Kereső toggle

Yeshua mit tett Jakovval? – Rendkívüli film kavarta fel Izraelt

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Szó szerint viharos érdeklődést váltott ki egy új film Izraelben. Az a New Spirit című alkotás Főhőse egy zsidó fiú, aki előbb gengszter lesz Amerikában, majd találkozik Jézussal.

Jézus bolondjai az utcán – nevette ki Elton John a ’70-es évek hippi igehirdetőit, akik a nyugati parttól kezdve egészen New Yorkig bejárták a nagyvárosokat és hirdették a maguk radikális, feltűnő módján az „egyedüli utat”, ami a valódi szabadsághoz és boldogsághoz vezet. A vámszedők, paráznák és bűnösök megváltójának üzenete olyan erővel robbant be a köztudatba, hogy Duane Pederson, az ikonikus Jézus-mozgalom utcai prédikátora szerint „Kaliforniában hirtelen menő lett kereszténynek lenni”. A Jézus személyéről szóló dalok hirtelen a toplisták élére álltak, rádió- és televízióműsorok sora készült, 1971-ben pedig ez a fiatalos tömegmozgalom ihlette meg a Jézus Krisztus Szupersztár című musicalt, majd az abból készült hollywoodi produkciót.

A keresztény hippi világban – ahol sokan már a „Krisztus-divat” szerint öltözködtek, arcképével ellátott pólót, karkötőt, kitűzőt, sőt még gyakran ráutaló szakállt és hajviseletet is hordtak – született meg a modern messiáshívő mozgalom, ahol kétezer éves hallgatás után újra megindult a zsidó fiatalok körében a párbeszéd Yeshuáról, a valaha élt legnagyobb hatású honfitársukról. A rockforradalommal párhuzamosan megjelenő „szupersztár Jézus” egy új arculatot adott a kereszténységnek, ami bár maga sem volt tökéletes – például itt jelent meg először a hiperkegyelem (Hipsztérítők. Hetek, 2016. április 9.) – mégis szakított azzal a tradicionális, sok elemében „pogány” Krisztus-képpel, amivel a zsidóság már évszázadok óta képtelen volt azonosulni.

A szabadság vándora

Ez nyitott utat Jakov Damkani számára is, aki ma a legismertebb keresztény prédikátor Izraelben. A legtöbb korai pionírral együtt ő is a Jézus-mozgalomban talált rá a zsidó Messiásra, és békült meg rajta keresztül a nemzeti identitásával. A Miért pont én? című könyvében leírja, hogy már apja mellett imádkozva azt kérdezte magától, „Vajon tényleg elég-e kipát húzni és szakállat növeszteni” ahhoz, hogy Isten elfogadjon: „Nekem úgy tűnt, Istent sokkal jobban érdekli a szívem, mint a ruháim vagy a kinézetem, mégsem tudtam, hogyan adjam át neki (a szívemet). Már gyerekként nagyon vágytam arra, hogy átélhessem Isten szeretetének mélységeit.” Ebből a belső vívódásból született meg az az igazi „hollywoodi sztori”, ami lenyűgözte Doron Eran izraeli filmrendezőt.

A jó útra tért gengszter forgatókönyve onnan indul, hogy az ifjú Jakov 16 évesen megszökik otthonról, hogy aztán a fél világot bejárva keresse és kutassa a ’60-as évek nemzedékének legnagyobb értékét: a szabadságot. A nagy utazás közben volt bandatag Tel Aviv utcáin, terjesztett drogot Eilat nyomornegyedeiben, bejárta vonaton Európát, kalandozott a Bahamákon, stoppolt hippiként Amerika országútjain, elsőként falafelstandot nyitott New Yorkban, végül pedig ékszerbolt-tulajdonosként seftelt New Jersey-ben. Eddig a pontig, 1977-ig a film nem lenne több, mint egy érdekes történet egy zsidó srácról, aki önmagát keresi a nagyvilágban. Egy nap a kis ékszerboltba azonban belépett Jeff, a messiáshívő zsidó, és feltette a lehető legprovokatívabb kérdést: ismered-e Yeshuát, a megváltót?

„Azon a félelmen túl, hogy megtagadom Izrael Istenét, valamint a zsidó hitemet és családomat, számos izraelihez hasonlóan még keserűen nehezteltem is a kereszténységre. Mély meghasonlás támadt a szívem és az elmém között. Mire 25 éves lettem, az életemben teljes káosz uralkodott” – így írta le könyvében a benne kavargó érzéseket, miközben az ismeretlen vásárló héberül magyarázta neki a próféciákat, tételesen bizonyítva, hogy Jézus az előre megígért Messiás. Ekkor elmondása szerint Isten bemutatkozott neki. Az Ő neve, „Yahve Yireh”, ami szó szerint azt is jelenti, „Isten majd megmutatja”. Ekkor élte át először, hogy nem kell félnie önmagától, a jövőtől, mert az Úr gondoskodott az áldozatról: „Ez az üzenet teljesen megváltoztatta a szívemet, és segített nekem, hogy megtaláljam a Messiást és ezzel egy új élet kezdődött el.”

Dühös érdeklődés

A fordulatot megfilmesítő Doron már húsz éve specialistája az igazán kényes témáknak: „Mindig érdekeltek a kemény üzenetek, mert ezek képesek felébreszteni a társadalmat. Például az egyik legnézettebb filmem az izraeli beduin lányok körülmetéléséről szólt” – nyilatkozta a premier kapcsán a rendező, miért fordult több mint 60 sikeres film után az elszigetelt és megalázott messiáshívők témája felé.

„Igazság szerint szinte minden filmem társadalmi tabukat érint. Sokan ugyanis félnek bármit is mondani, még akkor is, ha az igazságtalanság pont a szemük előtt történik.” – tette hozzá, egyúttal elismerve, hogy amikor gondolatban filmre vitte a két zsidó beszélgetését az ékszerboltban, világos volt számára, hogy ennek a témának – a zsidó Jézus kérdésének – a felvállalása több lesz, mint egy botrányos tabu feltárása, tudta előre, hogy sok honfitársa szemében ez maga a hazaárulás, amit sosem bocsátanak meg neki. „Amint felismernek az utcán, nyíltan dühbe jönnek tőlem, annyira mérgesek lettek erre a filmre” – nyilatkozta a premier után, ami számára azt jelenti, hogy elérte a célját: nem azért kritizálják, mert a film rossz, hanem pont azért, mert „jó” és így „zsidónak látni veszélyes”.

Elmesélte, hogy egy nap lefelé sétált a Dizengoff utcán Tel Avivban, amikor egy házaspár, egy ottani kávéház tulajdonosa kijött, és azt mondta, már három napja csak erről beszélnek náluk. „Pontosan ezt szeretem hallani” – tette hozzá büszkén. Doront sok izraeli naivnak látja, amiért esélyt adott a messiáshívő zsidóknak, mások pedig nemzetellenes reklámmal vádolják. Ezekre a vádakra a harcias szellemű direktor így reagált: „Én csupán egy rendező vagyok, aki mélyen hiszi, hogy a film a legerőteljesebb csatorna, amin keresztül gondolkozásra tudjuk serkenteni a világot. Hollywood ugyanis mindent megváltoztatott. Mindent el tudnak adni. Én pedig arra szeretném használni ezt a médiumot, hogy hassak az emberek gondolkozására. Követtem a csatározásokat a Facebookon, körülbelül 70 százalékuk negatívan, 30 százalékuk pedig pozitívan értékelte a filmet. Számomra ez siker, mert az embereket gondolkozásra serkentettem.”

Úgy véli, az ingerültség egyik oka, hogy a nézők az első percétől fogva egy igazi izraeli mozit láthatnak. Zsidók vitatkoznak benne zsidókkal, érvelnek és magyaráznak azon a pörgő héber nyelven, aminek minden gesztusa, mimikája, sőt még a „datik”, a vallásos zsidók indulatos pofonjai is ismerősen csengenek a hétköznapokból. Ez az ő világuk és az ő hangjuk, nem pedig egy amerikai vagy európai mű, amit a megtérítésükre készítettek. Az alkotást ráadásul országszerte reklámozták. Jeruzsálemben és Tel Avivban számos óriásplakát és poszter hirdette a film címével az „Új szellem” (A New Spirit) eljövetelét a mozivásznon. A hirdetéseken egy, a víz és a bűnei alól feltörő hippi gengszter megkeresztelkedése látható, aki megtapasztalja gyermekkori álmát: az igazi szabadságot. A legnézettebb izraeli esti híradó a főműsoridőből több mint 13 percet szentelt a film bemutatására, köszönhetően annak, hogy a Bostoni Filmfesztiválon elnyerte a legjobb színészi alakításért és filmipari kitüntetésért járó díjat. Az alkotás később Madridban hasonló elismerésben részesült, több mint 200 pályázó alkotását előzve meg.

A modern Izrael történetében most először készült olyan hitéleti témájú film, amely Yeshuát mint Messiást mutatja be, ezért a legelső kérdés Doron felé természetesen az volt, hogy miért akar konfliktust kirobbantani a vallások között? Miért gerjeszt feszültséget? „Van egy mozgalom, a chabad-irányzat, ami világszerte népszerű” – hozott erre a rendező egy párhuzamot. „Ők olyan ultraortodox zsidók, akik kedvesek, aranyosak, sokat adakoznak világszerte humanitárius célokra, ezért mind szeretjük őket. Pedig valójában abban hisznek, hogy a lubavicsi rebbe, a híres Schneerson rabbi hiába halt meg 1994-ben és temették el New York államban, ahova 500 ezren zarándokolnak el évente, mégis állítják, hogy a rabbi teste már nincs is a sírban. Azt várják, hogy majd visszajön Izraelbe, és mint Messiás fog uralkodni, pedig életében sohasem lépett a Szentföldre.” Bár a modern chabad-mozgalom hite szintén egy konkrét, már létező Messiásra irányul, a rendező szerint utóbbiakat mégis továbbra is zsidóknak tartjuk, míg Ábrahám és Dávid legismertebb fiának követőit nyíltan kitagadjuk: „Persze legtöbben mosolygunk a chabad-hívők meggyőződésén, mégsem támadjuk meg őket a hitükért. Ha viszont Yeshua kerül szóba, ott már kettős mércét alkalmazunk, mondván: nem lehetsz zsidó, ha hiszel Yeshuában” – összegezte, miért vállalta nemcsak az erkölcsi, hanem producerként a témából fakadóan a komoly anyagi kockázatot is annak érdekében, hogy beszédtémává tegye Yeshuát a zsidók között. „Szerinte Izraelnek még tíz Jézus-filmre lenne szüksége.”

A rendező, Doron Eran feltűnő magabiztossága és provokatív habitusa a stábon belül is komoly megosztást okozott. A színészek gyakran kerültek éles vitába a rendezővel és mikor először olvasták el a forgatókönyvet, meghökkenve kérdezték, vajon tudja-e, hogy „ezért az emberek rendkívül dühösek lesznek ránk?” A legnagyobb kihívás elé a főszereplőt játszó színész került, amikor szembesült a szerepével: „Láttam, Yeshua mit tett Jakovval, bűnöző volt, most pedig egy új emberré lett. A messiáshívő zsidók a saját igazságukat mesélik el a számunkra, én pedig, mint professzionális színész, ebben segítem őket” – válaszolta a kritikusoknak, miért adott arcot az ultraortodoxok szemében közellenségnek számító Jakov Damkani szerepéhez.

Yeshua és a pofonok

Verés, tüntetés, kitagadás – ezekkel szembesíti a rendező a „vallási diktatúraként” működő ortodox világot, ami szerinte semmit sem változott Jézus kora óta: „A filmkészítés során tanulmányoztam az Újszövetséget és úgy vélem, az a Jeruzsálem, amivel Yeshua egykor konfrontált, ma is jelen van. Ha újra eljönne, akkor újra ütközne azzal a gonoszsággal, ami a vezetőinkben továbbra is jelen van.” Lapunk felvette a kapcsolatot Izraelben élő zsidó-keresztényekkel, akik szerint a film erőteljes képkockái – a veréstől kezdve az utcai szidalmakig – mindennapos élményei a messiáshívő gyülekezeteknek: A datik – vallásos zsidók – már gyakran a kijáratnál várnak minket, és először szép szóval közlik, hogy nem kéne ide járnunk, majd pedig miután erre nem reagálunk, akkor ordibálva és nem ritkán pofon ütve szidalmaznak minket végig az utcán – nyilatkozták a Heteknek. A Negev-sivatagban fekvő Beér-Sevában és Aradon előfordultak már betörések és rongálások is. Egy itt élő messiáshívő elmondta, hogy a vallásos negyedbe nem mehet el a pásztoruk, mivel a zsinagógába kitették a képét, így ha felismernék, azonnal megvernék. A buszmegállóban pedig gyakran leköpdösik és szidalmazzák őket.

Jamie Cowen, a Kehila News izraeli hírportál riportere szerint a Netanjahu-kormány legnagyobb hibája, hogy a konzervatívok pozíciójának megerősítésére erős befolyást biztosított az ortodox lobbinak, akik ezért minden területen uralják a vallási szférát, ennek eredménye lett a megújult bevándorlási törvény, ami megvonta a bevándorlás jogát a keresztény hitű zsidók esetében (lásd keretes írásunkat). A helyi gyülekezetek a mai napig kizárólag karitatív alapítványokon keresztül működhetnek és az ételosztás, szociális munka mellett, mintegy hallgatólagos beleegyezéssel végezhetnek csak vallási tevékenységet.

„A kereszténység sok izraeli fejében egy másik vallás” – indokolja Jakov Damkani, miért annyira nehéz jogokat és elismerést szerezni a hatvanas évek óta működő messiáshívő közösségeknek. „Pedig Jézus sosem akart új vallást alapítani és az egyháznak is meg kell értenie, hogy a Megváltó annak a szövetségnek a folytatása, amit Isten kötött Izraellel. Egy igazi zsidó sosem fogad el új vallást, ezért én sem lettem a szó vallásos értelmében keresztény, hanem csak abban az értelemben, hogy elfogadtam Jézust, mint a zsidó Messiást.”

Az általunk megkérdezett zsidó-keresztények szerint nagyon sok honfitársukban a kereszténység még egyet jelent a Vatikánnal és az antiszemitizmussal, ami a holokauszthoz vezetett. Ezért is tekintenek rájuk ellenségként. Szerintük ezt a zárt és egysíkú világképet erősíti, hogy az izraeli média a mai napig ritkán beszél pozitívan a kereszténységről, Európát pedig továbbra is rendszeresen az antiszemitizmus bélyege alatt tartja, miközben a folyamatok összetettek és igenis vannak pozitív fejlemények a kontinensen. „Részben megértem az ellenséges fogadtatást” – nyilatkozta Damkani a The Jerusalem Postnak – „kétezer éven keresztül azt mondta nekik az egyház, hogy nincs már rátok szükség. A helyettesítési teológiában elvesztették a látást arra vonatkozóan, hogy Izrael helyre lesz állítva és Isten királysága valóban eljön a Földre. A Messiás nem azért jött, hogy leváltsa Izraelt, hanem azért, hogy utat nyisson mindenki számára Isten jelenlétébe, először a zsidóknak, aztán a nemzeteknek.” A film főhőse 34 éve vezeti Tel Avivban a gyülekezetét, ahol közel félezer embernek hirdeti az evangéliumot. Munkáját pedig úgy írja le, mint a „kétélű kard”, mert egyszerre „feladatom, hogy felnyissam a zsidók szemét Jézusra mint Messiásra és a nemzetekből való szentek figyelmét felhívjam arra, hogy felismerjék Izrael jelentőségét.”

Az éveken át megtapasztalt kemény elutasítás ellenére – ami szerintük nem az egész társadalomra, hanem elsősorban a vallásos világra jellemző – mind Damkani, mind pedig az általunk megkérdezett messiáshívő keresztények mély szeretettel tekintenek a hazájukra, várva, hogy végre eljöjjön Izrael pusztájára „a kései eső”, amikor az ortodoxiába merevedett szívek, a törvénnyel szemben lázadó bűnösökkel együtt termik meg gyümölcsüket a Messiásnak, a zsidó Yeshuának.

Olvasson tovább: