Kereső toggle

A Húsvét magányban is reményt ad

Elszigeteltségben született a zsidóság és a kereszténység legnagyobb ünnepe

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Bizarr atmoszférát kölcsönöz mostani Húsvétunknak a koronavírus világjárvány. A kereszténység legnagyobb ünnepén, magánkörre, családi otthonokra korlátozódnak megemlékezéseink az ilyenkor szokásos nagy közösségi események, ünnepi istentiszteletek helyett.

A kereszténység mellett a zsidóság sem tudja a hagyományos módon ünnepelni az egyiptomi szabadulásról emlékező pészachot, sem a vele összefonódó két tavaszi ünnepet (kovásztalan kenyér és első zsenge ünnepét), mivel Izraelben az ottani korlátozások nemcsak a tömegrendezvényeknek szabnak gátat, hanem még az ilyenkor szokásos nagy családi páskaszéder megrendezésének is. Azt most még a családok is kénytelenek szűkebb, mindössze az egy otthonban együtt lakó családtagok közösségére korlátozni.

De maga a zsidó–keresztény kultúrkör társadalmainak világi része is kénytelen most lemondani az ünnep adta „hosszú hétvégén” szokásos szabadidős, utazgatásokkal fűszerezett, társas programokban testet öltő „kikapcsolódási” formákról és helyben maradva a nettó privát szférájára hagyatkozni.

A kényszerűség azonban előnnyé is válhat, ha a világot behálózó program- és eseménydömping, a profithajsza, a szükség és mérték nélküli fogyasztás, a vég nélküli szórakoztatás, a nyüzsgésizmussá terebélyesedett tömeges turizmus és egyéb öncélú, figyelemelterelő jelenségek kényszerszünetében az emberek a való világ törékenységével szembesülve és a jövő súlyát átérezve szembenéznek a kérdéssel: Kik is vagyunk mi önmagunkban, díszletek, pótcselekvések nélkül? Mit ér, amit eddig tettünk, amiben eddig bíztunk? Mi lesz így velünk? Hová vezet az út, amin eddig jártunk?

Új kezdet karanténmagányból

Nem kell frusztrálttá válni a kényszerű átmeneti magánytól! Ugyanis mindannak a valóságnak, nevezetesen a „sötétség hatalmából”, illetve a „rabszolgaság házából” való megszabadulásnak a létrejöttében, amire mind a keresztény húsvét (mint a feltámadás ünnepe), mind pedig a héber pészach (mint az elkerülés, az egyiptomi fogságból való kiszabadulás ünnepe) emlékezik, fontos szerepet játszott az őket megelőző visszavonultság, egyfajta, a számvetést szolgáló magány, istenkeresést szolgáló bezárkózás a magánszférába. Mondhatni az új kezdet „karanténmagányban” kiérlelődve sarjadt ki.  

Jézus Krisztus világraszóló keresztdiadala, a halál és a pokol erőinek legyőzése is annak gyümölcse volt, hogy az erre irányuló terv az Atyaistennel való kontaktusra redukált Gecsemáné-kertbeli magányában végső megpecsételésre került. Ott, és amikor emberileg végzetesen magára hagyva, kizárólag az Atyával való közösségre utalva nézett közvetlenül szembe a reá váró isteni tervvel, gyötrődések közepette, szó szerint vért izzadva a ránehezedő terhek alatt. Rettegve és szomorkodva annak ellenére is, hogy kezdettől jól tudta, mi vár rá, mire vállalkozott szabadon. De amikor az idő elérkezett, közvetlenül a terv beteljesítése előtt összehasonlíthatatlanul más volt ezzel közvetlenül szembenézni. Eme végső számvetés idején visszafordíthatatlan döntést kellett hoznia arról, hogy végleg átadja-e magát a megváltási mestertervnek, vagy fiúságából származó szabadságával élve visszalép tőle, vagy akár csak későbbre halogatja azt. Ne feledjük, Ő maga mondta korábban az életéről: „Senki sem veszi azt el éntőlem, hanem én teszem le azt én magamtól. Van hatalmam letenni azt, és van hatalmam ismét felvenni azt.” (Jn 10:18)

Jézus azonban átgondolva és átimádkozva az előtte álló eseményeket és nyilvánvalóan számot vetve addigi földi pályafutásának értelmével és rendeltetésével, beleértve a rendelt időt is, meghozta és kimondta a halál fölötti győzelemre és a megdicsőülésre vezető végső döntését: „Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár; mindazáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem amint te.” (Mt 26:39) Amikor a legnehezebb erőpróba küszöbén a saját tetszése helyett az Atya akaratára mondott igent, nyerte meg a mérkőzést, már mielőtt a végső összecsapásra sor került volna. A keresztre már győztesként ment! A világ sorsát örökre megváltoztató megváltói mű gyakorlati megvalósításához a Gecsemáné-kertbeli magányban, az ottani gyötrődésében acélosodott meg végleg az elhatározás, összegződött az ehhez szükséges szellemi, lelki, fizikai erő.

Más vetületben bár, de a pészachi eseményekben, az izraeliták Egyiptomból való szabadulásában is sorsdöntő momentum volt egyfajta „karanténmagány”, amit az Egyiptomra lesújtó, végső, tizedik csapás elkerülése végett kellett az izraelita családoknak felvállalni: bezárkózni az áldozati bárány vérével felkent otthonokba. (A páskabárány feláldozása, vére az igazi engesztelő és helyettesítő áldozatra, Jézus Krisztus, mint Isten „bárányának” későbbi megváltói művére mutatott előre.)

Döntés elé állított világ

A mostani húsvét drámai felvezetést kapott azzal, ahogy az emberiség szinte egyik napról a másikra szembesült vele, miként rendítette meg a koronavírus az egész világot, egyenlővé téve kiszolgáltatottságban a nemzeteket, embereket a hatalmuk, befolyásuk nagyságától függetlenül. A vírus, a betegség, a halál nem válogat, státuszra, vagyonra, hírnévre nincsen tekintettel. Ilyen keserves körülmények között néz a napokban szembe a világ a húsvéttal, amiről azért az emberiség nagyobbik része még a jelenlegi istentelen állapota ellenére is tudja, illetve hallotta, hogy Jézus Krisztussal áll „összefüggésben”. Egy még beláthatatlan következményekkel járó világjárvány közepette kerül a világ kikerülhetetlen választás elé. Az ünnep kapcsán akarva akaratlanul is állást kell foglalniuk újra az embereknek a sorsdöntő kérdésről: mit jelent nekik Jézus, kinek mondják őt? Érdekli-e őket egyáltalán?

A válasz nemcsak az egyének, hanem nemzetek sorsát határozhatja meg. Jézus Krisztus kereszthalálának és feltámadásának, az emberekért elvégzett engesztelő és helyettesítő áldozatának ténye a legsötétebb órákban is a legnagyobb örömhírt jelenti! Az életnek a halál fölötti győzelmét és az ebből való részesedés lehetőségét üzeni és kínálja fel mindenki számára, aki belátja és elfogadja, hogy Jézus az ő személyes képviseletében, helyette és javára tette mindezt. Mindenki számára, aki elfogadja, hogy Jézus Krisztusnak, mint Isten „bárányának” vére őmiatta és érte is kiontatott, és az életét annak az oltalma alá helyezi.

Jézus Krisztus emberi testben, a mi képviseletünkben, a mi helyünkre állva, bűneinket magára véve szenvedte el helyettünk bűneink zsoldját, a halált a golgotai kereszten, és harmadnapon feltámasztatott a megigazulásunkért. Ezzel ajtót nyitott nekünk, hogy az embergyilkos Sátán hatalma alól a Mindenható Isten hatalma alá léphessünk át, bűneink bocsánatát elnyerve Isten Országának állampolgáraivá váljunk, elnyerjük az örök élet ígéretét és már a földi létszakaszunkban is élvezzük az Isten Országának állampolgárságából fakadó „privilégiumokat” (mint például az élet minden területére irányuló isteni gondviselést) és Isten Országának „diplomáciai” védelmét.

Mennyei állampolgárság

Húsvét tehát a hatalomváltásról, az Isten Országába való belépés, az oda való áttelepülés lehetőségének megnyitásáról is szól. A vízumot ehhez Jézus Krisztus állította ki saját engesztelő vérével. Ezzel gyakorlatilag kettős állampolgárságra lehet szert tenni. Földi hazájának állampolgársága mellé ki-ki megszerezheti Isten Országáét is! Az örök igazságosságon nyugvó, örök élettel teljes, rendíthetetlen országét, ami a rendelt időben a föld minden szegmensében kézzel foghatóan is testet ölt majd. De állampolgárai részére már most, itt a földi „külhonban” is kitárja a javait.

Nemigen van bátorítóbb annál, mint e mennyei állampolgárságot bírni, amikor látjuk, miként rendülnek meg egyik hétről a másikra az emberiség bizalmával kitüntetett földi erősségek. Ez rendszeresen megtörténik sajnos, mivel a világ nem kősziklára, nem Isten igazságára, hanem homokra épül. A világ építői ugyanis elutasították, „megvetették” Jézus Krisztust, a stabilitásra rendelt „szegletkövet” (1Pét 2:7) és ma is ezt teszik.

Éppen ezért nekünk, akik tudjuk, hogy kicsoda és micsoda minden dolog alfája és ómegája, nagy a felelősségünk: a magasabb rendű hatalom és ismeret birtokában, a jövőtől, csapásoktól való félelmektől megszabadulva minden tőlünk elvárhatót megtenni embertársaink, környezetünk, hazánk védelmében. Mintegy isteni védőkarként! Közreműködni embertársaink felvilágosításában, figyelmük Megváltóra terelésében, megmentésükben, annak elősegítésében, hogy társadalmi, politikai, gazdasági és egyéb emberi viszonylataink harmóniába kerülhessenek az isteni örök renddel, hiszen meg van pecsételve annak a sorsa, aki menetiránnyal szemben hajt az autópályán.

Jézus Krisztus útként is meghatározta magát, illetve követését („én vagyok az út, az igazság és az élet” – Jn 14:6). A húsvéti „karantén” kéretlenül is alkalmat ad, hogy megvizsgáljuk, merrefelé és miként járunk ezen az úton. Még nem késő levonni a tanulságokat és korrigálni az irányt, egyenesbe fordítani a kormányt, megfelelő fokozatba tenni a sebességváltót. Mindezt Jézus Gecsemáné-kertbeli mintáját követve: ne a mi akaratunk, hanem Isten akarata legyen meg bennünk, velünk, általunk! Még akkor is, ha ez áldozattal jár. Ez a húsvét örökségére, az új kezdetre, az enyészhetetlen életre vezető krisztusi út.

Bármilyen helyzetben is vagyunk, húsvétkor, a feltámadás ünnepén mindennél aktuálisabban csengenek Jézus Krisztus szavai:

 „Ne félj; én vagyok az Első és az Utolsó és az Élő; pedig halott voltam, és íme, élek örökkön örökké Ámen, és nálam vannak a pokolnak és halálnak kulcsai.” (Jelenések könyve 1:17-18)

 

Olvasson tovább: