között az emberi lélek testi születés előtti létezésében, a halottak megváltásának lehetőségében helyettesítő szertartások által, a pokol ideiglenességében, az örök fejlődés törvényében, az ember istenné felmagasztosulásának lehetőségében, valamint a templomban örökre kötendő házasságban és más bolygók utódokkal történő benépesítésében. Az egyház iránt érdeklődők csak a Mormon Könyvét olvashatják, a többi szent iratuk (Tan és Szövetségek, Nagy Értékű Gyöngy) csak megkeresztelkedés után, egyháztagként olvasható.

70 éve kezdõdött az Endlösung

Hetek Online — Fri, 20 Jan 2012 16:38:26 +0100

A Berlinbe látogató turisták olykor a városnéző busz helyett a gyors, pontos és tiszta S-Bahn gyorsvasútra is felülnek. Az S1-es a festői Oranienburg állomástól száguld végállomása felé, érintve többek között a Brandenburgi Kaput és a Postdamer Platzot is. A holokauszt történetét ismerők talán megborzonganak, amikor a végállomásra érnek, amely a kies tóparti üdülőhelyen, Wannseeben van. Itt, az Am Grossen Wannsee 56-58. sz. alatti elegáns, egyemeletes villában (képünkön balra fent) gyűltek össze hetven éve, 1942. január 20-án délben a náci Nagynémet Birodalom azon illetékesei, akiket Reinhard Heydrich, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal (Reichssicherheitshauptamt-RSHA) vezetője a „zsidókérdés végleges megoldása” (Endlösung der Judenfrage) gyakorlati részletkérdéseinek megvitatására szervezett értekezletre meghívott.

A régebbi szakirodalomban és néha még napjainkban is egyes újságcikkekben fel-felbukkan az az állítás, hogy ezen az értekezleten döntötték volna el a náci vezetők, hogy valamennyi európai zsidót legyilkolják. A valóságban, mint ezt a konferencia jegyzőkönyvét ismerők jól tudják, Heydrichék már egy előzetesen Hitler által meghozott döntés gyakorlati kivitelezésének módozatairól beszélgettek, olykor vitáztak, a szemtanú és az értekezlet jegyzőkönyvét végül megszerkesztő Adolf Eichmann 1961-es jeruzsálemi perében tett tanúvallomása szerint oldott, bajtársias légkörben.

Amikor a tizenöt náci vezető, valamint a jegyzőkönyvben nem feltüntetett gyorsíró a tanácskozóasztalhoz Wannseeben leült, már jó fél éve ölték a zsidókat a megszállt szovjet területeken a náci Einsatzgruppe-egységek és a velük együttműködő német tartalékos rendőri osztagok, a kollaboráns lett, litván, ukrán segédcsapatok stb. tagjai. Szerbiában a Wehrmacht ezrével gyilkolta a zsidó férfiakat, úgymond megtorlásul a partizánok akcióiért.

Hitler valamikor 1941 szeptemberében vagy október elején adhatott parancsot arra, hogy az európai zsidókat lemészárolják. Bizonyos, hogy a döntés még október 23-a előtt megszületett, mert ezen a napon Heinrich Müller (maga is a Wannsee Konferencia résztvevője) Heinrich Himmler birodalmi SS-vezető parancsára hivatkozva megtiltotta a zsidók kivándorlását Németországból, illetve a német csapatok által megszállt területekről. Azt minden illetékes náci vezető jól tudta, hogy a Führer végső célja a „zsidómentes" Nagynémet Birodalom. Ha a zsidók nem vándorolhatnak ki, akkor ki kell őket telepíteni.

Joseph Goebbels propagandaminiszter kérésére Hitler hozzájárult ahhoz, hogy elkezdjék a Birodalom területén élő zsidók kitelepítését. Első lépésként szeptember 18-tól sárga csillagot kényszerítettek a németországi zsidókra. A lengyel Főkormányzóság náci illetékesei először hevesen tiltakoztak, azzal érveltek, hogy egyszerűen nincs elég hely a már túlzsúfolt gettókban, lágerekben a német zsidók számára. A megoldás „logikus" volt: Arthur Greiser, a Lengyelországtól 1939-ben Németországhoz csatolt Warthegau tartomány Gauleitere (kormányzója) 1941 késő őszén megkapta az engedélyt százezer „nem munkaképes" zsidó likvidálására a łodzi gettóban.

Más nagyobb gettókban is ezzel a módszerrel kezdtek „helyet csinálni" a németországi zsidóknak. Rigában 1941 novemberében kezdik a gettóban lemészárolni a zsidókat, akkor, amikor az első németországi szállítmányok a városba megérkeznek. 1941. december 8-án kezdődött a tömegmészárlás a chelmnói haláltáborban. Pontosan azon a napon, amikor az eredetileg november 29-én kiküldött meghívást telefonon Heydrich lemondatta. A Wannsee Konferenciát ugyanis december 9-re hívta össze, és

a régebbi szakirodalom szerint talán a

Pearl Harbor-i japán támadás, az Amerikának küldött német hadüzenet miatt mondta le az értekezletet. Valószínűbb, hogy ennél fontosabb oka volt az értekezlet elhalasztásának. A résztvevők döntő többsége ugyanis csak államtitkár vagy magas rangú SS-tiszt volt, nekik a hadüzenethez semmi közük sem volt. December 8-án Heydrich levélben tájékoztatta az értekezletre szintén meghívott Martin Luthert, a náci Külügyminisztérium helyettes államtitkárát. Ebben nyers őszinteséggel foglalta össze Heydrich, hogy mely kérdésekben várja el a német diplomaták együttműködését az RSHA-val. A Németországban, Horvátországban, Szlovákiában és Romániában élő zsidók deportálásával kezdte, külön pontban kiemelve, hogy a román, szlovák, horvát, bolgár és magyar kormány tudtára kell adni, hogy készek az ezekben az országokban élők zsidókat keletre deportálni. Luther feladata volt a bolgár és a magyar, valamint a többi európai kormányt arra rávenni, hogy a nürnbergi törvényeknek megfelelő zsidótörvényeket adjanak ki. Ez Magyarország esetében teljesen fölösleges volt, hiszen 1941. október 10-től már hazánkban is érvényben volt a „fajvédelmi" törvény is, és 1938-tól már közel két tucat törvény, több száz kormány-, valamint miniszteriális rendelet tette jogfosztottá, szegényítette el a magyar zsidók tömegeit. A zsidópolitikában Heydrich elvárta, hogy a Külügyminisztérium a Gestapóval „barátian együttműködjön".

Eichmann valószínűleg igazat mondott 1961. június 26-án, amikor jeruzsálemi bírái előtt azt vallotta, hogy az értekezletet Heydrich két fő céllal hívta össze: világossá akarta tenni a főbb minisztériumok (a belügy-, külügy- és az igazságügy-minisztériumon kívül képviseltette magát az értekezleten a náci Pártkancellária és természetesen a Führer Kancelláriája is) vezetői előtt, hogy Hitler és Göring őt bízta meg a zsidókérdés „végleges megoldásával", tehát hatalma, befolyása jelentősen nőtt. A különböző minisztériumok, valamint az SS, a Gestapo „együttműködésével" pedig azt is el akarta érni, hogy minél több náci intézmény és vezető legyen a cinkosa.

Nem véletlen, hogy a holokauszttagadók kétségbeesetten próbálják vitatni, hogy a Wannsee Konferenciára egyáltalán sor került-e, illetve azt állítják, hogy az értekezlet jegyzőkönyve hamisítvány. Próbálkozásuk reménytelen: Martin Luther iratai között 1947-ben megtalálták a 16-os számú példányt az eredetileg 30 példányban, géppel írott jegyzőkönyvből. Több száz oldalnyi eredeti náci dokumentum, a résztvevők között a konferencia előtt és után váltott hivatalos levelek, iktatószámok, aláírások bizonyítják, hogy a Wannsee Konferencia jegyzőkönyve hiteles.

Heydrich bevezetőjét, melyhez az adatokat már 1941 augusztusától kezdve gyűjtötte Eichmann és a Gestapo vezetése alatt álló IV-B-4 (zsidóügyi) osztály, a náci zsidópolitika „sikereinek" fő adataival kezdte. Hitler kancellári kinevezésétől (1933. január 30.) 1941. október 31-ig 537 ezer zsidót sikerült kivándoroltatni a Nagynémet Birodalomból. Heydrich jelezte, hogy valamennyi európai zsidót - jelentősen, mintegy két millióval eltúlzott becslése szerint körülbelül tizenegymillió főt - valahová Keletre fogják kitelepíteni (vagyis deportálni). Csak a hatvanöt éven felülieket nem telepítik ki, őket Theresienstadtba viszik. Heydrich becslése szerint Németországban még körülbelül 280 ezer zsidó élt, körülbelül 30 százalékuk volt hatvanöt éven felüli. Lehetséges, hogy egyszerű gépírói tévedésről, elütésről lehet szó, Heydrich saját adatai szerint ugyanis csak 175 500 zsidó élt ekkoriban Németországban. Valószínű, hogy a sok átdolgozás, szerkesztés, finomítás során (Eichmann emlékezete szerint Heydrich legalább háromszor-négyszer átíratta vele a jegyzőkönyvet) nem vették észre ezt a hibát. Nem valószínű, hogy Európa valamennyi országából a hatvanöt éven felüli zsidókat, vagyis legalább két-három millió embert Heydrich Theresienstadtba szándékozott volna deportáltatni. Valószínűbb, hogy itt csak a németországi zsidókat említette, viszont ez a jegyzőkönyv végső változatából kimaradt. Heydrich még röviden jelezte, hogy ebbe a „mintagettóba" kerülnek az első világháborús zsidó hadirokkantak, valamint az I. osztályú Vaskereszt kitüntetés birtokosai is.

Majd intenzív vita bontakozott ki a zsidó-árja „vegyesházasokról" és a „félvérekről". Heydrich álláspontja szerint a „vegyes" szülőktől származók maradhatnak Németországban, ha „önként" sterilizáltatják magukat. Dr. Wilhelm Stuckart belügyi államtitkár (1935-ben a nürnbergi fajvédelmi törvények egyik kidolgozója volt), akiről Eichmann Jeruzsálemben azt állította, hogy a zsidókérdésben Wannsee előtt habozó, tartózkodó álláspontot képviselt, most dr. Josef Bühler főkormányzósági államtitkárral együtt „határtalan lelkesedéssel" csatlakozott Heydrichhez. Sőt, Stuckart néhány kérdésben még radikálisabb álláspontra helyezkedett, mint a nagyhatalmú RSHA-főnök: javasolta, hogy a Németországban maradó zsidókat kényszerű sterilizációnak vessék alá, és a zsidó-nem zsidó „vegyesházasságokat" nyilvánítsák érvénytelennek. Bühler pedig azt javasolta, hogy a „végleges megoldást" a Főkormányzóságban kezdjék el. Azzal érvelt, hogy itt „nincsenek szállítási problémák". Nem lehet eldönteni, hogy véletlen elszólásról vagy Heydrich figyelmetlenségéről van itt szó. Ha a fő cél az európai zsidók Keletre deportálása, akkor körülbelül hárommillió lengyelországi zsidó komoly logisztikai problémát jelentene. Ha nincs velük kapcsolatban szállítási probléma, akkor erős a gyanú, hogy az ő likvidálásukat helyben tervezték megoldani. Eichmann valószínűleg igazat mondott, amikor Jeruzsálemben azt vallotta, hogy a likvidálás módozatait nem vitatták meg Wannseeben. Nem esett szó a mérgező gázokról, „csak" az agyonlövést említették.

Heydrich ezek után mondta ki a lényeget: „Megfelelő vezetés alatt, mármost a végleges megoldás [„Endlösung"] során, a zsidókat Keleten kell alkalmas módon munkára fogni. Nagy munkacsapatokban, a nemek szétválasztásával, a munkaképes zsidókat útépítéssel vezetik e területekre, miközben nagy részük kétségtelenül el fog hullani a természetes csökkenés folytán. A netalán végül megmaradó állományt, minthogy esetében kétségtelenül a legellenállóképesebb részről van szó, megfelelően kell kezelni [„entsprechend behandelt werden müssen"], mivel ez a természetes kiválasztódást képviselve, szabadon bocsátásakor egy új zsidó regenerálódás csírájának tekinthető."

Heydrich nem akarta még nyíltabban megfogalmazni, hogy a náci Németország vezetői eldöntötték: valamennyi európai zsidót halálra fogják dolgoztatni, le fogják gyilkolni. Talán még árulkodóbb az, amit Heydrich nyilvánvalóan kihúzatott Eichmann első jegyzőkönyvváltozatából. Ha valamennyi európai zsidót Keletre deportálják, és ott őket kényszermunkára fogják, akkor tisztázni kellett, hogy mi lesz a munkaképtelenekkel, a betegekkel, a kisgyerekekkel, a terhes anyákkal. Bühler többek között azzal indokolta, hogy a Lengyel Főkormányzóságban élő, szerinte 2,5 millió zsidó „kérdésének" megoldásával kell kezdeni, hogy az itt élő zsidók többsége nem munkaképes. Ha őket Keletre deportálják, nem fognak tudni „utat építeni". Levonhatjuk a következtetést: Heydrich ismét figyelmetlen volt, nem vette észre, hogy azzal, hogy „megcenzúrázta" az eredeti jegyzőkönyvet, elárulta, hogy az európai zsidók kiirtását vitatták meg hetven éve Wannseeben.

Mégiscsak lett tandíj

Hetek Online — Fri, 13 Jan 2012 19:32:03 +0100

Nehéz helyzetben vannak a felsõoktatásba jelentkezõk, mert az új törvény értelmében emelik a ponthatárt, keretszámokkal szabályozzák, és fizetõssé teszik a képzések jelentõs részét. A legnehezebb helyzetbe a közgazdász- és jogászképzés került. A jelek szerint a kormány az állami szféra szakember-utánpótlására, valamint a hiányszakmák betöltésére koncentrál, s a többi területet inkább a piac mûködésére bízná. Rengeteg bizonytalanság közepette közelít február 15-e, a jelentkezési határidõ.

A felsőoktatásba jelentkező fiatalok közül idén 33928 főnek fedezi majd az állam a tanulmányait, a tavalyi 53 ezerrel szemben. Ők lesznek az „állami ösztöndíjasok”, mellettük 15 550 felvett diák részleges (50 százalékos) állami támogatásban részesül majd, ők a „részösztöndíjasok”. A képzések önköltségére vonatkozóan közzétettek már minisztériumi számításokat, de ezek szakonkénti pontosítása, valamint az önköltséges hallgatók keretszámai január végén kerülnek majd nyilvánosságra – derül ki az új felsőoktatási törvény égisze alatt közzétett NEFMI-dokumentumokból. A mesterképzés állami kerete változatlan, közel 20 ezer hely, nyilván igazodik a meglévő hallgatói létszámhoz.
A kormány tagadja, hogy az anno Pokorni Zoltán által bevezetett ingyenes első diploma után most visszahozná a tandíjat, ehelyett költségtérítéses rendszert emleget.
Az új törvény értelmében további szigorítások is várhatók, így az eddigi minimális bekerülési pontszám 240-re emelkedik, megszűnik a pluszpontok rendszere, s az ösztöndíjas, illetve részösztöndíjas hallgatókat a szeptemberi beiratkozások során szerződésekkel kötelezik arra, hogy a diploma megszerzése után meghatározott ideig Magyarországon vállaljanak munkát. A törvény számos lényegi része rendeletek formájában még kidolgozásra vár, a tárca májusra ígéri ezek megalkotását.
További lényeges változás a központilag meghatározott keretszámok rendszere. Az államilag finanszírozott helyek szembetűnő csökkenése a bölcsész-, de különösképpen a közgazdász- és jogászképzés terén figyelhető meg, míg egyértelműen preferált az informatikai, műszaki és természettudományos képzés. Az országos keretszámok intézményi, karonkénti, esetleg szakonkénti „lebontása” még minisztériumi kidolgozás alatt áll.
Ugyancsak január végére várható a kardinális kérdésként felmerülő új diákhitel-rendszer kidolgozása is, amely múlt héten „már” a kormányülés témája volt. Egyes hírek szerint az adott tandíj mértékétől függően 80 ezer forintra nő a havonta felvehető maximális diákkölcsön, marad a 8 százalékos kamat, s a kölcsönt ezentúl nem a hallgatónak, hanem az intézménynek folyósítanák. A Diákhitel Zrt. sajtósa, Imre Zita szerint még nincsenek információk az új rendszerről. A tíz éve létező iroda eddig 310 ezer diáknak hitelezett, akiknek egyharmada már visszafizette a tartozását. Az érdeklődők száma nem ugrott meg mostanában, esetleges rohamra februárban számítanak.
A Széll Kálmán-tervben megjelenő 86 milliárdos elvonás, illetve a szaktárca korábbi intézménybezárási, -összevonási, -kategorizálási és egyéb tervei régóta előrevetítették a nagy ívű racionalizálási szándékot. Az egyik legnagyobb kárvallott a régóta célkeresztben lévő Corvinus Egyetem, hiszen országosan 250 állami helyen osztoznak a gazdaságtudományi képzőhelyek a tavalyi 4900 helyett. A Corvinuson uralkodó közhangulatot talán a többi intézménynél is nagyobb bizonytalanság jellemzi: a keresztképzésre jelentkezők alig fele jelent meg a héten zajló felvételi vizsgákon, amire eddig nem volt példa.
Az állami szféra utánpótlás-nevelése céljából a kormány január 1-jével létrehozta a Nemzeti Közszolgálati Egyetemet, amely három intézmény – a Zrínyi Egyetem, a Rendőrtiszti Főiskola és a Corvinus Közigazgatás-tudományi Kara – jogutódjaként jött létre. Az idén induló katonai, rendészeti és közigazgatási karokon 1017 állami ösztöndíjas és 1115 önköltséges hallgató vehető fel. Az új állami egyetem finanszírozása a KIM (Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium) hatásköre, s a honvédelmi és a belügyi tárca is támogatja.
Rektorokkal, rektorhelyettesekkel folytatott beszélgetéseinkből kiderült, hogy az államilag finanszírozott helyek csökkentése sokhelyütt nehéz helyzetbe hozhatja az intézményeket, bár egyelőre csak találgatások folynak a fizetőképes hallgatói kereslet volumenéről. Annyi bizonyos, hogy az előző évek nagy létszámú évfolyamait ki kell futtatni. A változások feltehetően kevésbé érintik az elitképzést folytató tudományegyetemeket: bár a hallgatókért folytatott küzdelemben kétségtelenül stratégiaváltásra lesz szükség, de remélhető, hogy a felvételizők az intézményválasztás során a hagyományos minőségelvűséget követik. A vezető pozícióval bíró ELTE karain magas ponthatárokkal mindig meg lehetett tölteni a karokat, s a jogászhallgatók jelentős része eddig is „fizetős” volt, míg a bölcsészek túlnyomórészt „állami hallgatók”.
A hazai intézmények nemcsak egymással, hanem külföldi intézményekkel is konkurálnak, hiszen könnyen megeshet, hogy jobban megéri egy fiatalnak mondjuk egy osztrák egyetem ingyenes képzése, mintsem a hazai fizetős változat. Mendrey László, a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének vezetője szerint a kormány a konfliktusok felvállalása helyett inkább a gazdasági ellehetetlenítés eszközéhez nyúl, miközben a keretszámokkal szembemegy a hallgatói igényeknek. A természettudományos, informatikus és műszaki képzések keretszámainak növelése, egyidejűleg a felvételi követelmények szigorítása sokhelyütt lehetetlenné teszi a férőhelyek betöltését, s a közoktatási rendszernek is időre és forrásokra lenne szüksége az irányváltáshoz. Szabó Andrea szociológus szerint a nemzetgazdaság egyik motorjának számító felsőoktatás átalakítása a társadalmi mobilitást rendkívül leszűkíti, visszatér a rendszerváltás előtti szűk elitképzéshez, és a hazai felsőoktatást a tehetős rétegek, vezető értelmiségiek privilégiumává teszi.

A feláldozott hadsereg

Hetek Online — Fri, 13 Jan 2012 19:23:18 +0100

1943. január 12-én indult meg a Don-kanyarban az a nagyszabású szovjet hadmûvelet, amely szétzúzta a keleti frontra kivezényelt második magyar hadsereget. A sereg kétszázhétezer katonájából mintegy százhúszezer volt az áldozatok száma. A tragikus ütközet nemcsak a magyar történelem mindmáig legnagyobb véráldozatot követelõ csatája volt – a veszteségek felülmúlták a mohácsi vészt –, hanem abban is megdöbbentõ újdonságot jelentett, hogy mindez Magyarország határaitól több mint kétezer kilométernyi távolságban történt. A tragédiához vezetõ korabeli politika intõ példaként szolgálhat a mindenkori magyar kormányok számára, hogy egy esetleges jövõbeli fegyveres konfliktus során képesek lennének-e felismerni és szolgálni az ország lakóinak tényleges érdekeit.

A második magyar hadsereg pusztulásával kapcsolatosan számos kérdés fogalmazódik meg. Miért küldték ki a több ezer kilométer távolságban lévő szovjet frontra e csapatokat, amelyek a korabeli magyar haderő egyharmadát tették ki? Miért nem történt meg a csapatok megerősítése sem létszámban, sem fegyverzetben annak ellenére, hogy a hadvezetés jól tudta, hogy a hadsereg nem alkalmas egy nagy erejű szovjet offenzíva feltartóztatására? Miért nem építették ki a magyar védelmi vonalakat, noha csaknem fél év állt rendelkezésre a januári nagy szovjet támadás előtt? Miért hagyta sorsára e hadsereget a hazai katonai és politikai vezetés?
A magyar politikai és katonai elitet már a második világháború kirobbanásakor két ellentétes nézet osztotta meg. Teleki Pál miniszterelnök és köre képviselte az úgynevezett fegyveres semlegesség álláspontját, amely szerint a hadsereg erejét, ütőképességét minden módon növelni kell, miközben egyik fél oldalán sem szabad belépni a háborúba. A magyar haderőt azért igyekeztek megőrizni a háború végéig, hogy a fegyveres erő birtokában a béketárgyalásokon el tudják érni a trianoni béke mennél teljesebb revízióját. Ezzel szemben a szélsőjobboldal és a tisztikar jelentős része a háborúba történő bekapcsolódást sürgette.
A magyar kormánynak egészen 1941 tavaszáig sikerült érvényesítenie a fegyveres semlegesség politikáját, miközben számottevő revíziós sikereket is elkönyvelhetett. Ennek azonban súlyos politikai ára volt: a magyar parlament meghozta a zsidótörvényeket, és Magyarország a háromhatalmi egyezmény aláírásával csatlakozott a fasiszta tömbhöz.
1941 júniusában a Szovjetunió elleni német hadjárat küszöbén ismét az volt a fő kérdés, hogy az ország a háborúba való belépés által elkötelezze-e magát katonailag a németek oldalán. A minisztertanács végül egy héttel a német támadás megindulása előtt a háborútól való távolmaradás mellett döntött, így a németek június 22-én indított támadásukhoz csak a román, szlovák és finn hadseregeket tudták felvonultatni. Öt nappal később azonban Magyarországon fordult a kocka. A mindmáig beazonosítatlan repülőgépek által végrehajtott kassai bombázások hatására a háborúpárti álláspont tudott felülkerekedni, és Bárdossy László miniszterelnök bejelentette Magyarország hadba lépését a Szovjetunió ellen.
A magyar hadsereg bevetését a szovjetek ellen katonai részről Werth Henrik vezérkari főnök képviselte a legerőteljesebben. Werth az addigi német sikerektől elkápráztatva teljesen bizonyosnak tekintette a náci csapatok gyors győzelmét a szovjetek ellen. Azzal érvelt, hogy a háború végeztével a győztes német vezetés fogja meghatározni Közép-Európában is az új országhatárokat, ezért Magyarország elsőrendű érdeke, hogy érdemeket szerezzen a náci vezetőknél.
A vezérkar másik tagja, Szombathelyi Ferenc sokkal óvatosabb és reálisabb véleményt képviselt. Katonai érvekkel támasztotta alá, hogy a gyors német győzelem egyáltalán nem vehető biztosra, sőt felhívta a figyelmet arra, hogy elhúzódó háborúra is lehet számítani, amely akár német vereséggel is végződhet.
A Szovjetunió elleni magyar hadüzenetet követően egy mint- egy negyvenezer fős katonai alakulatot (Kárpát-csoport) vezényeltek a keleti frontra. Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy a gyors német győzelem korántsem biztos, így Horthy 1941 szeptemberében menesztette Werthet, és helyette Szombathelyi Ferencet nevezte ki vezérkari főnökké. A németekkel folytatott sorozatos alkudozások után végül 1941 novemberében sikerült elérni minden harcoló magyar alakulat kivonását a keleti frontról.
1941 decemberében azonban jelentős fordulat történt a keleti hadszíntéren. A moszkvai csatában a német Wehrmacht elszenvedte első nagyarányú vereségét. A szovjetek a náci csapatokat Moszkva előteréből száz-százötven kilométernyire szorították vissza, súlyos veszteségeket okozva számukra. Az új helyzet a német vezetés szemében felértékelte szövetségeseik haderejének jelentőségét, és igyekeztek mindent megtenni, hogy elérjék ezek bevetését a Wehrmacht oldalán. Ezért utazott Budapestre már 1942 januárjában Ribbentrop német külügyminiszter és Keitel tábornagy, a német hadsereg főparancsnokságának főnöke. Zsarolásoktól és fenyegetésektől sem visszariadva végül sikerült kicsikarniuk Bárdossy László miniszterelnök ígéretét arra, hogy Magyarország az 1942-es év első felében egy kétszázezer fős hadsereget fog kiküldeni a keleti frontra a németek támogatására.
Mivel Horthy és a politikai vezetés számottevő része már hajlott a háborúból való kiválásra, ezért a kormányzó menesztette Bárdossyt, aki véleménye szerint már nem tudta hatékonyan képviselni a magyar érdekeket. Helyébe régi megbízható hívét, Kállai Miklóst ültette, aki az ország háborúból történő kivezetését tekintette fő feladatának. A hadsereg vezérkari főnöke, Szombathelyi Ferenc továbbra is a németeknek nyújtandó segítség minél erőteljesebb lecsökkentését és a magyar katonai potenciál Kárpát-medencében tartását szorgalmazta.
Mindezek eredményeként 1942 tavaszán az az ellentmondásos helyzet állt elő, hogy miközben a németeknek tett ígéret miatt a magyar vezetés kénytelen volt a második magyar hadsereget kiküldeni a szovjet frontra, eközben arra törekedtek, hogy a képzett tiszteket, a katonák legharcképesebb korosztályait, illetve a modern fegyverzet minél nagyobb részét Magyarországon tartsák. A második magyar hadseregben tudatosan meghagyott alapvető hiányosságok jelentették a hadsereg majdani katasztrófájának az egyik legfőbb okát.
A tiszti állományt tekintve annak csaknem kétharmadát tartalékos tisztek alkották. Ezek jórészt a tanítók és kistisztviselők rétegéből kerültek ki, és egyáltalán nem rendelkeztek gyakorlattal a rájuk bízott katonai alakulatok irányításában. A legénységi állomány körében pedig kisebbségben voltak a fiatal korosztályokhoz tartozók, ellenben szép számmal voltak a harminc–negyvenöt év közöttiek.
A hadsereg fegyverzete szintén súlyos kívánnivalókat hagyott maga után. Különösen a modern fegyvernemek terén voltak nagy hiányok. Rendkívül kevés harckocsi és repülőgép állt rendelkezésre, és igen rossz volt a helyzet a páncéltörő lövegek vonatkozásában is, amelyekre pedig az egyik legütőképesebb szovjet fegyvernem, a páncélosok feltartóztatásában nagy szükség lett volna. A magyar tüzérség harcértékét főleg az korlátozta, hogy vontatóeszközök híján mozgásképtelen volt. A német hadvezetés ugyan szóbeli ígéretet tett a hiányzó fegyverzet biztosítására, de ez csak igen csekély mértékben történt meg.
A csapatok kiszállítása a frontra 1942. április közepétől július végéig tartott. Parancsnokuknak Jány Gusztáv vezérezredest nevezték ki. A német alárendeltségben harcoló második magyar hadsereg számára egy kétszáz kilométeres szakaszt jelöltek ki a Don folyó mentén. Ezt azonban részben harcolva kellett elérnie a csapatoknak, aminek során számottevő veszteségeket szenvedtek.
A Donhoz kijutva augusztus és szeptember folyamán a folyó nyugati partján kiépített három szovjet hídfőállás felszámolása volt az első számú feladatuk. A németekkel karöltve végrehajtott meg-megújuló nagyarányú támadásokkal azonban csupán egyetlen hídfőt tudtak felszámolni, míg a másik kettőt a szívós szovjet védelem meg tudta védeni. A harcok hevességét jelzi, hogy a hídfőcsatákban a magyarok mintegy huszonhétezer embert vesztettek. A szovjetek a kezükön maradt két hídfőből – az uriviból és a scsucsjeiből – indították az 1943 januárjában a második magyar hadseregre végzetessé váló hatalmas offenzívájukat.
Az 1942. nyár végi hídfőcsaták után a hadsereg védelemre rendezkedett be. Helyzetét nagyon megnehezítette, hogy az addigi harcokban elvesztett jelentős mennyiségű fegyverzetet nem pótolták sem Magyarországról, sem a németek részéről. A rendkívül hosszú frontszakasz védelméhez elégtelen volt a hadsereg létszáma. A mélységében tagolt, több vonalból álló megerősített védelmi rendszer kiépítésére sem került sor. Nem állt rendelkezésre az ehhez szükséges munkaerő, hiszen az alakulatok rendszeres harctevékenységet folytattak, és hiányoztak az anyagi és tárgyi feltételek is, például aknák, szögesdrót, építőanyagok. Ezért csupán egyetlen vonal alkotta a törékeny magyar védelmet, amely mögött ráadásul bevethető tartalék sem állt rendelkezésre. Még a katonák ruházatáról sem gondoskodtak megfelelően. Az 1942. decemberi jelentés szerint a katonák zubbonyainak 25 százaléka, a lábbelik 40 százaléka, a nadrágok 50 százaléka és a fehérneműk 75 százaléka teljesen elhasználódott.
A magyar hadsereg-parancsnokság tisztában volt a súlyos hiányokkal, sőt Jány gyakran sürgette is az áldatlan helyzet orvoslását. A magyar katonai és politikai vezetés azonban abból a már említett megfontolásból, hogy a katonai erőforrásokat az országban tartsa, és a háború végéig tartalékolja, nem pótolta a második hadsereg kiáltó szükségeit.
Mindeközben 1942 második felében a katonai erőviszonyokban jelentős eltolódás következett be a keleti fronton. A szovjetek hatalmas hadianyag- és katonai létszámfölényt tudtak elérni a németekkel szemben. Ennek eredményeként az öldöklő sztálingrádi harcokkal párhuzamosan a szovjetek a Donnál is elsöprő erejű támadást tudtak előkészíteni.
A magyar frontszakasz ellen 1943. január 12-én csikorgó hidegben indították meg az offenzívát. A szovjetek döntő technikai és létszámbeli fölényben voltak. Több mint négyszáz repülőgéppel és háromszáz harckocsival támadták a magyar állásokat, miközben a magyarok sem páncélosokkal, sem páncélelhárító fegyverekkel nem rendelkeztek. A magyar csapatok jelentős részét megsemmisítették, illetve bekerítették. Az egységek egy része igyekezett visszavonulni, de ez sok helyütt szervezetlen meneküléssé változott. A megmaradt csapatok teljes megsemmisülésével fenyegető helyzetben Jány hiába kérte a német hadvezetőségtől a visszavonulás engedélyezését, mert azt Hitler megtagadta. Hiába kérte az engedélyt a legfőbb hadúr címét viselő Horthytól csakúgy, mint Szombathelyi Ferenc vezérkari főnöktől, ők is a német parancs engedelmes teljesítésére utasították Jányt.
A második magyar hadsereg vezetőinek és a tisztikar egy részének az egyik legfőbb erkölcsi tehertétele a mintegy ötvenezer zsidó munkaszolgálatossal szemben gyakorolt, többnyire rendkívül kegyetlen bánásmód volt, amelynek nyomán ezek az egységek szenvedték el a legnagyobb veszteségeket.
A második magyar hadsereg megmaradt egységei, mintegy 85 ezer ember a magyar hadvezetőség ismételt kérései nyomán 1943 áprilisa és májusa folyamán térhetett haza.
A hadsereget a nemzet érdekeire hivatkozva küldték a háborúba, de a súlyosan elhibázott politikai és katonai lépések végül is a nemzeti történelem egyik legsúlyosabb katasztrófáját eredményezték.

A Biblia kritikája

Hetek Online — Sat, 07 Jan 2012 18:31:00 +0100

„Az evangéliumok megírásának idején még több ezer szemtanú életben volt azok közül, akik látták Jézus csodatetteit, és hallották tanítását" - írja 2012-re szóló újévi üzenetében Billy Graham. A 93 éves világhírű evangélista emlékeztet arra, hogy a kortársak nyilvánvalóan tiltakoztak volna, ha a beszámolók kitalált eseményeket tartalmaztak volna - ám nem tették. Az Újszövetség szerzői külön is fontosnak tartották, hogy hiteles szerzőként jegyezzék írásaikat. „Mert nem mesterkélt meséket követve ismertettük meg veletek a mi Urunk, Jézus Krisztus hatalmát és eljövetelét; hanem mint akik szemtanúi voltunk az ő nagyságának" - írta Péter apostol. Lukács pedig utal arra, hogy „sokan kezdték megírni" Jézus történetét, ezért ő maga „eleitől fogva mindennek szorgalmasan végére járt". A Jézusról szóló beszámolókat több ókori külső forrás is megerősíti. 1500 évvel később mégis, miközben Európában a társadalomban a felvilágosodás, a vallási életben pedig a protestantizmus hullámai ostromolták a középkori tekintélyuralom bástyáit, a Biblia szövege is új megvilágításba került.

Rotterdami Erasmus (1466-1536), aki katolikus szerzetesként hevesen bírálta a római egyház szellemi és politikai hatalmát, humanista tudósként pedig a felvilágosodás eszméit készítette elő, beszerezte a keleti katolikus egyháztól az Újszövetség akkoriban elérhető görög nyelvű szövegváltozatait, és azok alapján megkísérelte helyreállítani az eredeti szöveget, függetlenítve magát a római tanítóhivatal álláspontjától és a hivatalos latin fordítástól, a Vulgatától. Ezzel megalapította a modern szövegkritika tudományát, görög Újszövetség-kiadása (a Textus Receptus, azaz „elfogadott szöveg") pedig valamennyi protestáns bibliafordítás alapjává lett (Károli, King James stb.).

A Biblia szövegkritikája

Kezdetben a szövegkritika alapvetően a Biblia irányában „jóindulatú" tudomány volt. Célja nem a hit vagy a Szentírás tekintélyének lerombolása volt, hanem éppen ellenkezőleg: a rengeteg kézirat közötti különbségek, különböző másolási vagy egyéb eredetű hibák kiszűrése, és az eredeti szöveg minél pontosabb helyreállítása. A cél érdekében Erasmus a római katolikus egyházban hivatalosan elfogadott és többször átdolgozott, javított latin fordítás mögé igyekezett hatolni, hiszen az eredeti apostoli iratok görögül íródtak. Átvizsgálva a számára elérhető, beszerezhető összes görög kéziratot, megkísérelte az eltérések okait feltárni, és a hibás változatokat kiszűrve a lehető legmegbízhatóbb, legeredetibb szöveget helyreállítani.

Erasmus nyomdokain a protestáns egyházak, majd - jelentős ellenállást leküzdve, jóval később - a katolikusok is mindmáig buzgó művelői lettek a szövegkritika tudományának. Ennek során jóval szélesebb körben kutatták fel az összes (közel ötezer) korai újszövetségi görög kéziratos másolatot és azok korai fordításait, így az Erasmusénál sokkal szélesebb körű összehasonlítást végezhettek el. A tudósok kialakították elméleti módszereiket a különböző szövegváltozatok osztályozására, csoportosítására, egymással való kapcsolataik feltárására, koruk pontos megállapítására, a hibák kiszűrésére. A Biblia szövegét Európában egészen eddig a római katolikus hagyomány örökítette tovább latin fordításban, ekkortól azonban a protestáns egyetemek teológusai a „szent hagyománnyal" szembeni kritikai küzdelmükben - mely a protestantizmusnak Luthertől fogva amúgy is fő hitvallása volt - minden részletkérdést felülvizsgálat alá vontak, és elutasították a római tanítóhivatal tekintélyre alapuló érveit az eredeti szövegre vonatkozóan is. „Sola Scriptura" - „csak az Írás", hangzott a szent hagyománnyal szembeni lutheri program. Igen ám, de mi az Írás, ha annak kézirataiban is eltérések találhatók? Ezzel a kérdéssel szembesültek a betűt akkurátusan, legpontosabban szolgálni kívánó, főként német reformátorok.

A természettudományos világnézet

Ezzel a máig tartó kutatással egyidejűleg a Biblia elbeszélései egy másik oldalról is kritikai vizsgálat alá kerültek: a felvilágosodás során kialakuló modern természet- és történelemtudomány ellenőrzése alá.

A középkor felbomlása során a természettudományok fejlődését politikai és gazdasági érdekek is erőteljesen ösztönözték. A gyarmatosítások a hajózás, és ezzel a matematika, csillagászat és technika állandó fejlesztését igényelték. A feudális rendi béklyókból gazdaságilag is kitörni igyekvő polgárok, azaz a kereskedők és városi kézművesek érdeke szintén a minél erősebb üzleti (matematikai) és technikai fejlődés volt. Ezért már a reneszánsz kortól fogva a katolikus skolasztikus egyetemeken végző ifjú tudósok pénzügyi és szellemi szempontból egyaránt nagyon motiváltak lettek a természettudományos és matematikai kutatásokra, ami ezeknek a diszciplínáknak a rohamos fejlődését eredményezte. A filozófusok ebben az időszakban leginkább azzal foglalkoztak, hogy mik a biztosan igaz ismeret feltételei, mert ez állt a kor természettudományos érdeklődésének középpontjában. A katolikus középkorra jellemző babonás gondolkodásmódtól és tekintélyelvű hagyománytisztelettől éppúgy igyekeztek megtisztítani a tudományokat, mint minden más, bizonytalan, nem ellenőrizhető információtól vagy elmélettől.

Ez a törekvés végül a természettudományos gondolkodásmód kialakulását eredményezte, amely máig uralja a nyugati civilizációt, sőt az egész világ feletti hegemónia felé tart. Ennek alapelve, hogy tudományosan az tekinthető igaznak és megbízhatónak, ami minden egészséges felnőtt ember számára egyformán belátható, megérthető, bizonyítható. Minden egészséges felnőtt ember rendelkezik az ismeretszerzés két képességével: az öt érzékszerv nyújtotta tapasztalattal és a logikus gondolkodás képességével, melynek segítségével a tapasztalatokból további következtetéseket tud levonni. Az így kapott felismerések akkor megbízhatóak a technikai alkalmazás számára, ha a tapasztalat mindig visszaigazolja őket, és ha logikailag kiszámíthatóak (hiszen különben nem építhetők megbízhatóan működő gépek ezek alapján). Ezért a természettudományos megismerés alapkritériumai ezek lettek: ami igaz, az a természetben megfigyelhető, kísérletileg igazolható, és logikailag ellentmondásmentes rendszerbe foglalható.

E minden egészséges felnőtt ember képességeit alapul vevő feltételek közé azonban nemcsak a babonák nem férnek be, hanem a hit sem. Ugyanis maga az Újszövetség is megfogalmazza, hogy „nem mindenkié a hit",1 Jézus pedig megkülönbözteti tanítványait, akiknek „megadatott, hogy megérthessék a mennyek országának titkait" a kívülállóktól, akik ezeket nem érthetik meg.2 A hit képességével tehát az Újszövetség szerint sem rendelkezik mindenki, ezért a hit lényegénél fogva nem építhető be a természettudományos gondolkodásmódba.

Ez a világnézet így nem tudott mit kezdeni a csodákkal sem. Rövid úton meg is tagadta őket.

A Biblia történeti kritikája

A természettudományos világnézet hamarosan átvette az uralmat a felvilágosult történelemtudomány felett is. A korábbi, katolikus hagyomány- és tekintélytiszteletre épülő történelemszemlélet helyét szintén átvette a történelem minden tényének valódiságát ellenőrző tudományos kutatói hozzáállás. Ennek során a történelmi eseményekről beszámoló írásos források hitelessége, elbeszéléseik tényszerűségének ellenőrzése került a fókuszba. Minden írásos történeti forrást alapos összehasonlító vizsgálat, kritika alá vontak, semmit sem fogadtak el többé ellenőrizetlenül.

A szekuláris történettudósok ennek jegyében a Bibliát nem hitéleti, nem is teológiai, szent műként kezdték kezelni, hanem egy lehetséges írásos történeti forrásgyűjteményként, és meghirdették, hogy ezt is alá kell rendelni az összes többi írott forráshoz hasonlóan az alapos vizsgálatnak, összehasonlítani a többi korabeli forrással, valamint a régészet eredményeivel; és ki kell szűrni belőle a többi forrás által alá nem támasztott információkat. Éppúgy, mint a természettudósok, a történészek is kizárták a nem minden ember számára belátható érveket, azaz a hitet is. Ezzel függetlenítették a Biblia történelmi tanulmányozását a hitből származó állításoktól: azaz attól is, hogy a Biblia Isten kinyilatkoztatása, és ezért tévedhetetlen. A történészek a kinyilatkoztatott történelmi tényeket is alárendelték a minden ember számára elérhető képességek, azaz a tapasztalat és a logikus gondolkodás ellenőrzésének, s amit ezek alapján nem tudtak igazolni, azt elvetették. Ez rövidesen a Szentírásban található csodaelbeszélések teljes tagadásához vezetett.

Spinoza panteista bibliakritikája

Az amszterdami zsidó családba született Baruch (keresztény nevén: Benedictus) Spinoza (1632-1677), a felvilágosodás egyik legmeghatározóbb filozófusa szintén a természettudomány robbanásszerű fejlődésének igézetében alkotta meg teljes világmagyarázatra igényt tartó filozófiai rendszerét. Ennek lényege az volt, hogy Isten kétféle módon válik érzékelhetővé, tapasztalhatóvá: a kiterjedés és a gondolat világában, vagyis az anyagi valóság,

a Teremtés művében és a gondolatban, az ember fogalmainak birodalmában. Spinoza szerint e kettő gyökere egy, vagyis az anyagi világ és az értelem világa egyaránt maga az egyetlen Isten. Az anyagi világ maga Isten (panteizmus), az anyagi világnak az értelem által felismert törvényszerűségei (a matematika és a természettudomány törvényei) pedig magának Istennek a belső törvényei. Vagyis Isten nem áll a világ fölött, a világon kívül, hanem csak a világban létezik. Következésképp Isten nem képes felülbírálni vagy felfüggeszteni a természet törvényeit, hiszen azok saját belső törvényei is, így soha nem helyezi magát azok fölébe. Spinoza szerint tehát csodák nincsenek, és nem is lehetségesek.

Az amszterdami filozófus ezzel a természettudományos világnézet felfogását merészen a világegyetem és Isten lényegévé és kereteivé terjesztette ki. Teológiai-politikai tanulmány3 című művével gyakorlatilag ő alapítja meg a modern bibliakritikát. Mivel panteista világnézete eleve nem tűri meg a csodáknak még a lehetőségét sem, óriási bibliai, rabbinikus, nyelvi és tudományos felkészültségét teljesen annak szolgálatába állítja, hogy kimutassa: a bibliai csodatörténetek nem hitelesek, hanem csak az ókori ember sajátos fogalmazás- és gondolkodásmódjának termékei. Spinoza nem utasítja el a Biblia egészét, hanem azt állítja, hogy a Szentírás erkölcsi útmutatásai az igazán lényegesek és megtartandók, a csodaelbeszéléseknek azonban csak eszmei-szellemi tanulságát kell megérteni, de nem szabad elhinni őket történeti tényekként. Bár nem kifejezetten emiatt, de Spinozát az amszterdami zsidó hitközség átokkal kiközösítette: „vágassék le Izrael törzséről" - szólt az irat, könyveit pedig betiltották.

Támadás a természetfölötti ellen

A felvilágosodásra jellemző másik két világnézet, a deizmus és az ateizmus hasonlóképp kizárta a csodák lehetőségét. Az ateizmus - mely, ha nem párosul okkultizmussal, akkor a leggyakrabban kéz a kézben jár a materializmussal - tagadva Isten létét, természetesen azt is tagadja, hogy beavatkozhatna a világ menetébe. A deizmus ezzel szemben elfogadja Isten létezését, sőt a Teremtés művét is, de azt állítja, hogy a Teremtéskor a Mindenható az anyagi világot saját természeti törvényszerűségekkel látta el, s az ezután már magától működik, e belső törvényeinek megfelelően, külső beavatkozás nélkül. Isten a Teremtés után többé nem nyúl a világhoz, és a természet törvényeit nem háborgatja - csodák tehát nincsenek. A deizmus éppúgy kedvezett a kor élcsapatát képező természettudósoknak, mint Spinoza panteizmusa vagy az ateizmus, hiszen a természettudományos kutatás annál megbízhatóbbnak és kiszámíthatóbbnak tűnik, minél kevésbé „engedjük meg" bárkinek is - magának Istennek is - a beavatkozást a természet belső törvényeibe.

A deizmus sajátos keresztény változata volt ugyanebben az időszakban a protestáns szesszacionista teológia, amely szerint a bibliai időkben még voltak csodák, de az apostoli kor elmúltával ezek megszűntek (cessation, megszűnés). A lutheránus és kálvinista teológusok ezzel az elmélettel igyekeztek felülkerekedni az övéken is túlgyűrűző protestáns mozgalmak általuk „rajongásnak" minősített karizmatikus és misztikus lendületén. Ezek az irányzatok ugyanis a bibliai csodakorszakok megismétlődését várták és ösztönözték - miközben a lutheránusok és a kálvinisták még a középkori katolicizmus babonái és a reneszánsz óta erősen terjedő okkultizmus mágikus praktikái ellen hadakoztak. A kétféle csodahit összemosódott a teológiailag művelt reformátor tanítók szeme előtt - és gyakran a valóságban is -, ezért a hivatalos klasszikus protestantizmus fokozatosan elhatárolta magát a bibliai csodák keresésétől éppúgy, mint a babonáktól és az okkultizmustól. Ez a szesszacionista teológia kapóra jött a világi deista, panteista és ateista filozófusoknak és természettudósoknak is, így Európában általános közmeg-egyezéssé vált a csodák lehetőségének tagadása.

A kor nagy gondolkodói közül egyedül a teista Leibniz ragaszkodott továbbra is a csodák létéhez. Nem véletlen, hogy az ateista Voltaire gúnyos támadásának célpontjává tette a német filozófust Candide című művében, Pangloss mester alakjában.

A bibliakritika fejlődése

A korszak összes fent jellemzett, mélyreható világnézeti változásának eredője egy irányba mutatott: egy Isten beavatkozásaitól függetlenített világfelfogásra. Ezzel összhangban az európai protestáns és humanista egyetemeken egészen a huszadik századig a Biblián végzett szövegkritika és történeti kritika lelkes művelése vált uralkodóvá, azaz a Szentírás kutatását alárendelték a természettudományos kritériumoknak. Mindkét tudományág ugyanis ezen elvek alapján működik. De mint fentebb láthattuk, a természettudomány eleve kizárja a hitet a kutatásból, mert az nem minden ember számára belátható. Így az a képtelen helyzet állt elő, hogy a Biblia szövegének a kezeléséből és elemzéséből még a teológusok is kizárták a hitet, abbéli buzgóságukban, hogy a Bibliát minden ember számára elfogadhatóvá tegyék.

A szövegkritikusok, aggályosan igyekezve kiszűrni mindent a Biblia szövegéből, amit véleményük szerint a kéziratok nem támasztottak alá kellő számban és kritériumaik szerint kellő biztonsággal, létrehoztak több, erősen lecsupaszított, szegényes szövegváltozatot (bár ezek is alátámasztják a hit minden igazságát); eközben azonban tulajdonképpen az egész szöveg tekintélyét megrendítették, és elvileg megkérdőjelezhetővé tették, jóllehet az ötezer kézirat a hatalmas mennyiségéhez képest viszonylag kevés eltérést mutat. A történeti kritika gyakorlói pedig alárendelték a Szentírás elbeszéléseit a rendkívül töredékes és korlátozott mennyiségű régészeti és írásos lelet tanúságának, csak azt fogadva el, amit Biblián kívüli források is megerősítettek. Tekintve, hogy az ókorból fennmaradt leletek arányai körülbelül ahhoz hasonlíthatók, mintha egy bonyolult virágoskertet ábrázoló, ezerdarabos puzzle képét háromszáz darab alapján próbálnánk meg rekonstruálni, ez a hozzáállás a Biblia történeteinek legnagyobb részét kétségbe vonta. Ehhez hozzájárult, hogy a modern világnézetnek való megfelelési kényszer vagy igény miatt a csodatörténeteket eleve gyanakvással kezelték vagy ki is zárták, akkor is, ha azokat semmilyen külső történeti forrás nem cáfolta.

A Biblia „mitológiátlanításának" programja

Ez az - Európában mára egyeduralomra szert tevő - irányzat a csúcspontját a huszadik században Rudolf Karl Bultmann (1884-1976) nagy tekintélyű német lutheránus teológus munkásságában érte el, aki azt állította, hogy az Újszövetség alapján csak abban lehetünk történetileg bizonyosak, hogy Krisztust megfeszítették - feltámadásában már nem -, és ez szerinte elegendő is a keresztény hit alapjául. Bultmann világnézete nem a Biblia világnézetén, hanem főként Martin Heidegger filozófiáján alapult, így a Szentírás értelmezését rendelte alá ennek, és nem fordítva. 1941-ben jelent meg Újszövetség és Mitológia - Az Újszövetség üzenete demitologizálásának problémája4 című műve. Álláspontja szerint a Bibliát összhangba kell hozni a modern emberiség felfogásával, mert különben az nem tudja megszólítani, elérni a modern, természettudományos világnézetű embereket. Vagyis szándéka szerint evangelizációs kötelességként fogalmazta meg nézeteit. Meghirdette a Szentírás demitologizálásának programját, amely abból indul ki, hogy a bibliai csodatörténetek, illetve maga a természetfölötti kinyilatkoztatás (például a jövő prófétai előrejelzése) csak mítoszok, amelyektől meg kell tisztítani a Bibliát, hogy annak erkölcsi mondanivalója megmaradhasson a mai emberek számára. Nézete szerint nem az elbeszélések történeti hitelessége a fontos (mert az többnyire nincs is), hanem csak az üzenetük (kérügma). A csodákat vagy profetikus jövőbelátást tartalmazó részleteket mind későbbi, nem eredeti betoldásokként értelmezte (jóllehet ezt semmiféle történeti bizonyítékkal nem lehet alátámasztani), amelyeket le kell „hámozni" a történetek magvát képező erkölcsi-szellemi igazságokról.

Bultmann hatása 1948 után fokozatosan világméretűvé szélesedett a történelmi protestáns egyházak teológiáin, és bár sokan vitatkoznak vele, mára az ő nézetei határozzák meg a „történelmi kereszténység" bibliaértelmezését.

A kritika kritikája

Alapos vallásfilozófiai elemzésnek alávetve mindezt, azt mondhatjuk, hogy a modern európai teológia az elmúlt négy évszázadban alárendelte a hitet a természettudományos világnézetnek, ahelyett, hogy a kettőt egyenrangú félként élesen ütköztette volna. Mivel azonban a természettudományos felfogás lényege, hogy minden ember számára belátható, természetes igazságokat ismerjen fel; a hit viszont lényegénél fogva „nem mindenkié", és természetfölötti ismereteket közvetít, a kettő e jelen világkorszakban - azaz mindaddig, amíg a hit igazságai nem válnak minden ember számára kétségbevonhatatlan megtapasztalássá - nem hozható közös nevezőre. A két világnézet jelenleg nem békíthető ki teljesen, és minden olyan törekvés, amely összhangot állít közöttük, zűrzavarhoz, csúsztatásokhoz és tévedésekhez vezet, és mindkettőt eltorzítja. Sokkal világosabb, pontosabb és realisztikusabb gondolkodást tesz lehetővé, ha beismerjük a kettő összeegyeztethetetlenségét. Ha pedig a hitet még alá is rendeljük a természettudományos világnézetnek, akkor a Biblia teljesen felbomlik a kezünkben, mint egy pulóver, amiből folyamatosan húzzuk ki a szálat.

Ez a kérdés azonban nem tudományos ismeret, hanem döntés kérdése. A megtérésre használt görög metanoia szó a gondolkodásmód, felfogás átalakítását, megváltoztatását jelenti, míg a héber t'súvá megfordulást, visszafordulást. Ha egy hívő úgy dönt, hogy megtér, akkor világfelfogását tudatosan a Biblia világnézetéhez igazítja, ha kell, elfordulva korának világnézetétől. Ennek során a hit alapján felül fogja bírálni a természettudományos világnézet olyan elemeit, amelyek azt - alaptalanul - egyetemes világmagyarázattá akarják tenni. Inkább vállalja az összeütközést a korszak uralkodó és divatos elméleteivel, mint hogy feladja a Szentírás hitelességét, igazságait, a csodák lehetőségét és valóságát. A természettudományos világnézet helye a tudományos kutatás keretei között van, és ott teljesen helyénvaló is, mindenre kiterjedő világértelmezésre azonban lehetőségeinél fogva sem alkalmas. Ez Isten Igéjének a feladata, a hit által. (A szerző filozófus, teológus.)

Lábjegyzet

1 Pál apostolnak a thesszalonikaiakhoz írt első levele 3:2.

2 Máté evangéliuma 13:11.

3 Benedictus Spinoza: Teológiai-politikai tanulmány. Budapest, 2002, Osiris Kiadó.

4 Rudolf Bultmann: Neues Testament und Mythologie. Das Problem der Entmythologisierung der neutestamentlichen Veründigung. In Kerygma und Mythos I. Hamburg, 1967, Hrsg. H.W. Bartsch, 17. oldal.

Ungvári Tamás karácsonyi beszélgetése Németh Sándorral

Hetek Online — Thu, 22 Dec 2011 08:28:50 +0100

„A zsidóság és a kereszténység is várja a Messiást. Ez közös gyökérből jön, a különbség az, hogy a judaizmus várja a Messiást, és nem tudja, ki lesz az a személy, míg a kereszténység természetesen tudni véli. De a kereszténység is, annak ellenére, hogy Jézus személyében a Messiást már eljöttnek tudja, még várja újbóli eljövetelét. Az iszlámban is létezik egyfajta messiásvárás, a síiták az úgynevezett Mahdit várják, aki tanításuk szerint az iszlám világ totális győzelmét hozza el az iszlámon kívüli világ fölött" - mondta az ATV karácsonyi műsorában Tatár György filozófus. A Messiásról, a személyről és az eszméről Ungvári Tamás író, irodalomtörténész beszélgetett Németh Sándor vezető lelkésszel. A műsorban rajtuk kívül számos ismert művész, gondolkodó és közéleti szereplő mondja el azt, hogy mit jelent számára Jézus.

Nem tudjuk Jézus születésének napját, de azt tudjuk, hogy valóságos történelmi személy volt. Két evangélium is a születéssel kezdôdik. Mit jelentett ez a fantasztikus esemény az emberiség emlékezetében?

- A keresztény teológia rendkívül fontos eseménynek tartja a Názáreti Jézus Krisztus születésével kapcsolatos történetet, és ezen belül valóban nem a születési időpontja a lényeg, hanem elsősorban a származása. Ezen múlik ugyanis az, hogy a Názáreti Jézus messiás, vagy nem messiás. Ha Jézus úgy született volna, mint minden ember, akkor alá lett volna rendelve az úgynevezett eredeti bűnnek, vagyis a halál törvényének. Ebben az esetben nem tudott volna áldozatot bemutatni a világért, hiszen a halál számára is szükségszerűség lett volna.

A Názáreti Jézus személyiségének különlegessége azonban abban is áll, hogy számára a halál szabadon választott alternatíva volt. Választhatott volna mást is. Elhagyhatta volna például a földi, vagyis az emberi létformát, és felköltözhetett volna a legfelső világba, az isteni létformába. Pontosan abban nyilvánult meg azonban az emberek iránti szeretete, hogy engesztelő áldozatot adott. Az ószövetségi törvények alapján az Istennel való kapcsolatteremtés központi eseménye az engesztelő áldozat. Ezt látjuk Ábrahámtól fogva, sőt már Noé is áldozatot mutatott be Istennek. Nem véletlen, hogy Mózes rendtartása nagyon szigorúan szabályozta az áldozati rendeket. A keresztény értelmezés szerint ugyanakkor ezek az ószövetségi áldozatok a Názáreti Jézusra is előremutattak.

Az ószövetségi jóslatok alapján a zsidók annak idején úgy gondolták, hogy a Názáreti Jézus beteljesíti a Messiásra vonatkozó próféciákat. Mire alapozták ezt?

- A legelső ilyen ígéret a Teremtés könyvének harmadik fejezetében található. Ezt nevezzük ősevangéliumnak, amikor Isten megátkozta a kígyót és a mögötte meghúzódó Sátánt, akire ez az átok valójában vonatkozik. Isten az Éden kertjében azt mondta a Sátánnak: „Ellenségeskedést szítok közötted és az asszony között, a te magod és az ő magva között: ő a fejedre fog taposni, te pedig a sarkát mardosod majd."

A Messiás-várás és a keresztény értelmezés szerint a Messiás szeplőtelen fogantatása a Názáreti Jézus megszületésének idejére már egy körülbelül négyezer éves várakozás volt. A mi bibliai értelmezésünk szerint Ésaiás próféta is megerősítette ezt. Könyvének a hetedik fejezetében található az a nagyon híres messiási prófécia, amely arról szól, hogy a szűz fogan, és szül. Ezt különbözőképpen értelmezik, de ha a „szűz" szó nem is tükrözi pontosan az eredeti kifejezést, mindenképpen olyan hajadonról van szó, aki ártatlan.

Hogyan tud egy ártatlan terhes lenni, és hogyan tud szülni?

- Ez a Názáreti Jézus fogantatásának és születésének a misztériuma. Csak így volt lehetséges, hogy egy tökéletes ember jelenjen meg a világtörténelemben. Más híres vallásalapítóhoz, illetve történelmi személyiséghez képest a Názáreti Jézus egyedülálló ebben.

De egyedülálló volt abban is, hogy mégis az ács fia volt, aki azt mondta magáról, hogy az Ember Fia. Galileában élt a halászok között, egy olyan térségben, ahol mindenki egyszerűbb ember volt, mint azok, akik ott fenn Jeruzsálemben a fôpapok körül voltak. Nem gondolja, hogy Jézusnak még isteni származása ellenére is fontos volt a származás egyszerűsége? Talán innen származott a szegényekkel való azonosulása...

- Amint többen megírták már, valóban nem véletlen, hogy Isten nem a filozófusok között támasztott messiást, és a Messiás nem királyi palotában, hanem istállóban született. Isten szándéka eleve azt volt, hogy Jézus megélje az emberi élet mélységét, hogy a személyes sorsán keresztül együttérzés fejlődjön ki benne minden megalázott ember iránt. Az ember empátiakészségét ugyanis a sors, az élethelyzetek és az élettapasztalatok nagyon is befolyásolják. Így volt ez a Názáreti Jézusnál is, akinek az életében egyértelműen ki lehet mutatni, hogy születésétől fogva lelkileg és szellemileg is alá volt rendelve a növekedés és a fejlődés törvényének.

Erre utal a Zsidókhoz írt levél, hogy ez az együttérzés tette őt képessé a feltámadás után arra, hogy a Mennyekben főpapi szolgálatot tudjon betölteni. Már az ószövetség idején is az egyik isteni követelmény az volt a pappal kapcsolatban, hogy együtt tudjon érezni az esendő, gyarló emberekkel, hiszen Isten előtt ilyen embereket kell képviselnie. Az esendő, gyarló emberek felé pedig Isten áldásait, javait és örökkévaló dolgait kell képviselnie. A Názáreti Jézus mind a két követelménynek maximálisan megfelelt. Nem véletlen, hogy már a születése idején hatalmas konfliktushelyzetbe került. Földi pályafutását tulajdonképpen disszidensként kezdte: néhány évig családjával Egyiptomban éltek, mert menekülniük kellett Nagy Heródes elől.

Jézust zsidó fiúként nyolcnapos korában körülmetélték. Szülei mit tudtak a származásáról?

- A Názáreti Jézus földi története Gábriel arkangyal megjelenésével kezdődik. Gábriel, aki a Bibliában mindig Isten postásaként jelenik meg a Menny és a Föld között, és feladata szerint általában a nagy korszakváltásokat jelenti be, most azt közli Máriával, hogy „az Isten ereje száll rád, és ami benned megfogantatik, a Szentnek, Isten Fiának mondatik". Isten tehát így szerkesztette egybe az emberi és az isteni természetet.

Az ószövetségi írások bizonysága szerint Istennek a megtestesülés előtt is volt egy Messiása fenn a Mennyben. Az ószövetség ideje alatt több Messiás-jelenésről olvashatunk, sőt a Példabeszédek harmincadik fejezetében konkrét utalás van arra, hogy Istennek van fia. Ezzel kapcsolatosan is kétféle értelmezés van. Az egyik szerint a Biblia szimbolikus értelemben használja ezt a fiúságot, a másik értelmezés alapján viszont szó szerint. Mind a kettőben van igazság: mindig az adott szövegkörnyezetből kell ezt megállapítani. Például Noé korában „az Isten fiai" meglátogatták az emberek lányait, akiket megkedveltek, és szexuális kapcsolatba léptek velük. Ezekből a frigyekből óriások származtak - a Biblia a nefilim szót használja rájuk -, így ők nyilvánvalóan nem szó szerinti fiak, hanem bukott angyalok.

A Jób könyvében szintén az angyalokra használja a Biblia az istenfiúságot. Amikor azonban a Biblia egyértelműen a monogenész - vagyis az egyszülött - kifejezést használja a fiúságra, akkor szó szerint kell ezt érteni. A Názáreti Jézus Krisztussal kapcsolatban az eredeti szöveg mindig a monogenész szót használja. Amint Salamon a Példabeszédek könyvének nyolcadik fejezetében leírta: egyetlenegy olyan személy van, akiben az Atya, az Örökkévaló, a Mindenható a világ teremtése előtt - mielőtt bármi is lett volna - reprodukálta magát. Először a Fiú reprodukálódott az Atyából, és minden, ami utána lett, a látható és láthatatlan dolgok, azt mind a Fiúra nézően és a Fiúban hozta létre.

A Biblia tehát a világmindenség céljának és központjának magát a Messiást nevezi meg. A Messiás sorsa több szakaszból áll. Az Ószövetségben még nem rendelkezett emberi természettel. Amikor megtörtént a megtermékenyülés - a görög szöveg szerint a logosz bejött Máriába -, majd lezajlott a terhesség és a megszületés, onnan kezdve beszélünk arról az eseményről, hogy a logosz emberré vált. Ezután a Messiás egy új létformában jelent meg. Nem véletlen, hogy a Messiás, a Názáreti Jézus, földi életében többször is hivatkozott korábbi sorsára. Azt mondta például, hogy Ábrahám látta a napomat, vagy hogy előbb voltam én, mint Ábrahám. Sőt még Keresztelő János is, aki idősebb volt a Názáreti Jézusnál, azt mondja róla, hogy ő előbb volt, mint én. Tehát tisztában voltak azzal, hogy a Názáreti Jézus - ahogy a teológia mondja - preegzisztens, tehát a földi léte előtt is létezett, de nem emberi természettel.

Számomra ebben az egyik legérdekesebb az, hogy mindez egy olyan országban, Izraelben történt, amelyet el akartak pusztítani, és gyarmati sorban volt. Egy edomita rabszolga, Heródes, aki gyilkos királlyá lett, szörnyű világot teremtett, és ezreket pusztított el. Nem véletlen, hogy Jézusnak menekülnie kellett Egyiptomba. Az egész korszak rettenetes volt, talán azért, mert az Ószövetségben az áll, hogy a Messiás születése elôtt borzalmas katasztrófák lesznek. Késôbb Jézus életét is hatalmas vihar kísérte. Hogyan függ össze a konkrét és a transzcendens, a történelmi események és a metafizikus kijelentés?

- Nagy Heródes nem sokkal a Názáreti Jézus megszületése után halt meg. Valóban szörnyű ember volt, fiait és feleségét is kivégeztette. Apja, Antipátrosz készítette elő a hatalomra kerülését, azáltal, hogy véres eszközökkel félretették az útból a Hasmoneus-dinasztiát. Kiirtották azokat, akik királyként számításba jöhettek volna. A zsidóság soha nem tudta elfogadni királynak Heródest, annak ellenére, hogy sokat kedveskedett nekik. Nagy építkezésbe fogott, magát a Templomot is újjáépítette. A mai napig lehet látni Jeruzsálemben azokat a vízvezetékeket, amiket Nagy Heródes épített.

A zsidóság előzőleg a Hasmoneus-dinasztiában elég önállóan élhetett, de igazából őket sem tudták elfogadni, mert számukra a királynak Dávid házából származónak kellett volna lenni. Azonban ebben az időben terjedt el a zsinagógarendszer a diaszpórában és Júdeában is, és sokan elkezdték mélyen tanulmányozni az Írásokat. Az írástudók részben elvettek a papok szerepéből. Különböző irányzatok alakultak ki, köztük a farizeusok, a szadduceusok, később a zelóták és az esszénusok, akikkel a kumráni közösséget is kapcsolatba hozzák.

Ezek a változások készítették elő a Názáreti Jézus megjelenése számára azt a társadalmi, politikai és spirituális közeget, amelyben meg kellett történnie a földi szolgálatának, engesztelő áldozatának és - hitem szerint - a föltámadásának. Ilyen értelemben ez valóban apokaliptikus kor volt. Rengeteg apokaliptikus irat született ekkoriban, de ezeket nem kanonizálták, vagyis nem fogadták el szent iratoknak, mert nem működött ekkor már az ószövetségi prófétai intézmény, és a Templommal is gondok voltak.

Milyen gondokra utal?

- Az Úr dicsősége, a sekína a második templomban nem volt olyan mértékben jelen, mint a salamoni templomban vagy előtte a sátorban. Az ószövetségi iratokat körülbelül Nehémiás korában zárták le. Később a rabbik és a bölcsek - szerintem nagyon helyesen - rendkívül óvatosak voltak, és ezeket az apokrif iratokat nem nyilvánították Istentől származó kinyilatkoztatásnak, tehát nem ruházták fel őket isteni tekintéllyel. A zsidóságot azonban a sanyarú sors, a nehézségek és az állandó életveszély arra késztették, hogy előre nézzen a jövőbe. Megerősödött a Messiás várása, mert tisztában voltak azzal, hogy olyan nagy gondokkal birkóznak, amelyeket lehetetlenség emberi erővel megoldani. Tisztában voltak azzal, hogy ezek túlhaladják az emberi teljesítőképességet, annak ellenére, hogy a társadalom kiváló adottságokkal rendelkező emberekből állt.

De a kiválósághoz tartozik az is, hogy az ember megérti, hol van a teljesítőképességének határa, és hol szükségeltetik isteni beavatkozás. Amikor a Názáreti Jézust - aki Betlehemben, néhány kilométerre Jeruzsálemtől született - bemutatták a Templomban, ott volt két izraelita, Anna és Simeon, akikről feljegyzi a Biblia, hogy egészen idős korukban is az Isten országát és a Messiás megjelenését várták. Ők a kisgyermek Jézusban felismerték, hogy személyében megjelent Izraelben az üdvösség, és megáldották Jézust. A Törvény alapján negyven nap volt a tisztulási idő az asszonyok számára, tehát a Betlehemből való meneküléskor Jézus néhány hónapos lehetett.

Heródes is számított a Messiás megjelenésére, hiszen ezért rendelte el a betlehemi mészárlást. Honnan tudott errôl?

- Ismert volt Mikeás próféta ószövetségi próféciája, miszerint Efratának városából, Betlehemből származik majd a Fejedelem. Mindenki tudta tehát Izraelben, hogy Betlehemben fog megszületni a Messiás, de azt nem, hogy mikor. És egyszer csak megjelentek Heródes palotájában - több mint valószínű Perzsiából - a bölcsek.

Mágusok...

- A görögben valóban úgy szerepelnek, mint mágosz, de ha a szó ókori jelentéstartalmát vesszük figyelembe, akkor ez nem feltétlenül okkultizmussal foglalkozó embereket takar. Minden bizonnyal járatosak lehettek az asztrológiában és más tudományokban is. Dániel próféta könyvéből tudjuk azt, hogy Perzsiában és Babilóniában a kormányzó, illetve a király mellett mágoszok voltak a tanácsadók. Ezeknek lett a vezetőjük Dániel, miután megfejtette Nabukodonozor király álmát. Mai szóval inkább tudós embereknek nevezhetnénk őket, akik alaposan figyelték a csillagok járását is.

Nem véletlen, hogy a csillagászat igazából Perzsiában alakult ki. Így jelenik meg a betlehemi csillag a Bibliában: a bölcsek arra hivatkoztak, hogy ez a csillag vezette őket Keletről Jeruzsálembe, majd Jeruzsálemből Betlehembe. Ezzel kapcsolatban is különböző álláspontok léteznek. A tudomány azt állítja, hogy a Jupiter és a Szaturnus együttállásából alakult ki egy fényes csillag. De ha figyelembe vesszük a Bibliát - és mivel én hiteles beszámolónak tartom az evangéliumot, ezért ezt veszem elsősorban figyelembe -, nekem úgy tűnik, hogy ez egy intelligensen mozgó csillag volt. Pontosan tudta, hogy hol van a Názáreti Jézus Krisztus szülőháza, az istálló, és pontosan oda vezette a bölcseket. Heródes így szerzett tudomást arról, hogy uralkodása alatt megszületett a Messiás.

Paranoid, idegbeteg emberként állítólag magánkívüli állapotba került, és őrjöngött, miután meghallotta, hogy más lesz a király Júdeában, nem ő és a leszármazottai. Utána várta a mágoszok visszatérését Betlehemből, ők azonban tényleg bölcs emberek voltak, mély emberismerettel rendelkeztek, így nagyon jól tudták, hogy nem szabad visszatérniük, mert az a Názáreti Jézus halálát eredményezi, és ezért más úton mentek haza. Miután Heródes észlelte, hogy a bölcsek becsapták, elrendelte a betlehemi gyermekgyilkosságokat.

Mit jelent önnek Jézus?

Koltai Lajos, Oscar-díjas operatőr: Jézus velem van a hétköznapokban. Sok emberrel beszélgetek, sokszor az ember tanácsot kér, de ki az az ember, aki nem fohászkodott? Akárki, akárhogy tagadja, mindig az az első szava, hogy édes Jóistenem most segíts meg! Ez az utolsó szó is, hogy most kéne valaki, de ki? És ilyenkor felfelé néz, hogy onnan talán megérinti valami segítség. Igazán segítségért fohászkodni csak arra lehet. Krisztusra, a jelenlétére egyre inkább szükség van a világban. Egyre inkább ilyen korban élünk, mert sajnos a világ nagyon rossz irányba megy. Látszik, hogy nincs vele mit tenni, mert arra is fog haladni, megállíthatatlanul. Ha valaki ezt megmentheti, akkor az az ő személye. Abban bízhatunk, hogy mégiscsak egyszer meg leszünk szólítva, valahogy megállítódik ez a folyamat, és nem engedi, hogy ez tovább menjen. Naponta hozzá fohászkodunk, hogy éljünk, egészségesek legyünk, fel tudjuk nevelni az unokáinkat, és ez csak az ő segítségével megy.

Heller Ágnes, Széchenyi-díjas filozófus: Jézus születését ünneplik ilyenkor, de ez nem egy történelmi esemény, hanem egy üdvtörténeti esemény. Minden üdvtörténeti esemény egy olyan esemény, amely ma játszódik le, tehát nem mondhatjuk azt, hogy Jézus 2011 éve született, mert az mulatságos lenne. Jézus minden karácsonykor megszületik, mindig jelen van, mindig ott születik, és akkor születik, mikor a karácsonyt ünneplik. Éppen ezért nem nézem jó szemmel, hogy az üdvtörténeti eseményből történelmi eseményt csinálnak. Mintha Jézus születésnapja olyan lenne, mint az én születésnapom. Egyikünk huszonöt évvel ezelőtt született, másikunk nyolcvankét évvel ezelőtt született, a születésnapok a történelemben játszódnak le, és nem az üdvtörténetben.

Szinetár Miklós, Kossuth- és Jászai-díjas rendező: Nagyon gyakran forgatom a Bibliát, bár bevallom, hogy többistenhívő vagyok, Abban hiszek, hogy létezett a zsidók Istene, létezett Krisztus, mint Isten, létezett a magyarok Istene, a japánok Istene... ezek mind sokan vannak, léteznek és mindegyiktől lehet tanulni. Jézustól például nagyon sokat. A napokban olvastam Márk Evangéliumában, mikor megfeddi a farizeusokat, mert a hagyománnyal többet törődnek, mint az Istennel. Ez egy nagyon mély gondolat, azt jelenti, hogy az a sok megrögzött dolog, az a sok nacionalizmus, az a sok visszafelé tekintés, ami napjainkat jellemzi, az Jézus szerint nem jó. Jók az általános emberi törvények, a humanizmus, a szeretet, a megértés, a tolerancia, vagyis ezek az isteni törvények, amelyek fontosabbak, mint azok a hagyományok, amelyekbe ma olyan sokan kapaszkodnak.

Gera Zoltán, válogatott labdarúgó: Nekem Jézus Krisztus a példaképem, Őrá akarok hasonlítani. Az életemnek minden területén olyan akarok lenni, mint ő. Nagyon hálás vagyok Neki, hogy megismerhettem. Szerintem Jézus fantasztikus személy, nem csak ember, hanem Istennek a fia. Fontos, hogy az emberek így ismerjék meg Jézus Krisztust, mint az élő Istennek a fiát, mert akkor tud az emberek életébe is beavatkozni.

Kornis Mihály, József Attila-díjas író: Jézus személye számomra a példát jelenti. Számomra ő nem Isten, hanem ember, aki példát mutatott arra, hogy hogyan kell élni. Nagyon sokan követték a példáját a történelem folyamán azok közül, akiket tisztelni tudok. Ez azt jelenti, hogy az abszolútumot olyan közvetlenséggel kell megszólítani, mint az édesapánkat, és olyan feltétlen engedelmességgel kell hinni a végső győzelemben, mint Jézus, aki megmutatta, hogy az önfeláldozásnak milyen módjára van szükség, hogy ezt el is érjük. A kereszten Jézus először csalódott volt az apjában, mert azt mondta, hogy „én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem". Amikor már csalódott, abban a pillanatban, hogy kiszakadt az űrbe, a semmibe, akkor viszont már azt mondta, hogy „Atyám, a kezedbe helyezem le lelkemet". Noha úgy gondolta, hogy el van hagyva, mégiscsak képes volt feltételezni, hogy Isten van, és én odaadom magam neki. Ez a példa.

Hegedűs D. Géza, Kossuth-díjas színművész: A Biblia ott volt a családomban és a rokonságomban. Gyerekként mese volt, de később egyszer csak megadatott, hogy a nyolcvanas évek közepén a Rádió rögzítette az evangéliumokat, és itt én kölcsönözhettem Jézus hangját. Az örömöm az volt, hogy ez több volt egy színészi feladatnál, nagyon el kellett mélyülni valamennyi evangéliumban. Különös volt rálátni arra a folyamatra, hogy az a történet, ami számomra addig mese volt, az európai létezés morális alapjait is jelenti. Azokat a morális alappilléreket, amelyeket akár hisz valaki, akár nem, akár tudja, akár nem, akár egyháztag, akár ateista. Úgy élük, hogy sokszor nem is tudjuk, hogy a moralitásunk alapja a Biblia, amelyben benne foglaltatnak az evangéliumok.

Friderika ünnepi koncertre készül

Hetek Online — Thu, 22 Dec 2011 08:14:32 +0100

Legutóbbi nagyszabású koncertjén a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon Somló Tamás „az ország diszkrét bája"-ként aposztrofálta Friderikát, aki ahelyett, hogy a hagyományos karriert követné, egyenesen új műfaj bevezetésén dolgozik a magyar közönség számára. Most ismét önálló estre készül, ezúttal a Budapesti Kongresszusi Központban. Nemrégiben egy tehetségkutató televíziós versenyen ismét előkerült az a dal, ami 1994-ben ismertté tette Friderika hangját, és a Kinek mondjam el vétkeimet ismét könnyeket csalt mind a zsűri, mind a műsorvezető szemébe, nem csoda, ha a közönség annak idején megjegyezte a nevét. A műfaj azóta változott, az őszinteség maradt. Nagyjából tíz éve „teszteli" országszerte azt a műfajt, amit újrafogalmazva szeretne a magyar közönséggel megismertetni, és az ünnepi koncerten is hallhatunk majd tőle: ez a gospel.

Amikor a Margitszigeten felléptél, a közönség egy új Friderikát ismerhetett meg, főleg azok, akik az Eurovíziós fesztiválról ismerték a hangodat. Mit jelent számodra ez az új műfaj?

- Olyannyira új ez a műfaj, hogy igazából a gospelnek nem is azt a stílusát képviselem, amit néhol elvárnának. Ehhez a stílushoz már sokaknak fűződik valamilyen képe, általában a fekete énekesek által bemutatott zenei világot és tartalmat gondolják mögé, de igazából a négy evangéliumról van szó és a mögötte lévő tartalomról.

Tapasztalatod szerint nyitottak erre nálunk az emberek?

- Nyitottak lennének, csak még nem tudják, mire lehetnének nyitottak. Nagyjából tíz éve próbálgatjuk bevezetni itthon, és megszerettetni a nagyközönséggel, amikor fellépünk nagyobb és kisebb városokban. Nem azt a hagyományos fekete zenei stílust képviseljük, amit a rádióban is sokat hallhatnak, ezt néha számon is kérik rajtunk, mondván, hogy ők nem erre a gospelre gondoltak. Ilyenkor el tudom mondani, hogy én mire gondolok, hogy azok, akik azt a bizonyos gospelt éneklik, azok is ugyanazt a tartalmat képviselik és fejezik ki, amit én megpróbálok lefordítani...

Friderikára?

- (nevet) ...magyar nyelvre, mert így jön ki igazából a valódi tartalma, akkor csomagolódik ki az az üzenet, amit hordoz.

Hogyan születik egy jó gospel dal, a te esetedben például?

- Legtöbbször úgy, hogy egy külföldi dal egyszerűen megfog, és szeretném elénekelni. Először még az van bennem, hogy kár lefordítani, de aztán úgy érzem, hogy akkor nincs meg benne számunkra az üzenet, egy kicsit olyan, mint az üres víz, nincs benne a sűrűje. Ha saját dalról van szó, akkor is hasonló a folyamat. Először megszületik a dallam, és utána jön hozzá a szöveg.

És mit lehet tudni az alkotómunkáról, a csapatról, a folyamatról?

- Régen nem gondoltam volna, hogy egyszer szöveget vagy dalt fogok írni. Nálam ez valahogy az otthoni éneklésből alakult ki. Egy ponton rácsodálkoztam arra, amit éppen dudorásztam: jé, ez egy dal! Dudorászás közben kialakult egy kis szöveg is hozzá. Ez segít aztán a memorizálásában. Én nem szoktam lekottázni a dalokat, ez valahogy nem alakult ki nálam, inkább a szövegről jegyzem meg őket. Eleinte bátortalan voltam, csak felénekelgettem otthon, aztán, és ez nagyon bizalmas dolog, megmutattam a zongoristánknak, Takács Zsoltnak. Ő belelkesedett, tetszett neki, és elkezdett megszületni a dal ruhája, arra a vázra, ami otthon már megmutatta magát. Ha aztán azt látom, hogy a többi zenész is átveszi, akkor szépen, mint a karácsonyfára, rákerülnek a díszek, és „meghangszerelődik" a dal.

Mit tapasztalsz azzal kapcsolatban, hogy az evangéliumi szövegeket burkoltan vagy burkolatlanul szeretik inkább hallgatni?

- Én azt látom, hogy ugyanúgy, mint a beszédnél, az a fontos, hogy minél maibb legyen. Ha olyan szavakkal vagy kifejezésekkel fejezném ki magam, ahogy a Bibliában van, vala és ehhez hasonlók, akkor távolságtartás alakul ki. Tehát minél modernebben kell megfogalmazni ezeket a dalokat és szövegeket, és zeneileg sem érdemes leragadni a gregoriánnál vagy a hagyományos egyszál gitárnál. A mai ízlés egyfajta monumentalitást vár el a zenétől, azt nem veti ki a fül, a magáénak tudja érezni a hallgató. A mostani koncert ugyan a helyszín miatt kicsit inkább unplugged jellegű lesz, de most is igyekszünk annyi monumentalitást biztosítani a dalokhoz, ami érdekessé teszi.

Több helyen is megfordultál az országban, de nagy koncerted legutoljára öt éve volt. Tervezed, hogy az új műfaj érdekében gyakrabban vállalj ilyen fellépéseket?

- Én azt gondolom, ez az üzenet azért nem csak a muzsikán múlik majd. Az elmúlt öt év egyébként sok újdonságot hozott, már nemcsak feleség vagyok, hanem anyuka is. Megtiszteltetés és felelősség, hogy egy fiatalember jövője rám van bízva, és nem szeretném elrontani. Azon kívül a családomon túl van egy másik hátországom is, a Hit Gyülekezete és a Vidám Vasárnap című műsor, ahol minden vasárnap énekelek többedmagammal. Van tehát már egy vonal, ahol számítanak rám, és ez nagyon megtisztelő és jó dolog. Nagy előny számomra, hogy olyan dalokkal léphetek ki ebből a hátországból, amiket itt már megszerettek, így bátrabban lehet megpróbálni őket más közönség előtt is. Nagyon örülök az ilyen ünnepi lehetőségeknek, mint ez a mostani koncert, de érzem azt is, hogy kezdek érni, és nem kell nagyon ráállnom a karrierre ahhoz, hogy menjenek a dolgaim, inkább hagyom, hogy vigyen az élet.

Tudom, hogy meglepetésnek szánod a koncertet, de azért megkérdezem, nagyjából milyen programra számíthatunk?

- A meglepetés maga a koncert, és úgy fog összeállni a program, hogy készülünk karácsonyi dalokkal is, de nem visszük túlzásba, és nem hagyományos karácsonyi dalokat fognak hallani tőlünk, hanem most íródott külföldi dalokat éneklünk el magyarul. Aztán pedig a tőlünk már szinte elvárt slágereket is szeretnénk elénekelni, hiszen a Feltárcsáztad a szívem például hogy is maradhatna ki! 1998-ban ez volt a legtöbbet játszott magyar dal. Nemrégiben egy tehetségkutató versenyen ismét felbukkant az az eurovíziós dal, amivel akkor negyedik helyezést értem el, úgyhogy most összeszedem magam, és újra elénekelem a Kinek mondjam el című dalt is. Ehhez azért kell erőt gyűjtenem, mert nem egy könnyű dal, nem éneklés szempontjából, inkább tartalmilag, de nagyon aktuális, fontos és örökérvényű, és erre is szükség van. Örülök, hogy a tehetségkutató révén újra előtérbe került, és drukkolok annak a fiatal versenyzőnek, aki elénekelte. (Kocsis Tibor azóta megnyerte a versenyt - a szerk. megj.) Ünnep lévén amúgy a vidámságra tesszük a hangsúlyt, ott lesz a Freedom együttes, akik dinamikusan és komolytalanul játszanak majd komolyzenét. Vagy vidám zenét komolyan? - magyarázza maga is egyszerre komolyan és vidáman. - És meghívtuk Páncél Tamás hegedűművészt is. Utána pedig tradicionális gospel dalokat fogunk eljátszani.

Azokat, amiket számon szoktak kérni rajtatok?

- Igen, és egy nagy közös éneklést tervezünk, hogy így menjünk át a következő évbe.

Új dalokra számíthat a közönség?

- Persze, itt fogjuk tesztelni azokat a dalokat, amelyek a legutóbbi koncert óta születtek, kíváncsian várjuk a fogadtatást, hiszen így dől el egy-egy dal sorsa.

Mitől lesz valami sláger?

- Azt nem tudjuk! - ismét elneveti magát. - Szerintem biztosan vannak alapsémák, amiről már kiszámították, hogy bejön. A Feltárcsáztad a szívem például egy rádió által megrendelt dal volt, és valóban sláger lett. Ugyanakkor a Kinek mondjam el című dallal, annak ellenére, hogy nem egy fesztiváldal, nincsenek meg azok a jellegzetességei, ami általában egy versenyre kell, szinte semmilyen effekt nem volt benne, mégis meg lehetett nyerni vele egy itthoni válogatást, és az Eurovíziós fesztiválon, ahol huszonöt ország indul, különböző nyelveken, negyedik tudott lenni. Az érződhetett rajta, hogy őszinte, pedig a zsűri és a hallgatóság a szöveget nem is érthette. Vagyis a szakértők sem tudják pontosan megmondani, mi jön végül be. Igazából a közönség dönti el.