Kereső toggle

Megszilárdult hatalom

Egy érdekes történelmi párhuzam és az oligarchák

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Középkori analógiák jutottak eszembe a harmadik kétharmad után. A helyzet kicsit olyan, mint Károly Róbert idejében: amikor a király hosszú küzdelem után legyőzte a trónbitorlókat és a tartományurakat, mindenki szépen hazament, és hosszú időre megszilárdult a központi hatalom – mondta Török Gábor politológus a Heti Válasznak adott interjújában, mely azonban már csak az elemző blogján tudott megjelenni, hiszen a hetilap internetes verziója is búcsút mondott a médiapiacnak.

Valóban érdemes összehasonlítani Károly Róbert és Orbán Viktor oligarcha politikáját, hiszen mindkettő esetén bőven találunk nem várt fordulatokat, ármányt és árulást. Az Árpád-ház kihalását követően (1301) hatalmi harcoktól hangos zűrzavaros évtizedek köszöntöttek Magyarországra. Ebben az időszakban már megerősödtek az ország kiskirályai, akik hatalmas földbirtokukkal, kiterjedt jobbágy és hűbéresi rendszerükkel az általuk birtokolt területeken valóban élet-halál urai voltak. Az Anjou-házból származó Carobertót, ismertebb nevén Károly Róbertet már 1301-ben királlyá koronázták a pápa engedélyével. Az oligarchák többsége azonban úgy érezte, hogy sérül az ország szabadsága, ezért a koronázást nem tekintették érvényesnek. Cseh- és Lengyelország királya ekkoriban IV. Béla dédunokája, II. Vencel volt, így az ellentábor őt hívta meg uralkodni, ő azonban 12 éves fiát ajánlotta a trónra. Éveken át tartó trónviszály kezdődött: zajlott a különböző oldalakon álló városok kifosztása és ostroma, miközben a Vencelek és Károly Róbert is folyamatosan nemzetközi és hazai támogatókat kerestek. Utóbbi egyik fő szövetségese 1304-ben már az egyik legnagyobb magyar oligarcha, Csák Máté volt, aki komoly erőforrásokat mozgósított az uralkodót megerősítő hadjáratok sikere érdekében. 1305-ben meghalt II. Vencel, fia pedig Ottó bajor herceg javára lemondott a trónról, akit a veszprémi és a csanádi püspök királlyá is koronázott. Uralmának az erdélyi kiskirály, Kán László vetett véget: miután a király házassági tervvel a térségbe látogatott, az oligarcha elfogta, majd néhány hónap fogság után kénytelen volt visszatérni Bajorországba. 

A társadalom a király mögé áll

A pápai nyomásnak köszönhetően 1307-ben a rákosi országgyűlés végül Károly Róbertet választotta királynak. A nagyurak közül jelen volt többek között Csák Ugrin, Rátót Domokos, Aba Amadé nádor, Borsa Kopasz nádor, Ákos István nádor, valamint Rátót Loránd nádor. Elmaradtak viszont a leghatalmasabb tartományurak, Csák Máté, Kán László és a Kőszegiek, de a jelenlévők érdekei sem egyeztek Károlyéval a királyi hatalom erősítésében. Voltak azonban kisebb birtokosok, az úgynevezett mértékadó réteg, akik megértették, hogy önmaguk védelméért Károly mögé kell állniuk. Sokszor saját rokonaik ellenében is Károly Róbertet támogatták, megalapozva ezzel későbbi hatalmukat. Szintén nem elhanyagolandó tény, hogy a kiskirályok ekkor már túl messzire mentek, folyamatosan nyomorgatták a jobbágyokat újabb és újabb adóterhekkel, erőszakos visszaélésekkel, így a nép és a városi polgárság is kívánatosnak tartotta a királyi hatalom megerősödését. Bár a legnagyobb oligarchák folyamatosan prés alatt tartották a királyi rendszert, Károly Róbert sikerrel vette fel velük a harcot, így hatalmuk egyre gyengült. Volt, akivel fegyverrel, volt, akivel diplomáciai eszközökkel számolt le, egyedül Csák Máté esetében kellett várni annak haláláig, hogy a teljes birtokrendszere a király irányítása alá kerüljön. Károly Róbert további intézkedéseket vezetett be hatalma megszilárdításáért: az volt a célja, hogy ne a birtokosoknak legyen királyuk, hanem a királynak birtokosai. Éppen ezért szakítva a korábbi gyakorlattal, nagy földadományok helyett honorokat (tisztségek és a hozzájuk kapcsolt birtokok – a szerk.) osztott. A honor birtokosai a királyi tulajdon kezelőjévé váltak, de a honort nem örökíthették át, és azt a király bármikor elvehette tőlük. A tartományurak elleni küzdelem sok korábbi kisbirtokos számára nyújtott lehetőséget, hogy a király mellé állva a folyamatosan leváltott régi elit helyett létrehozott új elit részese legyen. Károly Róbert tehát kiváló taktikai érzékkel magához vonta a gazdasági irányítást, hosszú évtizedekre megszilárdítva ezzel nemcsak a saját, de leszármazottainak hatalmát is.

Az ősfideszesek sem voltak hűbéresek

Talán nem véletlenül vonnak többen is párhuzamot Károly Róbert gazdasági-hatalmi rendszerének megszilárdítása és Orbán Viktor politikája között.  A rendszerváltás előtti években az ország jelenlegi vezetői egyetemisták voltak, komolyabb gazdasági háttér nélkül, miközben az MSZMP-ben már a változások hírére megindult a vagyonmentés és a káderek átképzése. Bár évtizedes távlatból kijelenthető, hogy az állampárt örökösei nem feltétlenül gazdálkodtak jól a meglévő vagyonukkal, hiszen számos értéket adtak el külföldieknek, a fideszesek mégis óriási hátrányból indultak. A parlamentáris demokráciában elvileg bárkiből lehet miniszterelnök, de a társadalom megnyerése bizony költséges dolog, főleg egy fiatal párt esetén. Érdekes módon az „ősfidesz” mégsem lett egyetlen milliárdos oligarcha hűbérese sem. Bár a Soros-kampány idején gyakran felmerült, hogy a fiataljai (köztük a jelenlegi miniszterelnök) Soros-ösztöndíjjal tanultak, és hogy a milliárdos spekuláns fénymásológépekkel támogatta a pártot, e támogatások mértéke nem volt akkora, hogy később „fogni lehessen” a szereplőket. A privatizáció haszonélvezői vagy nem látták meg a Fideszben a potenciált, vagy a Fidesz nem kért a szolgáltatásaikból – mindenesetre kijelenthető, hogy már fiatalon saját gazdasági modellt alkalmaztak az akkori pártpénztárnok, Simicska Lajos vezetésével. 

Károly Róbert az Árpád-ház kihalása után került a trónra. A magyar történelemben betöltött szerepét jól jellemzi, hogy sokáig a papír kétszázason díszelgett.

A hátország kiépítése

A gazdasági hátország kiépítése a kilencvens évek elejétől egészen 2010-ig zajlott, miközben a politikai hatalom továbbra is Orbán Viktornál maradt. A 2002-t követő nyolcéves ellenzéki időszakot a Fidesz gazdaságilag nemcsak túlélte, de sikeresen működtette fegyverarzenálját, médiája jelentős részt vállalt a szocialista korrupciós ügyek feltárásában vagy a Gyurcsány Ferenc balatonőszödi beszédét követő események közvetítésében. A Fidesznek ellenzékben sem jelentett gondot soha üzeneteinek megfelelő interpretálása, soha nem lehetett hallani arról, hogy forráshiány miatt ne tudtak volna kampányolni, miközben a szocialisták még kormányon is komolyan függtek a különböző multicégektől, a bankoktól, az IMF-től, és a hazai pénzügyi oligarcháktól, akik gyakran királycsinálóként működtek.

Senkit nem engednek túl nagyra nőni

Vannak, akik azt mondják, hogy a legnagyobb különbség a fideszesek és a szocialisták között az, hogy míg utóbbiak elsősorban a saját anyagi gyarapodásukat tartották szem előtt, addig a kormánypárt tudatosan tartalékol, és a megszerzett erőforrásokat jelentős részben fordítja a rendszer üzemeltetésére. Tény, hogy senkit nem engednek túl nagyra nőni; a cél, hogy a gazdasági szereplők is folyamatosan függjenek a rendszertől. Az pedig mindenkinek a szeme előtt lebeg, hogy bármikor elveszíthet mindent, ha hibázik. Erre pedig kiváló alapot ad Orbán politikai ereje, hiszen jelenleg az újabb kétharmados erő gyakorlatilag bármilyen törvényt meg tud szavazni a parlamentben. A kormánytól nem függő gazdasági szereplők láthatóan próbálják kivonni magukat a politikai színtérről, míg azok, akiknek a vagyonuk állami megrendelésekből tevődik össze, teljes mértékben lojálisak az ország vezetéséhez. Ez a status quo úgy tűnik, mindenkinek jó, a Fidesznek nem kell tartania az oligarchák támadásaitól, miközben a gazdaság erős embereit is élni hagyja az ország vezetése. Ugyanakkor azok a szereplők, akik átlépnek egy bizonyos határt, kegyvesztettekké válnak – a napokban több lobbistáról, vállalkozóról lehetett hallani, hogy körön kívülre kerültek, mivel elszaladt velük a ló. A jelenlegi klientúra-építésben látható a folyamatos bizonytalanság, még a legszűkebb körben is megfigyelhető a fluktuáció. Hogy ki tud-e alakulni új nemzeti tőkés réteg, az egyelőre nagy kérdés. Azt pedig mind a politikai, mind a politikához kötődő gazdasági szereplők belátják, hogy amíg az Orbán-rendszer ekkora felhatalmazással bír, nem érdemes alternatív szélmalomharcot vívni.

Olvasson tovább: