Kereső toggle

Lesz-e Phenjanból újra Jeruzsálem?

Az észak-koreai kereszténység története

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása
Metodista képzés koreai prédikátoroknak az 1900-as évek elején.

A lefejezett hittérítők és munkatáborba kényszerített hívők országa egykor ébredési központ volt. Egy történet arról, hogyan lett Phenjanból a „Kelet Jeruzsáleme”, majd egy diktatúra fővárosa.

Több mint száz évvel ezelőtt egy Kil Shon-ju nevű presbiteriánus vezető a gyülekezetében tartott éves Biblia-konferencián a pulpitus mögött nyilvános bűnbánatba kezdett. A Józsué könyvéből olvasott fel idézeteket, Ákán bűnéről beszélt. Saját bűnvallását egy tucat másik követte a keresztény vezetők részéről, majd a több száz fős hallgatóság is meghatottan Isten bocsánatát és segítségét kérte. A drámai megtéréshullám futótűzként terjedt a térségben, a századfordulót követő ébredésben koreaiak százezrei adták át életüket Istennek. A misszionáriusok körében innentől kezdve a városra csak úgy hivatkoznak, mint a „Kelet Jeruzsálemére”. A Koreai-félsziget északi fővárosában, Phenjanban járunk.

Ma szinte elképzelhetetlennek tűnik, hogy abban a fővárosban, ahol ma a kommunista vezérek megingathatatlan kultusza nem tűr meg semmilyen istenhitet, egykor keresztény templomok, iskolák, kórházak, egyetemek sora állt. Korabeli feljegyzések szerint keresztek sokasága tarkította Phenjan látképét. Az 1900-as évek eleje óta viszont nagyot fordult a világ, a Kim-dinasztia örökös vezetői „áldozatos” munkájának köszönhetően Észak-Korea már 17. éve szerepel a legkegyetlenebb keresztényüldözők listájának első helyén.

A távol-keleti diktatúra jelenleg mindössze négy államilag elismert templomot tűr meg, mintegy kirakatként, az országban. Ezenkívül mindennemű keresztény vallásgyakorlat tiltva van, súlyos ítélet vár mindazokra, akik földalatti közösségekbe szerveződve igyekeznek, ha nem is terjeszteni, de legalább megélni hitüket. Merthogy vannak ilyen titkos csoportok, nem is kevesen. Az Open Doors keresztényüldözéssel foglalkozó amerikai szervezet információi szerint mintegy 300 ezer keresztény élhet jelenleg is a 25 millió lakosú kommunista államban.

A becslések persze nem pontosak, ugyanis nincs nyilvános adat arról, hányan gyakorolják hitüket úgy, hogy azt még saját családtagjaik elől is titkolniuk kell.

Az országból elmenekült észak-koreai keresztények arról számoltak be, hogy bebörtönzés, kínzás és sok évnyi (esetenként élethosszig tartó) kényszermunka vár azokra a keresztényekre, akiket a hatóságok elfognak. Szintén az Open Doors egyik forrása számolt be arról, hogy a munkatáborokban dolgoztatott több tízezer keresztény a szokásosnál is kegyetlenebb bánásmódban részesül. Nemcsak a hűséges hitvallókra, de családjukra is hosszú börtönévek várnak. A terhes anyákat sokszor abortuszra kényszerítik, s a biológiai és kémiai kísérletezéseknek is általában a Krisztus-hívők az áldozatai. Bár a világon Észak-Koreában a legveszélyesebb kereszténynek lenni, a mártírságra ítélt hívők számára az elmúlt 300 év egyháztörténete nemcsak bánatot, hanem reményt is nyújthat.

A lefejezés hegye

Korea volt az egyik legutolsó ázsiai térség, ahová sikerült eljuttatni az evangélium üzenetét. Amerikai és dél-koreai történészek nem győzik hangsúlyozni, hogy a 14. századtól fennálló Csoszon (államalakulat a Koreai-félszigeten) a szomszédos nagyhatalmak folyamatos fenyegetése miatt teljesen bezárkózott a külföldi, főként a nyugati látogatók elől. Éppen ezért az első hittérítők az országban őslakos koreaiak voltak, akiket többnyire jezsuita misszionáriusok térítettek és kereszteltek meg Kínában vagy Japánban.

A 16. század végén egy spanyol pap igyekezett téríteni egy éppen hadjáratra induló japán hadihajó fedélzetén a foglyul ejtett koreaiakat (ők lettek az első keresztények az országban), míg pár évvel később egy Pekingben megtért koreai diplomata Matteo Ricci olasz jezsuita tudós műveivel megrakodva tért vissza hazájába, hogy tudományos és vallási megújulást érjen el Csoszonban. A javarészt írástudatlan társadalom ezekből a hatásokból szinte semmit sem érzékelt, a jezsuiták által küldött irodalom inkább az arisztokrata réteget és a Silhak-iskola követőit érte el. Ez a közösség a neokonfuciánus irányzatot képviselte, amelyet megragadott a Biblia által képviselt társadalmi egyenlőség eszméje. Tudósok sora tért át a katolicizmusra, az első keresztény közösség az országban belőlük alakult ki. Az arisztokrata réteg az Isten előtti egyenlőség elve alapján igyekezett segíteni nehéz sorsú honfitársain. A szigetek és nagy földek tulajdonosai szállást és munkát is adtak a szegényebb koreaiaknak.

A 18. században kiélesedett a konfliktus a katolikus egyház és a helyi vezetés között, miután a pápa megtiltotta a térségben több száz évre visszanyúló tradíciót, az ősök rituális tiszteletét. Habár a keresztény közösségek egyre gyarapodtak, a sorsuk meg lett pecsételve az ellenük hozott királyi rendeletekkel. Csoszon vezetői úgy tekintettek a kereszténységre, mint külföldi befolyásolási kísérletre, így annak koreai követőit árulónak titulálták. 1801-től borzalmas üldöztetés vette kezdetét, amely során 8000 ezer hívőt végeztek ki (a keresztény lakosság közel felét), köztük külföldi papokat, misszionáriusokat, ami a nemzetközi közvélemény figyelmét is felkeltette. Az egyik legismertebb mártírt, Andrew Kim Taegont a lefejezés hegyén kétezer sorstársával együtt, Szöul mellett végezték ki 25 éves korában.

A protestáns áttörés

Mire az első protestáns hittérítők megjelentek a térségben, a keresztényüldözés szinte teljesen visszaszorította az istenfélő közösségeket a félszigeten.

Az 1830-as években Koreába látogató német misszionárius, Karl Gützlaff igyekezett minden adandó alkalmat megragadni arra, hogy az általa jegyzett keresztény irodalommal megismertesse a tőle idegenkedő koreaiakat, akik nem kerülhettek kapcsolatba a nyugati látogatókkal, nem kereskedhettek velük, ahogy azok nem is evangelizálhattak feléjük. A több nyelven beszélő, magasan képzett Gützlaff azonban nem törődve a halálos fenyegetésekkel és kitiltással, Kínából szervezkedve képezte tovább az őslakos hittérítőket, hogy azok eredményesen terjeszthessék az örömhírt az országban. A német író-misszionárius nemcsak a Távol-Keleten lett rendkívül népszerű diplomáciai, gazdasági és vallási munkája révén, hanem Nyugaton is. Londonban két neves ember is volt a hallgatóságában, David Livingstone Közép-Afrika-kutató és Karl Marx, aki akkor újságíróként ontotta magából a keresztényellenes írásokat.

1866-ban, az üldözés tetőpontján érkezett meg az országba egy amerikai kereskedelmi vitorlás hajó fedélzetén Robert Jermain Thomas, aki az első nagyhatású protestáns prédikátor volt a térségben. A Kínába delegált walesi misszionárius koreai küldöttséggel találkozva értesült arról, hogy a szomszédos országban a Szentírás szinte teljesen elérhetetlen a hívők számára. Ettől kezdve legfőbb vágya az volt, hogy Koreába utazhasson, és Bibliát osztogathasson. Több sikertelen próbálkozást követően végül feljutott az amerikai hajó (General Sherman) fedélzetére, amelynek eltökélt célja az volt, hogy az izolációs politika tilalmai ellenére kereskedelmi kapcsolatot létesítsen Phenjan környékének lakóival.

Habár a koreai hatóságok többször is figyelmeztették az érkezőket, az amerikai vitorlás egészen a város határáig felhajózott. A phenjani hatóság, értesülve a legénység fosztogatásairól és a hajó megfenekléséről, megindította a támadást a General Sherman ellen. A vád szerint a hajó a királyi sírokat jött kifosztani. Az amerikai csoport két napig eredményesen védekezett, a harmadik napon azonban a koreaiak új fegyvert vetettek be, lángoló csónakokkal felgyújtották az ellenséges árbocost. Az amerikai legénység a fedélzeten lelte a halálát, mindössze két embernek sikerült kiúsznia a partra. Közülük az egyik Thomas volt, aki Bibliákkal megrakodva vetette magát a vízbe. A parton összegyűlt, feldühödött tömeg „Halál a keresztényekre! Halál a nyugati barbárokra!” felkiáltással kivégezte a túlélőket. Korabeli beszámolók szerint a walesi misszionárius a halála előtt imádkozott, majd átadott egy Bibliát a hóhérjának. Ez az ember később úgy ment haza a családjához, hogy azt mondta: egy jó embert végzett ki. Egy másik anekdota szerint a Szentíráshoz hozzájutó koreai a szobája falára ragasztgatta fel a könyv lapjait, ami a városban valóságos látványosság lett.

A támadás hírére az Egyesült Államok azonnali bocsánatkérést és jóvátételt követelt. Amikor ezt a koreai fél visszautasította, megindult a történelem első amerikai katonai akciója az ország ellen. Ebben több száz helybéli vesztette életét, diplomáciai áttörést azonban csak tíz évvel később sikerült elérni. 1882-ben az Egyesült Államok és Korea hivatalosan is felvette a diplomáciai kapcsolatot, és megkötötte az első kereskedelmi szerződést, ami megnyitotta a kaput a nyílt missziós szolgálat előtt.

Ébredés Phenjanban

A két ország közötti viszony enyhülése természetesen nem jelentette a Koreai-félsziget korlátlan vendégszeretetét. A nyilvános alámerítéseket és evangelizálást továbbra is korlátozták, de a misszionáriusokat szabadon hagyták  tevékenykedni. Ezt a korlátozott mozgásteret használták ki rendkívül hatékonyan az országba érkező első amerikai protestáns hittérítők. Horace Allen orvosként tűnt ki társai közül, 1884-ben pár hónapon belül a királyi család személyes szolgálatába állt, miután sikerrel gyógyította meg az egyik herceget, aki egy puccskísérlet során megsérült. Innentől kezdve a király és királyné aktív támogatói lettek a misszionáriusok orvosi és oktatási projektjeinek. Allen megalakította az első amerikai kórházat, ami pár éven belül már keresztény egyetemként funkcionált. Ebbe az oktatási intézménybe érkezett Horace Underwood és Henry Appenzeller is, akik élen jártak a koreai oktatási rendszer reformjában és az írástudatlanság visszaszorításában. Ebben nemcsak az általuk létrehozott koreai–angol szótár első példánya, de a frissen lefordított Szentírás is nagy segítségükre volt.

Óriási áttörést jelentett az amerikai prédikátorok jelenléte a női emancipáció terén is. Mary Scranton például kifejezetten a regnáló Min királynő kérésére lányoknak alakított iskolát, megszüntetve azt az évszázados tradíciót, mely szerint a koreai nőknek sem saját nevük, sem tanulási lehetőségük nem volt. Egy Kim Gang nevezetű koreai hölgy így emlékezett vissza arra az időszakra: „Azon a napon, amikor Jézus Krisztus hirdettetett Koreában, megkezdődött a női emancipáció. Évezredes kötelékek bomlottak le.” A Bibliai Nők elnevezésre hallgató ázsiai mozgalom keretében Kim összesen 1500 mérföldet utazott a koreai hegyvidéken, hogy faluról falura járva hirdesse Isten Igéjét. Bár többször is bebörtönözték és megverték, szolgálatát még éveken keresztül eredményesen folytatta.

A tényleges ébredés 1907-ben tört ki Phenjanban a  már említett Kil Shon-ju gyülekezetében. Az egykor taoista tanokat követő koreai azután ismerte meg Istent, hogy váratlanul megvakult. Miután egy amerikai missziós iskolában megszerezte a végzettségét, intenzív evangelizálásba kezdett, egész országra kiható ébredést indítva el általa. A külföldi hittérítők a helybéli keresztény vezetők kiképzésével, valamint a különböző protestáns irányzatok tevékenységének összehangolásával valóságos keresztény központtá tették az északi fővárost. A hívők száma néhány év alatt 200 ezer főre duzzadt, miközben százával alakultak keresztény oktatási intézmények az országban. Az ébredés Koreából kiindulva átterjedt Kínára és Mandzsúriára is.

Az áttöréshez szükség volt a megfelelő politikai környezetre is. A századforduló után az orosz–japán háborút követő japán megszállás és elnyomás a koreai szuverenitás teljes elvesztésével fenyegetett, így nagy tömeg fordult Istenhez és a keresztény hithez, mint utolsó mentsvárhoz. A kereszténység éppen ebből adódóan szorosan összefonódott a koreai nemzetvédelemmel, az elnyomó Japánnal szembeni ellenállás aktivistái és vezetői is zömében keresztények voltak. Ez viszont maga után vonta azt is, hogy a megszállók kegyetlenül üldözni kezdték a hívőket.

Exodus Dél-Koreába

Japán brutális intézkedései minden koreait sújtottak, összesen hétmillióan menekültek el az országból. A második világháború közeledtével, majd az Egyesült Államok hadba lépésével valamennyi amerikai misszionárius és a diplomáciai küldöttség elhagyta az országot. A nagy világégés lezárása sem hozott enyhülést a félszigetre, mivel a Szovjetunió és az Egyesült Államok szembenállása a koreai háború kirobbanásába torkollt. Habár a második világháború alatt még háromszor annyi keresztény élt északon, mint délen, Kim Ir Szen észak-koreai vezér uralma szinte minden hívőt elűzött a térségből.

A koreai ébredés hatását jól jelzi, hogy a két részre osztott ország mindkét vezetője keresztény családból származott. A dél-koreai Li Szin Man metodista misszionáriusként tevékenykedett, mielőtt amerikai közreműködéssel szöuli vezető lett belőle. Azt már viszont jóval kevesebben tudják, hogy a Kim-dinasztia első uralkodója presbiteriánus családba született. Kim Hjondzsik és Kang Banszok, a szülők ahhoz az első koreai generációhoz tartoztak, akik nyugati stílusú keresztény oktatásban részesültek. Kim Ir Szen apja presbiteriánus iskolába járt, és később pásztor is lett, anyja is diakónusként tevékenykedett. Peter Hitchens újságíró pedig arról számolt be, hogy a tinédzser Kim is aktívan látogatta az istentiszteleteket, valamint orgonán is játszott apja gyülekezetében, mielőtt a család menekülni kényszerült. A japán megszállás ellen aktivistaként küzdő szülők úgy döntöttek, Mandzsúriába költöznek a gyerekekkel. Kim Ir Szen életében itt következett be a negatív fordulat, a többi pedig már történelem.

Kim Ir Szen rémuralma keresztények tízezreit küldte a halálba, a hatvanas évekre az utolsó templomot is lerombolták az országban. A kommunista diktátor igyekezett maradéktalanul levetkőzni a múltját, dédapját koreai nemzeti hőssé tette, aki a rezsim álláspontja szerint jelen volt a General Sherman elleni támadásnál, sőt annak felgyújtását is ő vezényelte. Szüleiből Japán-ellenes lázadó vezetőket kreált, habár a dél-koreai történészek szerint csak egyszerű aktivisták voltak. Fiuk rémtetteit már nem élték meg, mindketten fiatalon, harmincas éveikben hunytak el.

Miközben északon a kereszténység utolsó bástyáit is ledöntötték, a délre menekült keresztények óriási változást hoztak az országrészben. Dél-Korea az elmúlt évtizedekben jelentős gazdasági fejlődésen ment keresztül. Az országban a keresztények aránya napjainkra 30 százalékra emelkedett, itt alakult meg a világon a legnagyobb, közel egymillió tagot számláló pünkösdi gyülekezet is David Yonggi Cho vezetésével.

Fény az alagút végén?

Az elmúlt hetek eseményeire (a két koreai vezető találkozója és egyeztetései) a dél-koreai és a világ keresztényei úgy tekintenek, mint az elmúlt száz év imáinak meghallgatására. Kim Dzsong Un regnálása alatt a kegyetlen intézkedések és a halálos fenyegetések mellett valóban lehetett tapasztalni némi enyhülést. Ennek egyik jele például a Phenjani Tudományos és Technológiai Egyetem 2010-es megalapítása, amit egy evangélikus üzletember hozott létre, s ahol a mai napig többnyire keresztény oktatók tanítják a mintegy 600 koreai hallgatót. Az intézmény amerikai támogatásból épült, és jelenleg is keresztény támogatók pénzéből működik. Bár ez nem jelent közvetlen evangelizációs tevékenységet, mivel azt a rezsim tiltja, de a keresztény professzorok úgy vélik a példamutatásukkal így is tudnak hatni  a jövő koreai elitjére, és készen állnak arra, hogy egy reménybeli ébredés motorjai legyenek.

Lapzártánkkor érkezett a hír, hogy Kim Dzsong Un a Donald Trumppal való tárgyalást megelőzően mintegy gesztusként elengedte azt a három amerikai túszt, akit fogva tartottak. Közülük ketten az egyetem keresztény oktatói voltak. Csak remélni tudjuk, hogy ahogyan 1882-ben a két ország diplomáciai kapcsolatának elindulása egyben a protestáns ébredést is magával hozta a misszionárius tevékenység hallgatólagos támogatásával, úgy a csodával határos békülékeny hangvétel ismét megindítja azokat a régen várt folyamatokat, amelyek egyszer Phenjant talán ismét a Távol-Kelet Jeruzsálemévé tehetik.

Olvasson tovább: