Kereső toggle

A láthatatlan kéz hatalma

Purim: örök emlékeztető a zsidógyűlölőknek

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Purim ünnepén van egy kötelező olvasmány: ez Eszter könyve. Hősei saját elhatározásukból cselekszenek, mégis az isteni gondviselés eszközei. Ez az a könyv, amiben Isten neve nem szerepel és mégis a Szentírás része. Cselekménye királyi rendeletek körül forog: a zsidó nép ellen kiadott rendelettől annak felülírásán át jutunk addig a tekercsig, amit Eszter és Márdokeus adott ki Perzsiában, a csodával határos megmenekülés emlékére, hogy az soha ne menjen feledésbe.

Hívás nélkül megjelenni a perzsa nagykirály előtt nagy vakmerőségnek számíthatott. Főként Ahasvérus előtt, akit a történészek I. Xerxésszel azonosítanak, és aki erős kézzel irányította százhuszonhét tartományból álló birodalmát Egyiptomtól Indiáig. Aki mégis meg merte tenni, hogy hívatlanul belépjen a trónterembe, az szépséges felesége, Eszter királyné volt, aki eltitkolta zsidó származását, de amikor népe végveszélyben forgott, elszánta magát a bátor lépésre.

Túlélési stratégiák Babilon folyóvizeinél

Eszter, Abihajil lánya, a zsidó diaszpórában született. Szülei halála után nagybátyja, Márdokeus gyámolította és nevelte saját lányaként. A Benjámin törzséhez tartozó család négy nemzedékkel korábban került el eredeti hazájából, Júdeából, amikor a Babiloni Birodalom fenyegető terjeszkedése Jeruzsálemig hatolt. A babiloni király akkoriban a júdeai függetlenedési törekvésekre válaszul hadjáratot indított, figyelmeztetésként letette a fiatal júdeai királyt, Jójákint, és tízezernyi sorstársát túszként a Folyamközbe telepítette, a város és a Szentély kincseit elvitte.

Márdokeus családja azok közé a szerencsések közé tartozott, akiket megkímélt a Babiloni Birodalom attól, hogy – a júdeai hintapolitika tragikus következményeként – az ostromgépezet, a megszállás, az éhínség és a betegségek áldozatai legyenek, ahogy egy évtizeddel később honfitársaik közül számosan azok lettek.

A kortárs próféta, Jeremiás ezt a különbséget két kosárnyi fügével illusztrálta. Az egyikben egészséges, jó fügék voltak, a másikban csupa rossz és ehetetlen füge. A hasonlat a diaszpórába vitt zsidóság, és a helyzetére későn vagy soha fel nem eszmélő júdeai nép állapotát írta le. Úgy látta, a diaszpórában nemcsak lehetséges a túlélés, hanem Isten gondviselése fogja őket segíteni abban, hogy ahol élnek, ott megkapaszkodjanak, sőt előre jussanak.

A próféta üzenetet küldött arra vonatkozóan a szórványnak, hogy az elhurcoltak kezdjenek új életet „Babilon folyóvizeinél”: törvénytisztelő életmódot éljenek, tegyenek családjukért és a város jólétéért, ahová viszik őket, sőt imádkozzanak érte, mert annak békéje az ő nyugalmukat is fogja jelenteni. A tanács jól bevált. A kezdeti trauma és a hamis ígérgetések prófétái által keltett illúziók után, a hetvenéves fogságra berendezkedett közösségben virágzó gazdálkodás és üzleti élet indult el, a papság soraiból kikerülő értelmiség a Törvény és az egyéb szent Írások kutatásába és rendszerezésébe fogott. A Szentély elpusztítása után a vallásos külsőségektől végleg lecsupaszítva, a belső attitűdre helyeződött a hangsúly, ahol az ima és a kiválasztottság hite lett a menedék, amit a külvilág felé nem vertek nagydobra. A zsidó közösség tagjai ezen kívül csak egymásra és saját magukra számíthattak.

Az idő múlásával megélték, hogy ahogyan Babilon meghódította a zsidók országát, úgy hódították meg Babilóniát együttesen a médek és perzsák. Szúzában, ahol a perzsa udvar berendezkedett Ahasvérus apja, Dareiosz idején, a „rejtőszínhez” a névválasztás is hozzátartozott, talán fokozott óvatosságból. A diaszpóra negyedik nemzedékében Márdokeus és Eszter nevében mintha egy-egy babiloni istenség – Márduk és Istár – neve köszönne vissza.

A megküzdési stratégiához hozzátartozott, hogy Márdokeus gyámapai szerepében tisztességes megélhetést kellett adnia Eszternek, lehetőleg az udvarban, ahová ő maga bejáratos volt, és ahol kapuőri szerepben találjuk. Jó értesüléseit Márdokeus arra használta, hogy pártfogoltját, az unokahúgát az udvarba juttassa, amikor az uralkodó új királynét készült választani korábbi felesége, az elbocsátott Vásti helyett. Ma szépségversenynek mondanánk a válogatást, amelyben Eszter egy hosszú szépítési procedúra után vett részt, és különleges tetszést aratott, míg végül a háremhölgyek közül ő lett a kiválasztott feleség, aki Ahasvérus oldalán ülhetett.

Nem sokkal később Márdokeusnak sikerült időben megneszelnie egy királyellenes összeesküvést, és az Eszter közvetítésével eljuttatott információ megmentette Ahasvérus életét. Az eset ugyan bekerült a perzsa krónikákba, de hamar feledésbe merült.

Egy zsidógyűlölő villámkarrierje

A perzsa udvarban egy edomi származású vendégbarát, Hámán, üstökös módjára emelkedett fel a ranglétrán, és a király legfőbb bizalmasa lett. A jól kiépített államszervezet biztosította, hogy a satrapák és a katonai vezetők párhuzamos hatalma csak a királytól függjön. Egy szűkebb grémium – a hétfős testület, a legfelsőbb bíróság – a királlyal az élen a törvényeken őrködött. A becsvágyó kebelbarátra azonban még a perzsa udvar sem volt felkészülve, noha a lázadásokat válogatott eszközökkel volt képes megtorolni.

A belső kör és a király közé került Hámán hatalma korlátlannak tűnt, csak Márdokeus nem borult le előtte, még a király parancsára sem. A palota intrikái feljelentésbe torkolltak, és Márdokeusról kinyomozták, hogy zsidó, aki földi halandót nem fog isteníteni. Hámán haragja gyűlöletbe csapott át, és elhatározta, hogy nemcsak Márdokeust, hanem az egész zsidó népet kiirtatja a teljes birodalomban. A királynak bevádolta a zsidó népet, mint akik elkülönülnek a többitől – ez igaz volt – és mint olyat, amely nem tartja be a király törvényeit – ez már merő hazugság.

Hámán hatalmas summát ajánlott fel a kieső adójövedelem kompenzálására, de a despota enélkül is kész volt szabad kezet adni a zsidók ellenségének. Hámán a kedvező alkalmat keresve, egy éven át jövendőt mondatott, és sorsvetéssel választotta ki a napot, amikor a tervét „az égiek” segítik. A király pecsétjével ellátott rendeletben minden tartományi vezetőnek meghagyta, hogy a babiloni naptár tizenkettedik hónapjában, ádár hó 13-án pusztítsanak ki minden zsidót, és javaikat maguknak vegyék el.

A birodalomban, a jól szervezett tartományi igazgatás és a gyors postaszolgálat rövid időn belül hírré tette az egy éven belül végrehajtandó népirtást, a potenciális áldozatok javaival kecsegtetve a parancs végrehajtóit, elég időt hagyva, hogy a pogrom résztvevői megszervezzék magukat, de keveset arra, hogy az áldozatok menekülhessenek. Hova is mehettek volna? Ahova eljutott a hír, a zsidók minden tartományban zsákruhában és hamuban ülve gyászolni, böjtölni és jajgatni kezdtek.

Márdokeus ugyanezt a király kapuja előtt tette, aminek híre Eszterhez is eljutott. Eszter először ruhákat küldött neki a zsákruha helyett, de rá kellett jönnie, hogy nem ez a segítség. Márdokeus üzenete egyértelmű volt: ne vélje Eszter, hogy neki majd kedveznek, amiatt, hogy a palotában él. Ha ő nem tesz semmit, talán máshonnan lesz a zsidóknak segítség, de a hatalom központjában a biztos halál várja. Ott viszont most csak ő van abban a helyzetben, hogy az uralkodó döntését befolyásolni bírja, és kegyelmi kérvénnyel álljon elő népe érdekében. Lehet, hogy azért jutott hatalomhoz egyáltalán, hogy most ebben a helyzetben segíteni tudjon.

Eszter ennek hallatán arra az elhatározásra jutott, hogy hívatlanul is kész a király előtt megjelenni, csak egyet kér: a Szúzában lakó zsidók vele együtt böjtöljenek harmadnapig, és ő is így fog tenni, hogy kegyelmet kapjon a királynál, és kapjon erőt odafentről, hogy véghezvigye a küldetést.

A böjt elteltével teljes pompában, de hívatlanul megjelent Ahasvérus előtt az előcsarnokban. Josephus Flavius történetírásában kiszínezi a jelenetet, mintha a királynő elájult volna, és az őt kísérő udvarhölgyek karjaiba omlott, majd feleszmélve, a király előtt azzal védekezett gyengesége miatt, hogy a király fensége szinte elvakította...

Megmenekülés a szakadék szélén

A Bibliában Eszter nem színpadias. Leg-inkább óvatos és megfontolt. A király az aranyjogar kinyújtásával jelezte, ha a kapcsolatfelvétel jól sikerült. Eszter nem felelt arra a kérdésre, hogy mi az óhaja, de sokat sejtetően lakomára hívta Ahasvérust,

Hámán társaságában. A vendégség után Hámán önmagától eltelve dicsekedett otthon, hogy micsoda karriert mondhat magáénak, ha már a királyné is magánvacsorára hívta, sőt holnap is fogadást ad a tiszteletére! Csak ez volt a királytól Eszter kívánsága. De mindez nem ér semmit, ha Márdokeus továbbra is szálka marad a szemében. Hámánt felesége és barátai arra biztatták, állítson fel egy nagy akasztófát, és csak szóljon a királynak, és Márdokeust máris felakasztják. Azután vidáman elmehet a vacsorára.

A két meghívás közötti éjszakán viszont nem jött álom a király szemére. Ahasvérus reggelig a történelmi feljegyzéseket olvastatta fel. Márdokeus jótetténél megállította a felolvasót, és kérdezett: „Megjutalmaztam én ezt az embert? Mit kapott?” A válasz az volt, hogy Márdokeusnak semmi jutalmat nem adtak az összeesküvők leleplezéséért.

A király azonnal keresett valakit, aki Márdokeust kitünteti. Kapóra jött, hogy Hámán éppen befutott, mert korán el akarta intézni Márdokeus akasztásának ügyét. Ahasvérus viszont rögvest megbízta, hogy találjon ki egy kitüntetést annak az embernek, akit a király magas tisztességben kíván részesíteni. Hámán csak magára tudott gondolni, ezért úgy vélte, megfelelő lesz, ha bíborruhában, a király koronás lován megsétáltatják a városban úgy, hogy egy fővezér vezeti a lovat kantárszáron. Ahasvérusnak tetszett az elismerésnek ez a módja, és megsürgette Hámánt, hogy azonnal rendezze meg ezt a ceremóniát a zsidó Márdokeusnak, aki a király kapuját szokta ellenőrizni.

Így esett, hogy Márdokeust éppen Hámánnak kellett körbevezetni a városon, és kikiáltóként tudatnia mindenkivel, hogy így tesznek azzal az emberrel, akinek a király tiszteletet kíván adni. A megszégyenült és bosszús Hámán hazaérve felesége csípős megjegyzését sem kerülhette el: az asszony – látva a sors fintorát –, közölte férjével, hogy ha a zsidók magvából van ez a Márdokeus, akihez képest leszálló ágba került, akkor nem tudja legyőzni, sőt, máris bukott ember. Hámánnak azonban még vacsorameghívása volt aznap estére Esztertől.

Ahasvérus borivás közben, akárcsak előző nap, a királyné kérése és kívánsága felől érdeklődött. Eszter ezúttal előtárta a kérését: életét és nemzetsége életét. „Mert eladattunk” – közölte Eszter. „Ki lett szolgáltatva az egész népem, hogy minden tagját megöljék és megsemmisítsék. Ha még szolgáknak adtak volna el, nem szólnék. De az ellenség nem adna akkor sem kárpótlást a király veszteségéért” – panaszolta.

Az ellenség szó hallatán Ahasvérus indulatba jött: „Ki az, és hol van az, aki ilyet kigondolt?” A drámai csúcspont, amikor Eszter szemtől szemben rámutat az ellenségre: az, aki gyűlöl minket, ez a gazember Hámán! A király indulatosan kirohant a teremből a palotakertbe, Hámán halálos rémületében, hogy bőrét mentse, kérlelni akarta a királynőt, s eközben, vesztére, a királynő díványára dőlt. Amint Ahasvérus a kertből visszatérve meglátta a jelenetet, erőszakot kiáltott, és a testőrök azonnal intézkedtek. Hámánt arra a több mint húszméteres póznára akasztották, amit ő Márdokeusnak készített, háza és tiszt-sége pedig Márdokeusra szállt.

Hámán halálával a gonosz terv még nem lett semmivé. Eszter tovább sírt és könyörgött, hogy a király vonja vissza az összes tartományban kiadott rendeletet. Azonban a királyi pecséttel ellátott irat a médek és perzsák akkori törvénye szerint nem volt visszavonható, legfeljebb másik, hasonló rendelettel ellensúlyozható. Márdokeus felhatalmazást nyert arra nézve, hogy minden zsidónak írjon birodalomszerte, és egyúttal a tartományok vezetőinek, hogy a zsidók önvédelmi jogot kaptak a királytól, hogy megvédelmezzék magukat az ellenük harcolókkal szemben ádár hónap tizenharmadikán. Eszter külön kérésére a fővárosban még egy napig zajlott a tisztogatás, míg végül Hámán tíz fiát is kivégezték. Ezért van az, hogy mindenhol ádár 14-én, de Jeruzsálemben ádár 15-én ünnepelnek.

Arra a Hámánra, aki sorsot, azaz – régi akkád szóval – púrt vetett, hogy a zsidó népet módszeresen kiirtsa, gonosz terve visszaütött saját magára és elvbarátaira. Azt a napot, amikor a böjt és sírás örömre fordult, és a rettegés győzelemre, a sorsvetés-ről purimnak nevezték el. Ahasvérus krónikájáról nem sokat tudni; ám 2500 éve töretlenül él a szokás a zsidóságban, hogy a Megillát, Már-dokeus és Eszter királyné tekercsét nemzedékről nemzedékre felolvassák emlékezetül és okulásul. Ebben az iratban a történelmet egy látha-tatlan kéz irányítja, ami képes arra, hogy a Perzsa Birodalom fölött átvegye az irányítást.

(A szerző hebraista, tanszékvezető tanár, Szent Pál Akadémia)

Olvasson tovább: