Kereső toggle

Graham kontra Graham?

Valóban messze esett az alma a fájától?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Miközben a világsajtó igyekezett méltósággal megemlékezni a százmilliók felé szolgáló nagyhatású evangélistáról, a Trump-ellenes gyűlöletkeltés szócsövei ezt az alkalmat is megragadták az utód, Franklin Graham ostorozására. Miben különbözik apa és fia politikai szerepvállalása?

A 99 éves korában elköltözött Billy Graham pályafutása minden kétséget kizáróan páratlan hatással volt korára. Sikere abban állt, hogy hatékonyan tudta mindenkori hallgatóságának átadni az Istennel való mély és személyes közösségéből adódó szilárd hitet. Bár a Krisztusnak való átadottságát ma már nem vitatja senki, szolgálata időnként kettős érzelmeket generált a kortársainál. Billy Graham hitéleti és politikai szerepvállalása (mint minden nagyhatású embernél) egyesekből megvetést, másokból viszont tiszteletet váltott ki. Karizmája tömegekre hatott, míg sokan egy showmant láttak a személyében. Volt, aki az intellektuális tartalmat hiányolta prédikációjából, rengetegen pedig pont a letisztult üzeneteinek hatására tértek meg.

Vitathatatlan, hogy szolgálata egyaránt sikeresen szólt protestánsoknak, katolikusoknak és ateistáknak, feketéknek és fehéreknek, mégis a mai megosztott amerikai társadalom törésvonalainak kialakításával vádolják. Küzdött a fekete egyenjogúságért, de együttműködött a rasszistának tartott déli vezetőkkel is. Mindemellett eredményesen és aktívan szolgált évtizedeken keresztül 11 elnöki család felé. A Time szerint az volt ő az evangéliumiaknak, mint II. János Pál a katolikusoknak.

A pozitív evangélista

Még a legnagyobb Billy Graham-kritikusok is elismerték a lelkész egyenes, bátor kiállását Jézus Krisztus mellett. Ő maga úgy nyilatkozott, hogy „Amikor szó szerint veszem a Bibliát, és Isten Igéjeként hirdetem, akkor hatalmam van. Amikor az emberek elé állok, és így besźélek előttük: »Azt mondja Isten«, vagy »a Biblia kijelentése szerint«, a Szentlélek elkezd használni.”

Hatása felbecsülhetetlen, mondhatni biblikus méreteket ölt. Elmondható, hogy Pál missziói óta az olyan tömegbefolyású evangélisták mint Billy Sunday vagy Dwight L. Moody sem tudták üzenetüket olyan messzire eljuttatni, mint Graham. Sikere a Times szerint abban állt, hogy „más evangélistákkal ellentétben szakított a szűklátókörű fundamentalizmussal, hogy szélesebb társadalmi rétegeket érhessen el.” Ennek érdekében pedig hatékonyan szolgálatba állította mind a rádió, mind a televízió adta lehetőségeket.

Az evangélista üzenete elsősorban nem Isten ítéletéről vagy a pokol tüzével való fenyegetésről szólt. Bár, ha kérdezték, félrebeszélés nélkül osztotta meg világos és biblikus látását az amerikai közélet egyik legégetőbb morális kérdéséről, a homoszexualitásról és a melegházasságról is. Nyilvános szerepléseiben azonban nem az ilyen „negatívumokat”, dörgedelmeket emelte ki. Sokkal inkább pozitív, megváltásról szóló üzenettel igyekezett megnyerni az embereket az evangéliumnak, és ez által tudta valamennyire egységes síkra terelni az ezerfelé szakadt evangéliumi közösséget is. Nem bocsátkozott teológiai vitákba; prédikációja felekezetközi volt, és inkább Jézus keresztáldozatára hívta föl a figyelmet.

Az elnökök felé való szolgálatában is kiemelhető a „toleráns”, „türelmes” viszonyulás a honatyák személyes és közéleti bukdácsolásai felé. Ez persze olyan mondat, ami a kontextustól függően egyaránt jelenthet jót avagy rosszat. Graham nem győzte hangsúlyozni, hogy ő „nem Nátán próféta, aki keményen megdorgálja az elnöki székben ülő Dávidokat.”

Nem kétséges, hogy az amerikai társadalomban a pozitív üzeneteket képviselő szolgálók (például Joel Osteen) alapvetően elfogadottabbak és népszerűbbek, mint azok, akik „kíméletlenül” lelkiismereti tükröt állítanak a hallgatóság elé (mint Michael Brown). Billy Graham nem bocsátkozott olyan konkrét válságok tárgyalásába, amiknek radikális felvállalása fiát és örökösét, Franklin Grahamet annyira gyűlöletessé teszik a liberális médiában. Társadalmi kérdések tekintetében eleinte inkább a kommunizmus ellen, később pedig a fegyveres erők leszerelése mellett kardoskodott, valamint az AIDS-re, a szegénységre és különböző környezeti problémákra hívta föl a figyelmet.

Számadás

A lelkész erényeihez hozzátartozik, hogy rendszerint őszintén beszélt saját tévedéseiről; nyíltan kezelte, mit tenne másképp. Még 2005-ben, az utolsó nyilvános összejövetel-sorozata során úgy nyilatkozott a sajtónak, hogy bárcsak erőteljesebben kiállt volna a polgári jogokért folytatott küzdelemben a ‘60-as évek civiljogi katyvaszában, amikor Martin Luther Kinggel karöltve hirdették az egyenlőség üzenetét. Szintén elszámolást tartott és bocsánatot kért egyes, antiszemitaként is értelmezhető megjegyzések miatt, amelyeket a Fehér Ház szalagjai rögzítettek a Nixon-adminisztráció alatt. Érdemes megjegyezni, hogy éppen a Nixon-féle Watergate-fiaskó óta igyekezett mindenáron kerülni a túlzott kötődést és pártosságot a következő elnökökkel.

Egy 2011-es interjúban már azt állította, ha újra kezdhetné, inkább távolabb tartaná magát a politikától. „Hálás vagyok, hogy Isten lehetőséget adott magas beosztásúak felé való szolgálatra is; a hatalomban lévő embereknek is ugyanolyan szellemi és személyes szükségletei vannak, mint bárki másnak, és gyakran mégsincs kivel megvitatniuk ezeket. Visszatekintve azonban úgy érzem, több határvonalat átléptem, amelyeket ma már nem tennék.” Sajnálatosnak tartotta azt is, hogy bár utálatos perspektívának tekintette a vallási és politikai jobboldal egybeolvadását, az „evangéliumi” kifejezés szinte mégis a republikánus politizálás szinonimájává torzult.

Messze a fájától?

A néhai tiszteletes egyik életrajzírója, Bill Martin szerint míg Billy Graham mindenkiről a legjobbat gondolta, és minden ürügyet megragadott arra, hogy együttműködjön bárkivel, addig fia „mindig kész éles határvonalak felhúzására”. Többen viszont az apát vádolják fia és a mai evangéliumi közösség aktív politikai szerepvállalásáért. A Washington Post teret adott olyan hangoknak, akik szerint Billy Graham ugyan igyekezett részrehajlás nélkül mindenki felé nyitni, ő maga fogalmazta és határozta meg Amerika keresztény küldetéstudatát. Ebből következhetett az a radikálisabb hangvétel, amit az őt követő generáció jelenleg képvisel, és ami olyannyira fájó a választásokon megbukott baloldalnak.

Franklin Grahamet szemmel láthatólag kevéssé érdekli, hogy kohéziós erőként működjön az amerikai vallási porondon; ezért kritikusai szerint az evangéliumi tábor egysége apjával együtt megy a sírba. Amióta 2000-ben átvette apja ministryjének vezetését, a Biblia radikális üzenetét hangsúlyozza kompromisszumok nélkül a legkülönbözőbb témákban (sokak szerint keményebb hangvételű édesanyja, Ruth hatására). Nyíltan hirdeti, hogy a homoszexualitás utálatos bűn és a gendermozgalom rendkívül destruktív, de arról sem hallgat, hogy az iszlám mennyire káros a világra nézve. Persze ezzel kivívta az olyan liberális sajtóorgánumok haragját, mint a Huffington Post, amely lejárató cikkek sorát zúdította olvasóira. Számukra Ferenc pápa sokkal inkább Jézus Krisztus hiteles képviselője, mint az ifjabb Graham, aki szerintük „számos ponton eltorzítja az evangélium üzenetét.” Úgy írnak róla, mint „a legszörnyűbb csapás, ami Istent és a kereszténységet érte a közelmúltban.” Mindehhez igazából már az is bőven elegendő volt az ifjabbik Graham részéről, hogy Donald Trumpot (a kampány alatt még nem nyílt) támogatásban részesítette. A 65 éves evangélista szerint „Trump jobban védelmezi a keresztény hitet, mint bármelyik korábbi elnök, aki az élete során hatalmon volt.”

Családi törésvonalak

Míg a Trumpot támogató evangéliumi keresztények kiállnak a fiatalabb Graham mellett, ez még bizonyos családtagjairól sem mondható el. A népes Graham család igen széles vallási és politikai palettát fed le, közel sincs teljes egyetértés sem hitéleti, sem társadalmi kérdésekben. Még apja sem védte meg Franklint minden esetben. Egy 2005-ös interjúban Larry King érdeklődött, hogy a tiszteletes mit gondol arról, hogy fia az iszlámot gonosznak és károsnak titulálta, mire ő azt felelte: „Hát, neki is megvannak a maga nézetei, ahogy nekem is. És ezek nem mindig egyeznek meg.”

Egy-egy megjegyzéstől eltekintve a liberális sajtó nem igazán tudott valódi éket verni a két Graham közé. Épp ezért jött nekik jól, amikor Billy Graham egyik unokája, Jerushah Armfield nyílt Trump-ellenes retorikával hívta föl magára a figyelmet. A feltűnően más politikai álláspontot képviselő unoka éles kritikája kiterjedt mindazokra az evangéliumi keresztényekre is, akik támogatták a republikánus jelölt megválasztását. Azt állította, tévedés abban hinni, hogy Isten akarata és imameghallgatása volt Trump hatalomra jutása, hisz szerinte az elnök szembemegy mindazzal, amit Jézus képviselt. Armfield határozottan nyilatkozott arról is, hogy nagybátyja, Franklin számos ponton nem Billy Graham álláspontját képviseli, és jobban tenné, ha a jótékonykodás mellett maradna.

Habár maga Franklin Graham is elismerte, a családban nem mindenki van azonos állásponton a jelen amerikai politikai helyzetet illetően, abszurd lenne azt állítani, hogy Billy Graham és fia teljesen különböznének egymástól. Mindketten elkötelezetten védelmezték a keresztény értékeket, és közéleti megnyilvánulásaikban is a Biblia tükrében igyekeztek értelmezni az éppen aktuális politikai ügyeket. S akik most Billy Graham pályafutásában igyekeznek negligálni a republikánus oldal melletti kiállását, elfelejtik azt is megemlíteni, hogy az élete utolsó éveiben járó evangélista még Donald Trumppal is találkozott, fia szerint szorosan figyelemmel követte karrierjét. Franklin Graham a politikai csatározásokon felülemelkedve eredményesen értette meg az evangéliuminak mondott szavazótáborral, hogy Jézus követése a legfontosabb, és ez minden mást felülír, hisz a kereszténység ostrom alatt áll: „A világ támadja Krisztus követőit, mivel gyűlölik Krisztus nevét. Éppen ezért frissítő élmény, hogy olyan elnökünk van, aki nem fél Jézus nevét a szájára venni, és nem hezitál olyanokkal imádkozni, akik Jézus nevében teszik ezt.”

Olvasson tovább: