Kereső toggle

Berlin Európája

Német érdekek az Unió mögött

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A német külügyminiszter Berlin kiemelt céljának nevezte az erős és egységes Európa felépítését. A történelem óvatosságra int a kontinens germanizálásával szemben.

„A német külpolitika kiemelt célja egy szuverén, erős Európa felépítése, amelyben a nemzetállamok a közösség szintjére helyezik át szuverenitásukat azokban az ügyekben, amelyekben egyedül messze nincs akkora erejük, mint egy egyesült Európának” – írta Heiko Maas augusztus végén a Handelsblatt című német üzleti lap részére készített vendégkommentárjában. Berlini politikusoktól régóta nem hallhattuk ilyen nyílt elismerését annak, hogy az európai föderáció elsősorban német érdek.

Utoljára a német újraegyesítés után beszéltek hasonló határozottsággal vezető német politikusok arról, hogy a berlini fal ledöntésének a mintájára Európában is túl kellene lépni a nemzetállami széttagoltságon. „Nekünk németeknek sajátos okaink vannak arra, miért szükséges egy egyesült Európa. Németországnak több szomszédja van, mint bármely más európai országnak… ezért elemi nemzeti érdekünk, hogy minden szomszédunk az Európai Unió tagja legyen” – mondta Helmut Kohl 1996-ban. Két évtizeddel ezelőtt a cél az EU kiterjesztése volt keleti irányba. Ma a Kohl-doktrína értelmében Németország érdeke az, hogy szomszédjai – praktikusan a kontinens valamennyi nyugat- és kelet-közép állama – a föderatív uniót támogassák a 19. századi csökevényként itt maradt kisállami külön érdekek követése helyett.

Kohl kezdettől fogva magabiztos volt abban, hogy a föderáció bekövetkezik. Amikor Bonnban fogadta Mihail Gorbacsovot, a kancellária tetőteraszáról a Rajna felé mutatott. „Ahogyan a folyó megállíthatatlan, bármennyi gátat is építenek rá, úgy a két Németország is egyesülni fog” – mondta, és Gorbacsov ezt nem is cáfolta. Miután pedig megtörtént az egyesítés, a német mintára történő nagyobb egység sem tűnt számára megállíthatónak. Amikor az európai pénzügyi unió székhelyének Frankfurtot választották, Kohl kijelentette: „Az európai pénzügypolitika a német pénzügypolitika lesz.”

 

Ma már kevesen emlékeznek arra, hogy a közös európai pénzt eredetileg nem eurónak nevezték. Az 1992-es maastrichti szerződésben még az szerepelt, hogy az uniós fizetőeszköz az „ecu” lesz, ami a régi francia aranypénz elnevezése volt (és ami az Európai Gazdasági Közösség fizikailag nem létező, de átváltási egységként funkcionáló virtuális valutájának neve volt). A németeknek azonban ez nem tetszett, és lobbizásuknak meg is lett az eredménye. 1995 decemberében bejelentették, hogy a közös valuta hivatalos neve az „euró” lesz. A Frankfurter Allgemeine Zeitung leplezetlen elégedettséggel állapította meg, hogy „Európa germanizálása megkezdődött”.

 

A reálpolitikához nemzetek kellenek

De vajon tényleg csak a kilencvenes években kezdődött az Európai Unió „germanizálása”? Egyáltalán beszélhetünk-e arról, hogy Németország a tényleges földrajzi, demográfiai és gazdasági erejénél nagyobb befolyásra törekszik? Hiszen számos más erős érdek befolyásolja a folyamatokat a kontinensen. Az EU alapját jelentő Római Szerződést Olaszországban írták alá, Franciaország politikai téren viszont mindig hangosabban kampányolt az egység mellett (így van ez ma is, amikor Emmanuel Macron állt ki keresztes lovagként az „egység megbontóival” szemben – lásd cikkünk a … oldalon). Aztán ott vannak (pontosabban: voltak) a britek, és az Egyesült Államok is meghatározó erővel volt jelen a kontinensen a második világháború után. Az európai erőegyensúlyban a gazdaságilag vagy területileg a második vonalhoz tartozó államok is szerepet játszottak: a déli államok a hagyományos mediterrán térség felé orientálódnak, a balti államok Oroszországgal szemben igényelnek védelmet, a visegrádi négyek a Balti-tengertől az Adriáig húzódó régió érdekeit képviselik.

Az erőegyensúlyhoz azonban nemzetállamok kellenek, hiszen a történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy amikor ezek meggyengültek (például az oszmán hódítás nyomán a középkori Magyar Királyság területének a töredékére szorult vissza), szükségszerűen egy birodalmi jellegű, soknemzetiségű hatalom került domináns helyzetbe Európában – hol spanyol, hol francia, hol osztrák, hol pedig germán vezetéssel.

Az erős – politikai, gazdasági, katonai – hatalmakkal szemben az érdekek sokszínűségét jelentő nemzetállamok jelentenek védelmet. Az erőegyensúly elve szerint egyetlen állam sem kerülhet kizárólagos pozícióba, és nem nyomhat el másokat. Ez az elv a reálpolitika alapja is, mert rugalmasságot feltételez, hiszen az érdekek változása szerint az államok közötti kapcsolatok is változhatnak. Ahogyan azt a 19. századi brit miniszterelnök, Lord Palmerston Angliával kapcsolatban megfogalmazta: „Nincsenek örök szövetségeseink, és nincsenek állandó ellenségeink. Az érdekeink azok, amelyek állandóak, és nekünk kötelességünk ezeket követni.”

A reálpolitika tehát nem azt mondja, hogy Németországnak nincs joga ahhoz, hogy a saját érdekeit képviselje, de azt igen, hogy ezeket az érdekeket nem követheti úgy, hogy közben más államoktól megtagadja ugyanezt – vagyis a nemzeti szuverenitást.


Fertőzött források

 

Németország azonban soha nem fogadta el az európai erőegyensúly alapelvét – állítja több mint húsz éve megjelent, de sok szempontból igazán korunkban aktuálissá váló könyvében John Laughland brit történész. A The Tainted Source – The Undemocratic Origins of the European Idea (A megfertőzött forrás – Az európai eszme nem-demokratikus eredete) című kötet már 1996-ban arra figyelmeztetett, hogy a birodalmi eszme soha nem kopott ki a német identitásból, és a világháborús vereségek után ma a föderatív Európa képében fenyeget újjászületéssel.

A brit történész szerint a németek identitása – szemben számos európai néppel – elsősorban nem államhoz, hanem etnikumhoz, nyelvhez, kultúrához kötődik, ezért tudott fennmaradni azután is, hogy első nagy európai átfogó katonai konfliktust (a harmincéves vallásháborút) lezáró  vesztfáliai békében több mint száz apró entitásra szabdalták szét a Német-római Birodalmat. Az erőegyensúly hirdetői (korunkban a leghíresebb képviselőjük Henry Kissinger, volt amerikai külügyminiszter) számára az 1648-ban aláírt egyezmény máig hivatkozási alap, hiszen olyan európai rendet sikerült kialakítani, amelyben senki nem tudott hegemóniára jutni a kontinensen, egészen a másfél évszázaddal később színre lépő Napóleonig.

A francia birodalom azonban csak egy véres epizód volt az európai történelemben, és a 19. század második felében megindult német egység hamarosan túllépett a legerősebb államon, Poroszországon. A poroszok már 1834-ben vámuniót hoztak létre 18 kisebb német állammal. Ez a Zollverein lett a kiindulópontja a német hegemóniaigényeknek, mert azt az elvet képviselte, hogy a német érdekek olyan környezetben érvényesíthetőek, ahol a szomszédos országok nem rivalizálnak, hanem együttműködnek. A német befolyásnak mindig nagyobb területen kell érvényesülnie, mint az ország konkrét földrajzi határai. Ez a geopolitikai nagyobb egység – német szóval Großraum – koncentrikus kört alkot Németország körül, és gazdasági eszközökkel, hódítás nélkül is hatékonyan képviseli a központ érdekeit. Mint John Laughland megállapítja, a vámunió révén Poroszország megsokszorozta hatalmát és befolyását a többiek rovására, annak ellenére, hogy 1871-ben, a német egység létrejötte idején csak 

17 szavazattal rendelkezett a birodalmat irányító, 58 tagú szövetségi tanácsban (Bundesrat).

A porosz vezetésű Európa azonban csakhamar kiváltotta a riválisok ellenállását. Vilmos császár már 1912 végén – az első világháború kitörése előtt közel két esztendővel – „morális hadüzenetnek” nyilvánította azt, amikor a brit lordkancellár Londonban közölte a német nagykövettel, hogy Britannia „nem tolerálja egy egyesült kontinentális csoport kialakítását egyetlen hatalom ellenőrzése alatt”.

Az idén száz éve véget ért konfliktus – a „Nagy Háború” – eredménye nem a német hegemónia megerősödése lett, hanem ellenkezőleg: a vesztes hatalmak súlyos megbüntetése. Németországnak a területi veszteségeken kívül megalázó és ereje feletti jóvátételt kellett fizetnie, az Osztrák–Magyar Monarchiát pedig – a nemzeti önrendelkezés elvére hivatkozva – szétdarabolták. Furcsa paradoxonként az egyik utódállam, Csehszlovákia azonban egy olyan soknemzetiségű ország lett, ami igazán senkinek sem kellett – nem véletlenül dobták oda a szövetséges hatalmak 1938-ban a müncheni szerződésben Németországnak.

„A jövő Európája”

A mai egységes Európa hirdetői az elődök között szívesen emlegetik az olyan pacifista politikai utópiákat, mint Richard von Coudenhove-Kalergi gróf páneurópa-tervét, vagy Winston Churchill háború utáni álmát az Európai Egyesült Államokról. Szemérmesen hallgatnak azonban arról, hogy az európai egység legkövetkezetesebb hívei a náci birodalom vezetői és ideológusai voltak, akik a porosz Großraum koncepciót az egész európai élettérre (Lebensraum) kiterjesztették, és egy nemzetek nélküli, egységes birodalomban látták a jövőt.

Kezdetben a náci érvek az élettér kiterjesztésére (legalábbis a szavak szintjén) kifejezetten békések és praktikusak voltak. „Az európai népek egy családot alkotnak ezen a világon. (…) Nem túl értelmes feltételezni azt, hogy egy ilyen zsúfolt házban, mint amilyen Európa, a népek közössége hosszú időn keresztül fenn tudna tartani egymástól eltérő jogrendszereket és jogértelmezéseket” – mondta Adolf Hitler a Reichstagban 1936-ban. Nevével ellentétben ugyanis a nemzeti szocializmus eszméjét nem egyetlen országban akarták megvalósítani, hanem egy kiterjesztett nemzeti élettérben. A nácik ezt „Új Európának” nevezték, ami egyszerre gazdasági, faji és kulturális közösség is. A programot olyan fontosnak tartották, hogy miniszteri rangban egy „Európai Konföderáció-ügyi” biztost is kineveztek, Cecil von Renthe-Fink német diplomata személyében.

A náci Európa-propaganda még a nácik által kirobbantott háború kellős közepén is a békés célokat mantrázta. „Az európai vámuniónak köszönhetően a kereskedelem fellendül a kontinensen, az egységes elszámolásnak köszönhetően pénzügyi stabilitás jön létre, a munkafeltételek és a szociális ellátás javulása mindenki számára érzékelhető lesz, megszűnnek a válságok, növekszik az anyagi jólét, a társadalmi igazságosság (…), új kontinentális közlekedési hálózatok jönnek létre, amelyeket az autópályák, vasutak és vízi-, valamint légi közlekedési útvonalak alkotnak” – írta 1943-ban (!) az „Új Európa felépítésére szolgáló terv alapvetései” című program.

Hitler „Új Európája” a Gibraltártól az Urálig, az Északi-sarktól Ciprusig terjedt volna. Ezt a hatalmas térséget a nácik gazdasági, pénzügyi, kommunikációs és politikai egységbe kívánták kovácsolni. A tervek a háború alatt elkészültek, hogy a remélt győzelem után a részletes programot azonnal megvalósíthassák.

A náci vezetők olyan elveket hirdettek, amelyek közül több, szinte változatlan formában szerepel ma is az EU-propaganda érvei között. Joseph Goebbels A jövő Európája (Das Europa der Zukunft) című beszédében azt fejtegette, hogy a technológia közelebb hozza a népeket, és feleslegessé teszi a határokat: „Míg korábban huszonnégy órába telt, hogy a sajtón keresztül egy hír eljusson Berlinből Prágába, ma egy másodperc alatt megtörténik ez. Vonattal tizenkét órát kellett utazni Prágába, ma egy óra alatt oda tudok repülni. (…) Ahogy használatba lépnek ezek a technológiai vívmányok, úgy kerülnek egymáshoz közelebb a távoli földrészek. Az európai népek közben egyre világosabban megértik, hogy a köztük lévő nézeteltérések csupán családi viszálynak számítanak, azokhoz a nagy horderejű problémákhoz képest, amelyeket ma a kontinensek és térségek között kell megoldanunk” – idézi a náci propagandaminisztert John Laughland.

Goebbels a 19. századi német egységet tekintette mintaként az európai uniós törekvések számára, hasonlóan ahhoz, amint Kohl kancellár a berlini fal leomlása utáni egyesítésben látta a kontinens összekovácsolásának a mintáját. Természetesen semmilyen párhuzam nincs a két politikus – a féktelen hazugságairól hírhedtté vált náci propagandaminiszter és a háború utáni német demokrácia egyik legnagyobb egyénisége – között. Csak arra utalunk, hogy önmagában nem garancia arra, hogy elutasítja a zsarnokságot, ha egy vezető az európai egységről, a határok lebontásáról vagy a „közös európai házról” szónokol (ez utóbbi frázis egyébként nem náci találmány, hanem szovjet: Leonyid Brezsnyev használta először 1981-ben bonni látogatása során.) Goebbels 1940-ben tett kijelentése éppen ezt biztonyítja, miszerint „meg vagyok győződve arról, hogy ötven év múlva az emberek többé nem országokban fognak gondolkodni”.

Fékek és ellensúlyok nélkül

John Laughland könyve arra is figyelmeztet, hogy milyen ellentmondásos az a mai balliberális értelmiségi felfogás, miszerint nemzeti keretek között – nagyon helyesen – következetesen kiállnak a hatalommal szembeni ellensúlyok védelme mellett, a nemzeteket azonban a demokrácia és a nacionalizmus elleni küzdelem nevében alá akarják rendelni egy olyan föderatív gólemnek, amelyben gyakorlatilag minimális az esélye a hatalom korlátozásának. Egy nemzeti vezetőt legkésőbb négy év múlva vissza lehet hívni, ha a választók többsége ezt indokoltnak látja. Egy európai föderáció esetében aligha van ilyen védelmi mechanizmus, hiszen egyetlen uniós politikust sem választanak közvetlenül.

Hasonlóképpen, ha túlhaladjuk a nemzeteket, mint a múlt itt maradt relikviáit, amelyek csak megosztottságot, viszályt és végső soron háborúkat eredményeznek, akkor milyen ellensúly marad egy „Új Európával” szemben. Persze, ennek a propagálói épp a nemzetek harmóniáját és békéjét, a sokszínűséget és szabadságot hangsúlyozzák – de láttuk a történelemben, hogy a szép szavak mögé milyen szándékokat lehet elrejteni.

Ennél is elgondolkodtatóbb azonban, hogy a német geostratégiai és gazdasági alapérdekek a 17. század óta nem változtak. Központi földrajzi elhelyezkedésük miatt minden irányban ki akarják terjeszteni az érdekszférájukat, ez pedig azzal jár, hogy a kontinensen – Franciaország kivételével – nem marad senki, aki ellensúlyozni tudná az uniós köntösben jelentkező német hegemóniát. (Cikksorozatunk következő részében Németországnak a háború utáni európai egységesítési folyamatban játszott szerepét és a Franciaországhoz, valamint az Egyesült Államokhoz fűződő különleges viszonyát mutatjuk be.)

 

Olvasson tovább: