Kereső toggle

Az ünneplés és az apokalipszis

Az egyház nem léphet a zsidóság helyére- 2. rész

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Előző számunkban Hack Mártával és Ruff Tiborral készült interjút közöltünk arról, milyen üzenetük van ma a zsidó ünnepeknek. A beszélgetés második részében az ünnepek különböző félreértelmezéséről kérdeztük a két teológust.

 

Beszéltünk arról, mit szimbolizálnak a zsidóság legfőbb ünnepei, de hogyan álltak mindehhez a keresztények? Sok évszázada rajonganak tömegek a karácsonyért, nagy divat lett a karácsonyfa-állítás, hasonlóan a húsvétnak a megünneplése, vagy éppen a Mikulás ünnepe. Úgy tűnik, a pogány hátterű keresztények is vágynak a szimbólumokra…

– Ruff Tibor: Ez annyira így van, hogy az egész katolicizmust tulajdonképpen nem másnak tekinthetjük, mint egy olyan szimbolikus rendszer felépítésének, ami nem a Biblián alapszik. Mondhatnánk azt is, hogy ez a legalaposabban kidolgozott, legrészletesebb és leginkább mindenre kiterjedő mágikus struktúra. Ebből fakad egyébként a katolicizmusnak ez a hihetetlen túlélési képessége, amelyhez sajnálatos módon nem a Szent Lélek erőit mozgósítja. Ezzel szemben a protestantizmus az ellenkező irányba mozdult el. A protestánsok a felvilágosodás korszellemében éltek, amit a középkori teológia arisztotelészi, racionalizáló fordulata indított el. Ennek következtében, egyébként érthető módon, a protestantizmus kiöntötte a gyereket a fürdővízzel együtt. Miközben bibliailag egy nagyon tiszta és hiteles visszatérést hirdetett meg, ezt erőteljesen racionalista módon tette. Minden szimbolikus dologtól tartottak, nem is véletlen, hogy  Luther és Kálvin között pont ezen a kérdésen ment végbe a szakadás. Luther tulajdonított némi szellemi lehetőséget ezeknek a dolgoknak, Kálvin viszont kijelentette, hogy ezek puszta képek, beleértve az úrvacsorát is.

 

– Hack Márta: Szerintem sokáig nem is volt erre szellemi látásuk a keresztényeknek. A reformáció Augustinusig bontotta vissza a tradíciót, ugyanakkor Augustinus korában, tehát a 4. században már nem a millenarista kereszténység és nem is a zsidó tradíciót ismerő réteg dominált. A zsidóság háttérbe szorult, Jeruzsálem is elvesztette az anyagyülekezet jellegét és jelentőségét. A kereszténység valójában decentralizált lett, és így kellett megpróbálni azt, hogy a nemzetek közt hirdetett evangéliumot és az otthonos ősi kultúrákat úgy írják felül, hogy a mezőgazdasági évbe beszúrják a keresztény ünnepeket, sőt lehetőség szerint „krisztianizálják”.

Izrael naptára egy ősi mezőgazdasági naptárt tükröz, hiszen van egy természetes ciklusa az évnek. Ez a vetéstől egészen a betakarításig, az aratásig tart. Ezt nem szorította ki teljesen az Úr cselekedeteire reflektáló ünnepértelmezés, tehát az ünnepnek a bibliai dimenziója. A páska (pészah) ünnepe arra a konkrét történelmi eseményre reflektál, amikor az Úr a páskabárány által kiszabadította a tíz csapás során Izrael népét Egyiptomból. Ez egy történelmi tett, és ebből alakult ki a páska mint ünnep elrendelése, ami tavaszi hónapban lévén a természet megújulásával is összekapcsolódott. Ahogy tovább haladunk az ünnepek rendjén, láthatjuk, hogy a kovásztalan kenyerek ünnepe szintén egy történelmi cselekedetre emlékszik vissza, az első zsenge megint egy mezőgazdasági ünnep, a hetek ünnepe pedig szintén egy betakarítási időszaknak a kezdetét jelzi.

Az őszi ünnepek is a betakarítás örömünnepéhez kapcsolódnak, de természetesen van ennek az Istennel kötött szövetséggel kapcsolatban is mondanivalója. A keresztények számára kihívás volt, hogy a húsvét ünnepét és Jézus születését a kereszténnyé vált tömegek lehetőleg úgy ünnepeljék meg, hogy a pogány isteneiket elfelejtsék és teljesen háttérbe szorítsák. Így alakult ki a karácsony. A húsvét pedig Jézus halálának, eltemetésének és feltámadásának az ünnepe, és az arra való visszaemlékezés. Mind a keleti, mind pedig a nyugati kereszténységben a húsvét volt a leginkább az az ószövetségi ünnep, amelynek a tényanyagát viszonylag széles körben tudták értelmezni és beazonosítani. A kürtzengés ünnepét a zsidóság körében már a babiloni fogságtól kezdve rós hasánáként és zsidó polgári újévként értelmezték. Ezzel viszont már nem tudtak mit kezdeni, mert ez teljesen földfüggő és népfüggő ünnep, hiszen, ha nincs zsidó államiság, és nem vonul Izrael hadba, akkor miért fújjanak sófárt. Ezt a keresztények nem tudták sehogy sem értelmezni.

Ruff Tibor: A modern városi ember elidegenedett azoktól a tanításoktól, amelyeket a természet és ezek a mezőgazdasági események adnak. Vannak például zsoltárok, amiknek az a felcíme, hogy a gittitre. Számos bibliakutató szerint a gittit szőlőtaposó ének, mivel a héber gát szó jelentése az, hogy prés. Ugyanis az volt a szokás, hogy a taposás ritmusára énekeltek, és ezzel könnyítették a munkát.

Ugyanakkor ezekben a zsoltárokban felismerhető részben egy apokaliptikus üzenet is. Nem véletlenül, ugyanis a szőlőtaposás például egy ilyen apokaliptikus szimbólum. Az őszi ünnepek a szüret idejére esnek. Az ószövetségi korban a zsidó szőlőmunkások, miközben a törvény szerint a megtérést munkálták magukban, a szőlős kádakat is taposták. Énekeltek, meglehet, többek között azokat a zsoltárokat is, amelyek a szőlőtaposásra születtek. Látták, hogyan ömlik ki a vörös must a taposó kádakból, ami több prófétai könyv szerint is az ítélet következtében kiömlő rengeteg vér szimbóluma. Ezt követően megtartották a jóm kippuri teljes böjtöt, majd négy nappal később egy szüreti mulatság vette kezdetét a sátrak ünnepével. Ebben már a betakarított szőlő és a kitaposott szőlő, az új bor a messiási királyságnak egyfajta természeti képe. Ekkor kötelező az örvendezés a Tóra szerint. Ez az ünneprendszer összekapcsolódik mindazzal, amit a teremtett világ maga is üzen, amelyekre a mezőgazdasági természeti tevékenységek maguk is tanítanak.

 

KM: Vannak, akik pont erre az összefüggésre hivatkozva állítják, hogy a mai karizmatikus kereszténységben is szükséges lenne ezeket a szimbólumokat megtartani és átélni, hiszen az emberek amúgy is vágynak ilyen kötődésekre.

– Hack Márta: Az úgynevezett „judaizáló” gyülekezetek véleményem szerint pótcselekvésekbe süllyednek, és ennek következtében a közelmúltban gyülekezetek szakadtak és estek szét. Az Újszövetség lényege a hit Jézusban mint Messiásban. A keresztény közösség mindig akkor volt sikeres, ha arra tette a hangsúlyt, hogy a hit hallásból van, és a hallás pedig a Krisztusnak az Igéjéből és a hirdetéséből. Az lett volna hasznos a múltban is, ha ezeket a bibliai ünnepeket Krisztus-centrikusan újraértelmezték volna. Ezzel sikerült volna a természetes időt és a természetes évciklust is úgy megszentelni, hogy beteljesedett volna, amit Mózes kért, hogy „taníts bennünket úgy számlálni a napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk”. Hiszen az ünnepeken keresztül maga az Úr tanít bennünket arra, hogy bölcs szívhez jussunk.

 

Ruff Tibor: Nem lenne biblikus, ha a keresztények ezeket az ünnepeket megtartanák, hiszen ezek Izraelnek adattak. Az Egyháznak nem feladata átvenni Izrael szolgálatát. De azt is hadd tegyem hozzá, hogy a Tóra és az egész Újszövetség egy bizonyos értelemben véve megengedi az egyháznak, hogy bizonyos mértékig részesüljön ezekből az ünnepekből. Például keresztények is felmehetnek Jeruzsálembe a sátrak ünnepén a nemzetek felvonulására, mert erre maga a Biblia ad útmutatást. Egy sporthasonlattal élve: Izrael a focicsapat, amelyik játszik a pályán, de a nemzeteknek viszont jogukban áll kimenni és szurkolni.

 

Az őszi ünnepekkel, ahogy elhangzott, együtt jár az előretekintés. Ugyanakkor ezekkel kapcsolatban időnként apokaliptikus várakozások is megfogalmazódnak. Hogyan lehet elkerülni ezeket a szélsőségeket?

– Ruff Tibor: Már a Messiás első eljövetelekor jelentkezett ez a probléma. A zsidóság egyes körei – mint a farizeusok és még inkább a szadduceusok – nem foglalkoztak a próféciák beteljesedésével. Őket Jézus azért rótta meg, mert nem ismerik fel az idők nyilvánvaló jeleit. Mások azonban, elsősorban a zelóták, saját feladatuknak látták, hogy siettessék a próféciák által várt apokaliptikus háború kitörését, és tudatosan igyekeztek magukra rántani a Római Birodalom hatalmas túlerejét, abban bízva, hogy ez akkor Istent „segítségre kötelezi”. Később több olyan időszak volt a zsidóság történetében, amikor nagyon felerősödtek az ilyen apokaliptikus várakozások. Ezek kivétel nélkül csalódásokkal végződtek. A templom pusztulásakor látható a zelóták szélsőséges magatartásának következménye. A Bar Kochba-lázadásnak is volt messianisztikus, eszkatológiai programja. A zsidó időszámítás szerinti 4000. év, vagyis a harmadik század közepén is várták sokan a messiást, majd jó ezer évvel később Sabbatai Cvi és a frankista mozgalom újabb fellángolást és mély csalódást eredményezett. A cionizmus körüli vitának is van egy ilyen dimenziója. Míg az anticionista irányzat szerint a véget nem szabad semmiféle emberi erőfeszítéssel, politikai cselekvéssel kényszeríteni, ezzel szemben a cionista ortodox zsidók azt mondják, hogy nem mi kényszerítjük a véget, hanem a vég kényszerít minket. Ugyanez a kereszténységben is korán megjelent, mert volt olyan pásztor az a második-harmadik században, aki kivitte az egész gyülekezetét a sivatagba, hogy ott várják be a messiás visszajövetelét. Később aztán számos ilyen téves várakozást is átélt az egyház. Ezek az eszkatológikus csalódások szerepet játszottak a reformáció elindulásában is, mert sok keresztény hívő és pap érezte úgy, hogy a rendszerben valami nincs rendben. A protestantizmusra inkább ennek az ellentéte, az amillenizmus volt a jellemző, és jelképesen értelmezték például Krisztus ezer- éves királyságát.

A történelmi tapasztalat az, hogy gyakran tragikus vérontásba torkolltak olyan próbálkozások, amikor az emberek akarták kezükbe venni a kezdeményezést és cselekvésre kényszeríteni Istent. A másik oldalon viszont a teljes passzivitás és a jövővel kapcsolatos kérdéskör teljes elutasítása is probléma lehet. Pedig számos nem vallásos, világi embert – köztük sok fiatalt – foglalkoztat az apokalipszis lehetősége, és még azt is elképzelhetőnek tartják, hogy ez az ő idejükben bekövetkezhet.

 

Hack Márta: Az utóbbi száz évben a kereszténységben is rendkívül felerősödtek a Jézus visszajövetelével kapcsolatos várakozások. Egy amerikai keresztény cionista, William E. Blackstone például könyvet írt Jesus is Coming (Jön Jézus) címmel, ami a saját korában rendkívüli bestseller lett, több mint egymilliós példányszámban kelt el. Isten azonban szuverén úr az idő felett. A próféciák és a történelmi tapasztalatok alapján látjuk az események irányát és célját, de az egyház küldetése elsősorban az emberek felé szól, a saját környezetében, nemzetében. A reményteli várakozás közben is aktív, cselekvő életmódra, hozzáállásra van szükség. A hisztérikus világvége-várakozás és az apokaliptikus életérzés pedig a keresztényektől függetlenül is jelen van korunkban, ugyanúgy, mint az ezzel szembeni szélsőséges, fatalista és hedonista magatartás, a csak a mának élő „búfelejtés”. A keresztényeknek egy ilyen világban kell józan fejjel, reménységgel előretekintve élni és cselekedni.

Olvasson tovább: