Kereső toggle

Undor és közöny

Hogyan mélyült el az identitás válsága a 20. században?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A 20. században a természetfelettitől elszakadt, önmaga felé fordult egzisztencialista világszemlélet következtében még erősebbé vált az ember elidegenedése Istentől.

Előző számunkban (Identitás, válság. Hetek, 2018. április 13.) azokról írtunk, akik a 19. században megalapozták az egzisztencializmust. Nietzsche, Kierkegaard és Dosztojevszkij új alapokat fektettek le azáltal, hogy az embert helyezték a középpontba, és ezzel a mai napig meghatározzák a közgondolkodást.

Sorozatunk második részében – a teljesség igénye nélkül – két további identitástípust mutatunk be, olyan irodalmi, filozófiai művek alapján, amelyek jellemzően próbálják megragadni az ember humanizmus utáni életérzését és identitástudatát. Az egyik a nihilista (nihilizmus: a semmi doktrínája), és ebből adódó abszurd (a latin absurdus szó jelentése: képtelen, lehetetlen, értelmetlen) alak, a másik típus pedig az embertársáért felelősséget vállalni képes ember. Hiszen, mint a második világháború utáni gondolkodás egyik legnagyobb hatású francia filozófusa, Emmanuel Lévinas megállapítja, a felelősség az etikán kívül esik. 

Jean-Paul Sartre élettársával, Simone de Beauvoir írónővel Pekingben, 1955-ben

A hatalom akarása és nihil

Thomas Mann Doktor Faustus című művének főhőse, Adrian Leverkühn jól példázza azt az egyént, aki a művészet által akar naggyá lenni. Ezt a célt különösképpen a német idealizmus sugallta. (Egyébként számos ponton párhuzam fedezhető fel a Mann által megálmodott fiktív alak és Nietzsche sorsa között. Ilyen a zene szeretete, a fiatalkori zsenialitásuk, továbbá az, hogy egyikőjük sem házasodott meg, és életük felénél mind a ketten megőrültek.) Annak érdekében pedig, hogy a művészet által „örökké” fennmaradjon a neve, Leverkühn képes eladni a lelkét az Ördögnek.

Mann az egész németség sorsát hozta párhuzamba Leverkühn életével, aki a háború előtti polgárság mintapéldája, de a „hatalom akarása” miatt ördögi zsarnokká vált. A regény végén Leverkühn öntudatlan állapota, amely egyben példája a háború utáni űrnek is, „szüli” meg a posztmodern egzisztencializmust, amely a semmire és a halálra építkezik, a szorongás és a bizonytalanság életérzésének közepette. Ezzel együtt pedig érvényét vesztette az etikába és a humanizmusba, az „emberszelídítésbe” vetett bizalom. Ebből adódik az a következtetés, hogy nem kell objektív mércét felállítani, hiszen annak háború lesz a következménye. Korunk posztszofizmusa ismét azt hangoztatja, hogy az ember lett önmaga mércéjévé, méghozzá olyannyira, hogy önmagát is képes megváltani.

Hans Jonas azt írja a Gnózis, egzisztencializmus és nihilizmus című esszéjében, hogy az első keresztény évszázad görög-római világa több tekintetben is párhuzamot mutat a modern korral. Oswald Spengler egészen addig ment el, hogy A Nyugat hanyatlása című híres művében a két korszakot a kultúraciklusok elmélete értelmében „egyidejűnek” tekintette. (Spengler kétkötetes főműve 1922-ben jelent meg. Ebben elhatárolódik a lineáris történetfilozófiai fejlődéstől, és a kultúrák születését, majd elpusztulását hirdeti. A zárt és körülbelül ezeréves belső időtartammal rendelkező kultúrák közül nyolcat különböztetett meg: a kínait, az indiait, a babilóniait, az egyiptomit, a mexikóit, az ókori antikot, az arabot és a nyugatit, vagyis az európait.)

Persze Spengler megállapítása sem előzmény nélküli, a megismétlődésről vallott gondolatai egybecsengenek Salamon jól ismert megállapításával, miszerint „nincs új a nap alatt”. Korunkra is jellemző mindenféle kultúra felé való felszínes nyitottság és az elköteleződésre való képtelenség, legyen szó hitéletről, nemzetről, munkáról, vagy éppen családról. Az elköteleződésre és a hűségre való képtelenség a késő ókorban is erőteljesen jelen volt. A Diogenész által alapított cinikus iskola (a cinikus szó a küon, vagyis kutya szóból származik) a saját tagadását igazabbnak tekintette, mint az embertársai állításait. 

Albert Camus. Tényszerűen kezelte az ember elidegenedését és közönyét.

Két emberöltővel ezelőtt mondta Nietzsche, hogy a nihilizmus, „ez az iszonyatos vendég … az ajtónk előtt áll”. „Azóta a vendég belépett, és immár nem vendég többé” – írja Jonas az említett esszéjében. Következzen néhány irodalmi példa arra, hogyan lelt otthonra a nyugati civilizációban ez az „iszonyatos vendég”.

A világtól, társadalomtól, természettől és az élettől való elidegenedés érzete közvetlenül a második világháború előtt Sartre: Az undor című könyvében már erőteljesen jelen volt. A mű nyolcvan éve, 1938-ban jelent meg. Sartre nem mellesleg az ateista egzisztencializmus egyik fő képviselője volt élettársával, Simone de Beauvoir-ral együtt. A kötet végén maga Sartre foglalja össze Az undor cselekményét:

„Anny mindig a tökéletes pillanatokat kereste, és kimerítették állandó, aprólékos és hiábavaló erőfeszítései, hogy összerakja a körülötte lévő világot. Elváltak egymástól; Roquentin most apránként elveszíti múltját, mindennap egyre jobban belesüllyed egy különös és zavaros jelenbe...”

Miután a főhőst, Roquentint elhagyta az egyetlen szerelme, Anny, a férfi már csak egy 18. században élt kalandorról, Rollebonról írt doktori értekezésével foglalkozik. Sartre így folytatja az összegzést: „Ekkor kezdődik igazi kalandja, egy minden érzetének átható és kissé szörnyű metamorfózisa; ez az Undor, ami hátulról megragadja az embert, és azután egy langyos időpocsolyában lebegünk…” Roquentin alapvető életérzésévé tehát az undor vált, minden tapasztalás, illat, látvány, tapintás ezt váltotta ki belőle. 

Pablo Picasso: Guernica. A háború nyomán egy egész generáció átélte az értelmetlenség érzését.

„Fölösleges a gesztenyefa, ott, szemben velem, kissé balra, fölösleges a Velléda szobor… És én-én, aki erőtlenül, bágyadtan, szemérmetlenül ültem, emésztettem és komor gondolatokat forgattam fejemben, fölösleges voltam én is. (...) Végzek magammal, ötlött fel bennem, hogy ezek közül a felesleges létezők közül legalább egyet megsemmisítsek. De halálom is felesleges lett volna.”

Egyetlen zene volt csupán, amit képes volt hallgatni, a Some of these days című banális dallamot. A zene hallgatása közben vetődött fel benne egy olyan könyv megírásának a gondolata, amelynek betűi mögött meg lehet sejteni azt, ami fölötte áll a létezésnek. Roquentin úgy gondolja, hogy ennek köszönhetően tudná magát elfogadni, de csakis a múltban. Ezzel együtt merül fel az önmegváltás gondolata, amely később egy másik szerző, Albert Camus művében szinte a csúcsra ér. 

Samuel Beckett . Főszereplői hiába várnak Godot-ra, csak saját maguk maradnak.

A közöny (eredeti címe szerint: Az idegen), Camus 1942-ben megjelent műve a világhoz való közönyösség és idegenség példája. A mű főszereplője, Meursault nem csupán Istentől, de annak művétől, a teremtéstől is teljesen elidegenedett személy. Nyelvezete leegyszerűsített, tényszerű, ezzel is éreztetve a lét és az olvasó iránt érzett közönyösséget. „Tegnap meghalt a mama, vagy tegnapelőtt, nem is emlékszem már” – ezzel a mondattal indul a mű, és mint kiderül, Meursault egyetlen könnycseppet sem ejtett az anyja temetésén. Teljesen közömbös a munkája iránt, hiányzik belőle a társadalmi érvényesülés vágya, valamint az elkötelezettség, a mélyebb érzelmi vonzódás is. Utóbbit talán Marie Cardonához fűződő szerelmi viszonya illusztrálja a legjobban. Annak ellenére, hogy élvezik egymás társaságát, nem szereti Marie-t, mégis hajlandó lenne feleségül venni őt, ha a nő nagyon ragaszkodik hozzá. A kisregény egyik megdöbbentő pillanata, amikor „barátját” zaklatják az arabok, s egy „véletlen” folytán ötször belelő az egyikbe. Elítélik, de nem szólal fel saját védelme érdekében. A börtönlelkész próbálja megértetni vele a bűnösségét, de nem képes belátni azt, és idegrohamában kiüldözi a lelkészt a cellából. Mérhetetlen közönyével mindenkit maga ellen bőszít, s végül giullotine-nal végzik ki. Meursault utolsó gondolatai egy olyan emberről tesznek tanúságot, akinek a szellemétől elszakadt a lelke, és ezt élte át önmegváltásként: „És hogy minden beteljesüljön, s kevésbé elhagyottnak érezzem magam, még csak azt kellett kívánnom, hogy minél több nézőm legyen az ítélet végrehajtásakor, s hogy a gyűlölet ordításaival fogadjanak, ha meglátnak.” 

Az említett művek szereplői belevesztek a saját világukba, és így a rajtuk kívüli élet idegenné vált számukra. Kétségkívül, ez az életérzés közvetlenül a háború előtt és után még inkább meghatározta a filozófia és az irodalom irányvonalát, mint ma. Isten, sőt a teremtett világ is idegenné vált az abszurd ember számára, ezért jellemzően az undor és ezzel együtt a cinizmus határozta meg ezt az időszakot. A semmi és üresség életérzése pedig a hatvanas évek után a felelőtlen élvhajhászatba torkollt. A szórakoztatóipar pedig kiszolgálta ezt, annak érdekében, hogy ezt a mélységes egzisztenciális űrt elfeledtesse, ha már megszüntetni képtelen. (folytatjuk)

 

 

Rainer Maria Rilke: Az idegen 

„...S mind elhagyni mindent, mindig, újra
s vágytalan, csak úgy,
seholsem élvén,
hagyni hírt és birtokot.
Mégis, piacokon, város szélén,
egy-egy kút síkosra járt kövénél
úgy érezte, hogy övé az ott.” (Radnóti Miklós fordítása)

 

Godot, az „istenecske”

Samuel Beckett második világháború után íródott drámai színműve azt a senki földjét mutatja be, amivé vált a világ. Jellemtelen alakok, kopár föld, nyomorúság és mindig ugyanazok a kicsinyes problémák. A műben mindössze öt szereplő található: Vladimir, Estragon, Lucky, Pozzo és a kisgyerek. Estragont nagyon megverték, s a cipője lehúzásával bíbelődik, Vladimir fejére pedig nem illeszkedik a kalapja. „Ilyen az ember, a cipőt hibáztatja, holott a lába a hibás” – mondja Vladimir, utalva ezzel arra, mennyire hajlamos eltekinteni az ember saját nyomorúságától, és másokat hibáztatni. Vladimir felveti az üdvösség kérdését, és ezt azzal példázza, hogy csupán az egyik evangélista ír arról, hogy az egyik lator üdvözült, a három másik nem említi. Az emberek pedig ennek az egynek hisznek. Estragon válasza erre, hogy az emberek „hülyék”, ennek ellenére továbbra is várják Godot-t.
 „Semmi sem történik, senki sem jön, senki sem megy el – borzalmas” – mondja Estragon Vladimirnak. Godot (a név jelentése: „istenecske”) pedig nem jön, csak üzen egy gyermek által, méghozzá a következő szavakkal: „ma este nem jöhet, de holnap föltétlenül eljön”. Estragon és Vladimir nem baráti szeretetből maradnak együtt, hanem egymásra utaltak, az egyedülléttől való félelem láncolja őket egymáshoz, miközben Lucky és Pozzo az úr és szolga viszonyt testesíti meg a műben. Lucky ragaszkodik zsarnok urához, Pozzóhoz, és minden megaláztatása ellenére alárendelte szabadságát az urának, teljesen magába zárkózott, jelleme már-már állatias, de legalább nem kell döntenie, hiszen az ura, Pozzo megteszi azt helyette. Viszont Pozzo sem lát ki az értelmetlen körforgásból, tulajdonképpen helyet is cserélhetnének Lucky-val, akiből az első felvonás végén feltör egy monológ, melyben a vallásról való aktuális álláspontot, a tudományos kutatásban elért tapasztalatokat, valamint a sport fontosságát vegyíti össze. Majd azzal az abszurd megállapítással fejezi be, hogy „Normandiában a fejek a tenisz ellenére sajnos a kövek…”. Mintha a háború következménye minden emberi okoskodást felülmúlna, sőt éppen emiatt vesztette érvényét minden emberi bölcselkedés.
A mű bemutatja azt a homályt, amely évezredek során rakódott rá a kinyilatkoztatás igazságaira, valamint azt is, ahogyan az ember vár valamilyen változást, de nem is tudja pontosan, hogy mit. Közben pedig beleveszik a hétköznapok körforgásába, amelyben nem az egymás iránti kölcsönös szeretet és megbecsülés, hanem az egyedülléttől való félelem tartja össze az embereket.

 

Olvasson tovább: