Kereső toggle

Washington és az amerikai nemzet születése

Az első amerikai elnök élete

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Mielőtt lett volna amerikai nemzet, mielőtt ennek a nemzetnek bármilyen szimbóluma (a zászló, az alkotmány, a Fehér Ház) megjelent volna, ott volt Washington” – mondta Garry Wills történész az Egyesült Államok legismertebb alapító atyjáról.

George Washington 1732. február 11-én született. Az amerikai gyarmatok ekkoriban hűséggel kapcsolódtak Londonhoz, a kereskedelem és a kultúra szoros kötelékeivel. Ám az anyaország és a kolóniák között fokozatosan megromlott a kapcsolat. A korona által megbízott kormányzók lenézték a gyarmatokon élő alattvalókat. Az amerikai tiszteknek a hadseregben is gyakran megaláztatásokat kellett elszenvedniük angol társaiktól. A földbirtokosokat ellátó brit kereskedők pedig kihasználták a nagy távolság és az információ lassú áramlásának előnyeit – és rendszerint átverték amerikai megrendelőiket. George Washington, Benjamin Franklin, Thomas Jefferson és a többi alapító atya fokozatosan váltak a teljes körű függetlenség híveivé.

Egy jéghideg kapcsolat

Édesapja halála miatt George nem fejezhette be iskoláját, és a többi, híres alapító atyával ellentétben egyetemi végzettséget sem szerzett. Ezért ő mindig is provinciálisabb maradt náluk, az európai kultúráról is csak másodkézből szerzett információt. Olvasással képezte tovább magát, idővel hatalmas könyvtárral rendelkezett. A könyvekkel kapcsolatban megjegyezte: „A könnyed olvasmányok – a csekély fontossággal bíró művek – ugyan pillanatnyi szórakozást adhatnak, de semmilyen maradandó hatásuk nincs.”

Washington és édesanyja között mindvégig fennállt egy hidegség, egyfajta csendes ellenségeskedés. Hiperkritikus anyja mellett George roppant érzékennyé vált a kritikákra, és egész életében sóvárgott az elismerésre. A fiú emiatt túlszabályozta a saját személyiségét. Heves érzelmek dúltak benne, de ezeket roppant önfegyelemmel képes volt elrejteni. Ha anyja került szóba, mindig érzelmi vihar kerekedett benne, amelyet csak nagy nehezen tudott lecsitítani. Mivel eltiltotta magát attól, hogy dühét és felháborodását kifejezze, meggyőződésévé vált, hogy a csend és a rezignáltság a férfiasság és az erő jelei.

Idősebb testvére, a tanult és városias Lawrence lett George bálványa. Bátyja a roppant vagyonnal rendelkező Fairfax klánba házasodott be. Ez a kapcsolat repítette be az ifjú George-ot is a virginiai uralkodó osztályba. Az öreg Fairfax ezredes szárnyai alá vette a fiút, elvitte magával rókavadászatokra, és egyengette a karrierjét. E befolyásos családdal való kapcsolat nélkül Washingtonból soha nem lett volna az, aki lett.

Lawrence és az ezredes az angol királyi haditengerészetbe szerette volna küldeni George-ot, de ismerősei hatására édesanyja ezt megvétózta. Így a fiú ingatlanközvetítő lett. Lawrence megbetegedett, és 34 éves korában tuberkulózisban meghalt. (A Washington klán szinte minden férfi tagja fiatal korban halt meg.) Akarata ellenére, apja és testvére korai halála révén George társadalmi helyzete jobb lett. Már fiatalon földbirtokos és rengeteg rabszolga tulajdonosa lett. Katonai pályára állt, ahol bátorsága – és ambíciója – a feletteseinek hamar feltűnt. Sohasem kerülte a veszélyt. Hiába figyelmeztették, ő rendszeresen a tűzvonalba, csapatai élére állt. Egy ízben két lovat is kilőttek alóla, de ő egy harmadikra felpattanva folytatta a küzdelmet. Az indiánok úgy tartották, természetfeletti védelem alatt áll, azért kerülik el a golyók.

Huszonhat éves korára nemcsak a golyókat kerülte el csodával határos módon, hanem számos súlyos és akkoriban gyakran végzetes betegséget – himlőt, mellhártyagyulladást, maláriát és vérhast is – túlélt.

Ekkor ismerkedett meg és vette feleségül Martha Dandridge Custist, egy szintén vagyonos ifjú özvegyasszonyt, aki két gyermeket hozott a házasságba. Martha háromszáz rabszolgával és komoly földterületekkel rendelkezett. Erős hitű asszony volt, akiről unokája így emlékezett: „Reggeli után elvonult a szobájába, ahol imádkozott és Bibliát olvasott egy órán keresztül – ezt a szokását egész életében, ötven éven keresztül megtartotta.”

George-nak és Marthának soha nem lett közös gyermekük, de mindig voltak gyermekek a háztartásukban. Először Martha korábbi házasságából származó gyermekeit nevelték, később más rokon gyermekek és az unokáik éltek velük. Mielőtt pontban kilenc órakor lefeküdt volna, George gyakran felolvasott az újságokból családjának. A férfinak nem volt könnyű dolga Martha két gyermekével. Az asszony kislánya epilepsziás volt, a fia pedig elkényeztetett. George mindkét gyermeket nagyon szerette, ezért mérhetetlen fájdalmat okozott neki a kislány szenvedése és halála, illetve a fiú jellemének javíthatatlansága.

Az Istenfélő tábornok

Washington hitt Istenben. Meggyőződéssel vallotta, hogy a Gondviselés valami magasztos cél érdekében oltalmazta meg annyiszor az élete során. Hitében keveredett a kereszténység, a humanizmus és a deizmus. Írásaiban Washington egy-két kivételtől eltekintve nem említi név szerint Jézus Krisztust, inkább a „Gondviselés”, a „Sors”, az „Alkotónk” és az „Ég” kifejezéseket használja. Rendszertelenül, de eljárt keresztény istentiszteletekre. Rendszeresen adakozott a szegények részére, és hitt a vallási tolerancia elvében.

„Lelkészekkel veszi körül magát, mert fontos számára a látszat, de valójában nem is hívő” – mondta róla egyszer Thomas Jefferson. „Bárhogy is erőltetem magam, egyetlen olyan dolog sem jut eszembe, amely azt bizonyítaná, hogy Washington tábornok hitt volna a keresztény kinyilatkoztatásban” – állította William White, az elnök lelkésze Philadelphiában.

Unokaöccse ugyanakkor egy korai életrajzírónak elmondta, hogy több ízben is szemtanúja volt, amikor Washington a könyvtárszobájában, a földön térdepel, és előtte egy felnyitott Biblia áll. Robert Porterfield tábornok pedig egy sürgős üzenet kézbesítésekor találta Washingtont térdelő pózban. Amikor Porterfield ezt felemlegette az akkoriban Washington jobbkezeként szolgáló Alexander Hamiltonnak (akiből később Amerika első pénzügyminisztere lett), Hamilton azt mondta neki, hogy az imádkozás Washington állandó szokása.

Egyszer az amerikai indiánoknak tartott beszédében így fogalmazott: „Jól teszitek, hogy el akarjátok sajátítani ismereteinket és életmódunkat, és legfőképpen Jézus Krisztus vallását. Ezeken keresztül hatalmasabb és boldogabb néppé válhattok.”

A főparancsnok

Washingtont a Függetlenségi Háború kezdetén választották a hadsereg fővezérévé. A személyével kapcsolatos általános konszenzust mutatja, hogy minden szavazatot ő kapott – ahogyan a két elnöki ciklusa kezdetekor is. „Van valami roppant vonzó ebben a Washingtonban. Egy úriember, aki az egyik első nagy vagyon birtokosa ezen a kontinensen, és aki a nyugalmat, a családját és barátait hátrahagyva feladja kényelmes életét, és mindent kockára tesz az országáért” – fogalmazott ekkor John Adams, aki később az Egyesült Államok második elnöke lett.

A háború végül nyolc éven keresztül tartott – Washington csak a hatodik év során tudott hazalátogatni. A felesége ennek az időnek körülbelül a felét a férjével és a kontinentális sereggel töltötte. A főparancsnok dolgát nagyban megnehezítette az, hogy a kongresszus nem hagyta jóvá az állandó hadsereg felállítását, így évről évre az állomány nagy része lecserélődött. (Attól tartottak, egy állandó hadsereg parancsnoka túl nagy hatalom birtokába kerülne, és visszaélne azzal. Emiatt többször is  kényszerhelyzetbe került, hogy gyorsan végrehajtson egy hadműveletet, mielőtt a katonák szolgálati ideje lejár.

Karizmatikus képessége volt arra, hogy a katonákat tűzbe hozza, hogy azok ne egy ütött-kopott, évente újra-verbuvált milíciának, hanem a történelem színpada fontos szereplőinek lássák magukat. „Az idő közel, és el fog dőlni, hogy az amerikaiak szabadok lesznek-e vagy szolgák… Még meg sem született milliók sorsa múlik ennek a hadseregnek a bátorságán…”

Amellett, hogy az akkori világ legképzettebb hadseregével kellett szembenézniük, a kontinentális hadsereg súlyos pénzhiánnyal is küzdött. Gyakran a legalapvetőbb felszereléseket is nélkülözniük kellett. A téli hónapokban nem volt minden katonának takarója, de még cipője sem. Soraikat a járványok is tizedelték. A hírhedt Valley Forge-telelést (1777–78) kétezer katona nem élte túl.

Washington kemény, de mindig példamutató vezér volt: „Ha meglátom, hogy ma valaki menekülőre fogja, azt lelövöm. Két töltött pisztoly is van nálam. De azt senkitől sem kívánom, hogy messzebbre merészkedjen, mint én magam. Harcolni fogok, amíg egyetlen lábam vagy egyetlen kezem is ép marad!”

Washington szigorú fegyelmet és erkölcsi tartást követelt meg a katonáitól. Nem tűrte például, hogy a katonák káromkodjanak. Mindig megtartott egy távolságot a beosztottjaitól – úgy tartotta, hogy a túlzott közelség, az intimitás aláássa a tekintélyt. Tartott attól, hogy a túlzott közelség a beosztottjai felé azt eredményezheti, hogy csökken az emberek teljesítménye. Tiszteletet és nem szeretetet követelt meg.

Mértékletes ember hírében állt. Talán ezért a dicséreteket is mértékkel osztotta. Szerette az embereket egy kicsit bizonytalanságban tartani, hadd találgassák, hogy elégedett-e velük, hogy versengjenek a kegyeiért. A nemtetszését ritkán fejezte ki nyíltan, inkább a viselkedésével üzent – hirtelen megfagyott a levegő, maga pedig visszakozott a kurta, formális kommunikáció sánca mögé. Abban hitt, hogy ha ő vezetőként példát mutat a bátorságról, az ragályos lesz. Ugyanakkor nem szerette a vérontást – ő maga sohasem párbajozott, törekedett mindenkivel megegyezni.

De nem mindenkivel lehetett. A szintén amerikai Charles Lee tábornok szeretett volna a hadsereg fővezére lenni Washington helyett. Lee azonban a versengés közepén hirtelen rettenetesen megszégyenült. Egy este betért egy fogadóba – a katonái védelmétől távol –, hogy az éjszakát egy prostituálttal töltse. Az angolok kihasználták a lehetőséget, rajtaütöttek, és ezután tizenhat hónapot töltött hadifogságban. Megkeseredett ember lett belőle, aki a halála előtt külön kérte, hogy ne kelljen más emberek közelében nyugodnia a testének.

A csúcson

A háború végéhez közeledve George Washington a hatalom csúcsára került. A francia tábori káplán, Robin abbé a következőképpen írt a főparancsnok népszerűségéről: „Mindenütt, ahol csak megjelenik, úgy fogadják, mint egy jótevő istenséget. Lelkes tömegek veszik körül, hogy csak egy pillantást is vethessenek rá, és akinek ez sikerül, az roppant büszke lesz magára.” A történelem megannyi diadalittas tábornokával ellentétben Washingtonnak nem szállt a fejébe a dicsőség. Számára a katonaság vezetése olyan közfeladat volt, amelyről szeretett volna mihamarabb lemondani, amikor a háború véget ért.

A függetlenségi háború során több csatát vesztett, mint nyert, és több stratégiai hibát is elkövetett. A legendás yorktowni győzelemre nem lett volna képes a francia hadsereg segítsége nélkül. Óriási teljesítmény volt ugyanakkor a pénzszűkében lévő, és gyakran elkeseredett katonákból álló kontinentális hadsereg egyben tartása – nyolc és fél éven keresztül. Washington volt a sereg morális tőkéje és karizmatikus menedzsere, aki a kritikus pillanatokban mindig képes volt lelket önteni embereibe.

„Úgy érzem magam, mint a fáradt utazó, aki miután nagy súllyal a vállán, sok-sok fájdalmas lépést tett, megkönnyebbül, mert elérte a célját…  a tábor zajától távol, itt ülhetek a szőlőtőkém és fügefám árnyékában…” Washington meg volt győződve arról, hogy közszolgálati ideje lejárt, és élete hátralévő részét békében és nyugalomban töltheti otthonában, Mount Vernonban. A legnagyobb feladat azonban még előtte állt. Mivel ő volt az Egyesült Államok egységének a szimbóluma és a születő ország legnépszerűbb polgára, nem menekülhetett az elnökség felelőssége elől.

George Washington volt az első igazi amerikai celeb. Még III. György, a brit birodalom királya – akinek az amerikai elnök nemrég még csupán az egyik alattvalója volt – is elismerte, hogy Washington „korunk legnagyobb személyisége”.

„A népszerűség imponál az ember hiúságának, de sok nyűggel jár” – fogalmazott Washington. Ahol csak megjelent, tömegek gyűltek köré. Ha hírét vették, hogy ellátogat egy településre, fogadóbizottságot alkotva mentek ki elé, hogy ünnepélyesen, díszkísérettel lovagolhasson be a városba. Általában egy gyönyörű fehér lovon, szépen kiöltözve vonult be a településekre. Az alapító atya nagyon is adott a külsőségekre, mint mondta, a jó megjelenés a belső harmóniát kell, hogy tükrözze. Életrajzírói szerint egyszerre volt hiú és alázatos.

Az elnök és a rabszolgatartás

Washington egész életében rabszolgatartó maradt. Miközben meggyőződéssel érvelt az Angliától való függetlenség, a szabadság kivívása mellett, a saját rabszolgáit nem szabadította fel – csak élete végén, és csak egy részük nyerhette el a szabadságát. Más déli nagybirtokosokhoz hasonlóan a fekete embereket a magántulajdon egyik fajtájának tartotta. Bár emberségesebb rabszolgatartó volt, mint sokan (így például nem támogatta a családok erőszakos szétválasztását), szolgáit keményen dolgoztatta, hogy maximális profitot termeljenek neki.

Bár retorikájában több ízben kifejezte nemtetszését a rabszolgasággal kapcsolatban, embertársainak ez az elnyomása biztosította számára a kiemelkedő prosperitást. A rendszerrel szembeni megnyilatkozásai szentimentális szólamok maradtak, amelyeket érintettsége hiteltelenített. Úgy vélte, hogy ez a szükséges rossz majd valamikor a jövőben, magától meg fog szűnni. Amikor rabszolgák megszöktek tőle, megdöbbent és hálátlannak tartotta őket – mintha nem fogta volna fel, hogy a fekete emberek szabadság iránti vágya éppoly erős, mint a fehéreké.

Az egész nemzet elnöke

Az amerikai elnökök közül ő volt az egyetlen, aki minden képviselő szavazatát elnyerte. Mind ő, mind a felesége tudták, hogy ezzel talán örökre lemondtak a privát élet luxusáról, a nyugodt időskorról, amiről mindig álmodoztak a függetlenségi háború idején. „Inkább vagyok a farmomon, minthogy én legyek a világ ura” – fogalmazott az alapító atya. A háborúban és a kormány élén, a nehéz időkben mindig Mount Vernonban található öt farmjára gondolt, ahová „képzeletben megszökött” – a birtoka felügyelőinek írt leveleiben hosszasan ír tervezett felújításokról, bővítésekről.

Marthának sem kis kihívást jelentett, hogy George-on osztoznia kellett a nemzettel. Nem vonzotta a First Lady szerep, amiről így írt: „Borzasztóan egyhangú élet ez, nem sokat tudok arról, hogy mi történik a városban. Nem járok ki az emberek közé. Valójában leginkább az állam rabszolgája vagyok.” „De – tette hozzá – elhatároztam, hogy minden helyzetben vidám és boldog maradok! Megtanultam, hogy boldogságunk vagy boldogtalanságunk nagyobb részt saját hozzáállásunkon – nem a körülményeinken múlik.”

Az ideiglenes fővárosba, Philadelphiába való bevonulásukat az utcákon húszezer ember ünnepelte. Az USA első elnöke hivatalának 8 évét itt, az ország akkori legnagyobb városában töltötte ki. Washington kivette a részét az új szövetségi főváros tervezésében is, amely Amerika hatalmát volt hivatott demonstrálni, és versenyre kellett kelnie a nagy európai hatalmak gyönyörű fővárosaival.

Biblia és szabadkőművesség

Washington tisztában volt az első elnökség jelentőségével. „A helyzetünkből fakadóan mindent először fogunk cselekedni, ami precedens értékű lesz” – emlékeztette akkori munkatársát,

James Madisont, akiből később az Egyesült Államok negyedik elnöke lett. „Feltett szándékom, hogy ezeket a precedenseket igaz alapelvek mentén teremtsük meg.” Nagyon ideges lett, ha valaki ajándékot akart neki adni, nehogy úgy tűnjön, hogy korrumpálják.

A beiktatás reggelén határozott úgy a kongresszus, hogy a helyzet komolyságára való tekintettel az elnök egy Bibliára helyezze a kezét, miközben az esküt leteszi. A nagy kapkodásban végül a szabadkőműves páholy sietett az elnök segítségére – ők adták kölcsön nagy, bőrkötésű Bibliájukat, amelyet az elnök ünnepélyesen meg is csókolt az esküt követően.

George Washington maga is szabadkőműves volt. Már 21 évesen elnyerte a szervezet legmagasabb fokozatú tisztségét, a nagymesteri címet. Több festmény is hagyományos szabadkőműves öltözetben ábrázolja őt. A történészek szerint ugyanakkor Washingtonnak a szabadkőművesség egy intellektuális elitklubhoz való tartozást jelentett (ahogy például Kossuth Lajos, Ady Endre vagy Kazinczy Ferenc számára), és nem tulajdonított annak spirituális tartalmat. Az alapító atya kiterjedt levelezéséből egyértelmű, hogy számára a progresszív humanizmus és a demokratikus elvek képviselete volt vonzó a szervezetben. Az ekkortájt alapított illuminátus rendet ugyanakkor mélyen elítélte. Egyik levelében felhívta a figyelmet arra, hogy szerinte az illuminátusok próbálnak beférkőzni az amerikai szabadkőműves páholyokba az ország destabilizálása céljából.

Washington a vallási toleranciát a zsidókra is kiterjesztette. „Ugyanaz a csodatevő istenség, amelyik egykoron megszabadította az izraelitákat egyiptomi elnyomóiktól, és az Ígéret Földjére helyezte el őket – és amelynek gondviselő támogatása segítette elő a közelmúltban ennek az Egyesült Államoknak a létrejöttét is – továbbra is áztassa a menny esőjével a zsidó népet.” A zsidókkal kapcsolatos szimpátiája sokak szerint a rendszeres bibliaolvasási gyakorlatában gyökerezett. „Lehetetlen a világot Isten és a Biblia nélkül jól kormányozni” – vallotta.

Washington ekkor már hatalmas, gyakran őt magát is nyomasztó tekintéllyel bírt. Még a felnőtt rokonai sem mertek megszólalni, nevetgélni a jelenlétében. Nem azért, mintha ő egy szigorú ember lett volna, hanem a csodálat és tisztelet miatt. Amikor ilyen történt, Washington visszavonult, némileg dühösen és elkeseredetten. A roppant hírnév és ismertség ekképpen idegenítette el őt a hétköznapi élet apró örömeitől. Nehezen tudott rátalálni az őt is kikapcsoló társasági élményre, amelyre pedig neki is szüksége lett volna.

Az emberek legitim kifogásait időnként összekeverte a nyílt lázadással, és ennek megfelelően reagált. Hajlott arra, hogy ravasz és demagóg embereknek bélyegezze azokat, akik a kritikákat élesebben fogalmazták meg vele szemben.

Az újságokban megjelenő, valóban ellenséges hangvételű támadásokra eleinte nem reagált a nyilvánosság előtt. „Tovább végezni a kötelességünket és csendben maradni, ez a legjobb válasz a rágalmakra” – gondolta eleinte, de idővel megváltoztatta ezt a véleményét. A személyével kapcsolatos destruktív kritikákra és hazugságokra megtanult asszertív és professzionális módon válaszolni nyilvános beszédekben és a vele szövetséges újságokon keresztül.

Az első elnöknek sikerült megteremtenie egy születő nemzet intézményi hátterét. Megalapította a nemzeti bankot, az állami pénzverdét, a parti őrséget és egy működő diplomáciai testületet. Kormánya létrehozott egy adó- és költségvetési rendszert, illetve állandó hadsereget szervezett. „Készen állni egy háborúra a béke fenntartásának egyik leghatásosabb eszköze” – vallotta az öreg hadvezér. Talán legfőbb érdeme az volt, hogy – először a katonaság főparancsnoki pozícióját, majd az elnöki széket átadva – megteremtette a demokratikus államokra jellemző békés hatalom-átadás gyakorlatát.

Olvasson tovább: