Kereső toggle

Róma és Germánia: Szövetségben uralták Európát

Az egyesült birodalom

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A gigászok évszázadokig dúló harca végül nászhoz vezetett, és a két hatalom egy új birodalomban egyesült. Klodvig „halálközeli” élményének következménye, a Sacrum Imperium Romanum kereken 1000 éven át létezett, ma pedig egy kicsiny állam, Liechtenstein formájában várja, hogy feltámadjon.

Oh, Krisztus, segíts! – szörnyedtek el a legionáriusok, amikor az Aisne és a Crise folyó közötti rét túloldalán előtűnt a rohamozó frankok rettegett „cápafogas” alakzata. Ők Róma utolsó katonái voltak, a birodalom utolsó csatájában. Caesar gall provinciájának északi területén tartották a civilizált világ tompa fényét a folyamatos népvándorlás sötét viharaival szemben. Császáruk már nem volt; Romulus Augustust tíz éve elárulta és 476-ban megfosztotta trónjától germán hadvezére, Odoaker, lezárva ezzel a Nyugat-Római Birodalom hosszan elnyúló alkonyát. Syagrius, Nyugat-Gallia utolsó római helytartója, kézjelével előrevezényelte a mezőn megrettent csapatait, akiknek fegyelmezett pajzssorába elementáris erővel csapódtak be a germán támadók halálos ékjei, szétszakítva, majd elszigetelve egymástól a római hadrendet.

Napestig tartott a mészárlás, az életükért futó menekülőket pedig a frank (nyugat-germán eredetű nép) könnyűlovasság csatabárdjai és nyílvesszői vadászták le. A győztes Klodvig király, az Európát több mint 300 évig uraló Meroving-dinasztia atyja diadalmasan nézte Róma egykor dicső seregének holttesteit, rakásba hordott jelvényeit és a katonák lelkét buzdító papok dermedt kezéből kivert keresztek sorát. Germánia hatszáz fordulatos évnyi szembenállás után legyőzte riválisát, hatalmát pedig törzsei kiterjesztették Hispániától fogva egészen a Kárpátokig.

Melyik Isten ad győzelmet?

A megannyi rivális királyság közül kiemelkedő frankok három évszázada, Marcus Aurelius császár offenzíváját követően menekültek a Rajna mellé, feladva a korábbi – Tours-i Gergely krónikás szerint – pannóniai szálláshelyüket. Miután Róma vasigája alá hajtották fejüket, egészen a birodalom bukásáig védelmezték annak határait, miközben magukba olvasztották a környező törzsek lakosságát. Az államalapító Klodvig a függetlenség elnyerése után hódítani indult, így tiporva el Gallia romanizált maradványát. Miután az utolsó római helytartó fejét saját kezével választotta el a testétől, a becsvágyó király megállás nélkül háborúzott, hogy megvalósítsa legfőbb célját, és birodalommá formálja az egymással rivalizáló germán népeket.

A függetlenségükre kényes honfitársai azonban nem kértek az újabb elnyomásból, és keményen ellenálltak a vad és kegyetlen természetű Klodvig uralmának. Közülük is kiemelkedtek a bádeni és szász erdőkben megtelepedő alemannok, akik 496-ban meglepték és csapdába szorították a frank támadókat. A szabadságukért küzdő harcosok olyan erővel ostromolták Klodvig csapatainak megbomlott hadrendjét, hogy a teljes megsemmisülés már-már elkerülhetetlennek látszott. A haláltusában a király azonban egy olyan döntést hozott, amivel nemcsak az ütközet menetét fordította meg, hanem Európa spirituális és történelmi jövőjét is új irányba vezette. Imádkozni kezdett. Adrenalintól fűtve, vértől iszamos kezeit felemelve először népe isteneit hívta segítségül, tőlük kérve természetfölötti erőt kétségbeesett harcosai számára. Az ég viszont néma maradt, a katonái pedig egyre fogyatkoztak. Ekkor egy hirtelen felindulástól inspirációt kapva a korábban legyőzött „rómaiak Istenéhez”, a keresztény Krisztushoz kiáltott fel: „Hozzád könyörgök, benned akarok hinni, csak szabadíts meg az ellenség kezéből!” A krónikák szerint az uralkodó kétségbeesett fohásza meghallgatásra talált. Az addig győztes alemannok rohama hirtelen megtört, a frank vitézek pedig erőre kapva visszaszorították az ellenséget az erdő sűrűjébe. A vesztes csata diadalra fordult, Konstantinhoz hasonlóan a keresztény hit pedig újra a harcmezőn nyerte el az uralkodó szimpátiáját.

Bár második felesége, a katolikus Clotilde környezete próbált rá korábban is befolyást gyakorolni, Arnold Angenendt, elismert német történész szerint Klodvignak ezt a „halálközeli” élményét mégsem szabad alábecsülni. Az ősnémet hitvilágban az erő és hatalom volt a legfőbb érték. A kigúnyolt katolikus misszionáriusok csak akkor nyerhették el a frank fejedelmek elismerését, ha bebizonyítják: övék a „leghatalmasabb isten”, mivel a germán ember mindig azt a szellemi erőt imádja, amelyik képes neki győzelmet és életet adni. Ha csalódik, akkor korábbi isteneit elvetve újakat keres magának. Ezt a tőrőlmetszett pogány szemléletet bizonyítja, hogy Klodvig, a keresztény hitben megkeresztelt fia halála után, olyan mértékben elvesztette bizalmát Krisztus iránt, hogy féktelen haragjában a püspök ellen fordult: „Ha a fiút az én isteneim nevében avatták volna fel, bizonyára még élne; most azonban, mivel az önök istenének nevében lett megkeresztelve, nem bírt élni.” Dühe csak fokozódott, amikor később másik fia szintén megbetegedett. A papok ekkor egyszerre könyörögtek saját maguk és a királyi gyermek életéért, aki végül váratlanul jobban lett, lecsillapítva ezzel Klodvig gyilkos indulatát. A tépelődő fejedelem „hite” helyreállt, hiszen mégiscsak a leghatalmasabb Istent választotta.

Az uralkodó lelkében a germán istenek és a keresztény hit között zajló babonás harc nemcsak a személyes sorsára hatott ki, hanem alapot teremtett egy új, korábban elképzelhetetlen szövetség létrejöttének a bukott Róma és a diadalmas Germánia között. A halálos ellenségek közötti kibékülés spirituális egységet nyújtott Európa számára, amit korábban sem Augustus, sem Aurelius császársága alatt nem tudott elérni a vérrel és vassal hódító pogány birodalom hadigépezete. Pál apostol életműve, a római impérium szívébe oltott keresztény hit még ebben az ötszáz évvel későbbi, erejét vesztett formájában is képes volt arra, hogy beépüljön a formálódó új hatalmi rend és társadalom alapjaiba. A történelem érzékeny fordulatait mutatja, hogy ma nem létezne keresztény Európa, ha a Rajna mentén csapdába szorult Klodvig a saját erejéből szabadítja ki magát, és a „győztes Krisztus helyett” a germán isteneket magasztalja föl – a szokásos csontokból és koponyákból rakott véráldozattal.

A pápához érkező követek, akik Klodvig megkeresztelkedésének hírét hozták, felrázták a rivális Bizánc és a barbár hadurak fojtogatásában élő, csüggedt római egyházat. A középkor csúcsán királyok és császárok fölé magasodó Szentszék hatalma ekkor még igen korlátozott volt. A keleti pátriárkával szemben nem volt stabil politikai támasza, így a keresztény világ súlypontja egyértelműen keletre tolódott. A mélyponton, Justinianus bizánci császár uralma alatt a pápa nem volt több egyszerű „tanácsadónál”, bár valláspolitikai kérdésekben tiszteletből – és látszatból – kikérték a véleményét, döntési jogköre viszont már nem volt. Egyedül abban az eszmében bízhattak – I. Gergely pápa erre építette a katolikus államfelfogást –, miszerint a római császárság jogfolytonossága a pápai hatalomban élt tovább, aminek teológiai tézise a „Krisztus helytartója” címben került rögzítésre. Ezt a büszke önképet azonban csak a politikai hatalom hitelesíthette, hiszen ha a földi királyok – egy szentszéki szófordulattal élve – „nem csókolják meg Szent Péter örökösének a lábát”, akkor pusztán egy kopott, üres frázis maradt volna a pápák világi hatalma.

Klodvig azonban megkeresztelkedése ellenére távol állt még attól, hogy térdet hajtson bármiféle isteni vagy emberi tekintélynek. Szívében továbbra is tőrőlmetszett germán volt, ahogy a népe is: a sírleletek alapján egészen a 7-8. századig nem voltak hajlandók magukra venni a püspökök és a papok prédikálta kereszténység számukra roppant idegen terhét. A csatatéren tapasztalt segítségen túl ugyanis nem sok vonzót találtak az aszketizmusra és önsanyargatásra buzdító katolikus dogmákban, így világnézetük alapján elégnek tűnt, ha zászlajukra Krisztus monogramját festik, kifejezve ezzel a behódolást az új „germán főistennek”. Ez a kettős identitás az alapító király halála után is fennmaradt. Kegyetlen és erőszakos természetű utódai folyamatos harcban álltak egymással a hatalomért, aminek brutalitását a kortárs Fredegar-krónika is megörökítette. Még a templomépítésben jeleskedő, kegyes II. Chlothar és I. Dagobert frank uralkodók dicshimnuszába is beszúrták a krónikások, hogy erényeik ellenére „túlságosan átadták magukat a dőzsölő életnek, különösen az asszonyoknak”. Eugen Ewig neves német történészprofesszor szerint a frank elit a keresztény színezet ellenére „a pogány elődök erkölcsének rabja maradt”.

Nagy Károly, Európa császára

Az állandó belső konfliktusok miatt darabokra szakadt germán királyságot két évszázadon át sújtották az árulások, a mészárlások és rablóhadjáratok, amiknek sötét korszakából végül Herstali Pipin király emelkedett ki, magához ragadva az egyeduralmat. Törvénytelen fia, Martell Károly – a Merovingok helyére lépő új dinasztia, a Karolingok alapítója – legyőzte féltestvéreit, így előnytelen származása ellenére hatalomra jutott, amit a muszlim invázió leverésével szilárdított meg 732-ben.

A 8. század sikeres hódításaiban a frank királyság hatalmas birodalommá vált, amelynek területe – csupán néhány keleti tagállam és az ibériai félsziget kivételével – megegyezett a mai Európai Unióval. 742-ben született meg a „legdicsőségesebb császár, a halhatatlan augustus, Karolus”, vagyis Nagy Károly. A krónikák szerint az ifjú herceg „nagy és élénk szemekkel”, valamint „okos és vidám tekintettel” rendelkezett, az udvari papok intelmei ellenére viszont zabolátlan életet élt, jókat lakomázott, és vadászott a nőkre. Államférfiúi minőségébe lépve azonban kétségkívül páratlan zsenialitással rendelkezett, egészen az Elbáig és Pannóniáig kiterjesztette hatalmát, Karintiát és Észak-Itáliát elfoglalva pedig szomszédjává vált annak a pápai államnak, amit korábban maguk a frankok hoztak létre, Pipin Longobárdok elleni hadjárata során.

Az ezer szálon a Karoling-uralkodóháztól függő III. Leó pápa, hogy hatalmát érzékeltesse, és Károlyt lekötelezze, fölajánlotta az uralkodónak, hogy legyen imperator augustus, az új római császár. Ez nem csupán szimbolikus lépés volt, hanem az egykori birodalom tényleges megújításának a kísérlete. A frank király biztosítani akarta, hogy államalakulata – az egységes Európa – évszázadokon át fennmaradjon, ehhez pedig a folyton megosztásra és szakadásra hajlamos germán törzsi szellemet a Római Birodalom örökségével látta stabilizálhatónak. A latin kultúra tartós keretet adott a hűbéri rendszernek, az „Isten rendeltetéséből” származtatott világi hatalom eszméje pedig a barbár erőközpontú – éppen ezért instabil – fejedelemkép helyett szakrális támogatást adott a katolikus uralkodók számára.

A kölcsönösen előnyösnek tűnő rendszerben Károly aggodalma leginkább a pápa pozíciója ellen irányult, amelynek befolyása és hatalma az új konstrukcióban veszélyt jelentett dinasztiája számára. A politikai bázis gyengülése esetén helyzete könnyen alácsúszhatott a Szentszék szakrális hatalmának. (Ezt a félelmét a frank szuperhatalom utódja, a Német-Római Birodalom történelme bizonyította, ahol az invesztitúraharcok során a világi és egyházi pólus egészen a 12. századig vívta küzdelmét, amit végül egy kompromisszumos megoldás zárt le 1122-ben a wormsi konkordátum keretében.)

Az udvari tanácsadója, Alkuin apát végül a következő szavakkal győzte meg a vonakodó Károlyt: „Eddig három személy állt a világ élén. Először az apostoli fenség, aki helytartóként bírja a boldogságos apostolfejedelem, Péter székét. Másodszor a világi hatalom, Róma császári rangja. Harmadszor pedig a királyi rang, amelybe Urunk, Jézus Krisztus rendeltetése által a keresztény nép irányítójául felségedet helyezte. Te felülmúlod a korábbi két hatalmat, csak rajtad nyugszik Krisztus egyházának üdve.”

A frank király végül belement a politikai nászba, viszont a Rómában 800 karácsonyán történő megkoronázása előtt még szigorú tézisekben biztosította függetlenségét és dominanciáját a szövetségben. Ez lett végül a cezaropapizmus, amit a pápa elfogadott annak reményében, hogy majd később a maga oldalára billentheti a hatalmi mérleget. A történelmi egyezményt 799-ben Paderborn városában kötötték meg, ahol két évtizeddel korábban, 777-ben a Reichsversammlung, a német birodalmi gyűlés is megtartotta első ülését. A pápai és uralkodói menet útját a főváros határában egy különleges hely keresztezte, a szentnek tartott teutoburgi fenyveserdő. Annak a helynek a szomszédságában, ahol nyolc évszázaddal korábban Augustus légióit lemészárolták, Európa két ellentétes pólusa örök szövetséget kötött. Róma és Germánia közös birodalma pedig a mai napig hordozza magában annak potenciálját, hogy egy nap majd – az apát szavaival élve – újra a világ élére álljon.

A sorozat részeiben közreműködött Dr. Kulcsár Árpád történész

Az utolsó bástya

„Se nem szent, se nem német, se nem birodalom” – így jellemezte Voltaire a maga szókimondó stílusában nem sokkal megszűnése előtt a szent Német-Római Birodalmat. Európa meghatározó politikai-jogi és vallási intézménye szinte pontosan ezer éven át állt fenn: a szövetség alapja 800 karácsonyán jött létre, amikor III. Leó pápa megkoronázta Nagy Károly királyt, és Napóleon hatalmának csúcspontján, 1806. augusztus 6-án, II. Ferenc német-római császár rendeletével szűnt meg. 
Nagy Károly után a birodalom három részre esett szét a verduni szerződés (843) keretében. A Keleti Frank Királyságból Madarász Henrik alapította meg a Német Királyságot, ami fia, a későbbi I. (Nagy) Ottó uralma  alatt szembesült a keletről érkező nomád magyarok betöréseivel. Bár egyesíteni tudta a fejedelmeket, katonai ereje még így is messze alatta maradt a magyar lovascsapatoknak. 955-ben a portyázók Augsburg alá érkeztek. A túlerővel szemben már csak a csoda segíthetett az ostromlott városon. Ulrik, Augsburg püspöke, Ottóhoz fordult segítségért, aki csapatai élén váratlanul fényes győzelmet aratott a közel ötszörös túlerőben lévő, harcedzett magyar sereg felett. A magyar sereg négyötöde (valószínűleg több tízezer harcos) odaveszett, a vezéreket – Bulcsút, Lehelt és Súrt – Ottó kíméletlenül felköttette, holttestüket a krónikák szerint meggyalázta. (A romantikus legendával ellentétben szó sem lehetett arról, hogy Lehel vezér az uralkodó vagy hadvezérei közelébe kerüljön.) A regensburgi kivégzéssel Ottó üzent a kárpát-medencei magyaroknak, hogy nem tekinti őket tárgyalófélnek, hanem keresztény uralkodóként mindenáron megvédelmezi tőlük Európát és az egyházat. Az augsburgi csata Ottó számára az uralkodói tekintélye megerősítését, a magyaroknak pedig a kalandozások korának végét jelentette. Taksony vezér reálisan felmérte, hogy az egységessé váló birodalommal szemben további nyugati rablóhadjáratokra nincs esély. A megsemmisítő vereség végeredményben a magyarság javára vált, hiszen Taksony utódai – Géza és István – ötven év alatt önálló, ígéretesen fejlődő államot hoztak létre a Kárpát-medencében.
A katonai győzelmet Ottó nem katonái vitézségének, hanem isteni beavatkozásnak tulajdonította. A csatába ugyanis elvitte magával azt a lándzsát, amelyről azt tartották, hogy azé a római századosé volt, aki a Golgotán átszúrta vele a keresztre feszített Jézust. A fegyvert még a pápa ajándékozta Nagy Károlynak, aki negyvenhét győztes csatába vitte magával a relikviát, amelynek sorsfordító erejében számos európai uralkodó és vezér – köztük Adolf Hitler is – mélyen hitt. Ottót hét évvel később, 962-ben a pápa a szent Római Birodalom császárává koronázta. Nagy Károly után Ottó volt az első, akit az egyházfő a római császárok jogszerű utódjának tekintett. A római császárok örökségét természetesen Konstantin megtérésére hivatkozva már nem pogány, hanem keresztény hitbizománynak tekintették, innen a „szent” jelző az elnevezésben. Ottótól kezdve a német-római császárok a pápaság védelmezőjeként nemcsak a pogány hódítók, hanem a pápa által eretneknek minősített keresztény reformmozgalmak – bogumilok, husziták, protestánsok – ellen is harcba szálltak. A keresztes háborúk során a császárok számos címük mellé felvették a Jeruzsálem királya címet is, amelyet a Szentföld elvesztése után is megtartottak maguknak. A birodalom fénykorának általában V. Károly császár uralmát tekintik, aki alatt az impérium a legnagyobb kiterjedését érte el. Az európai egységtörekvések egyik előfutárának tekintett uralkodó (aki a korabeli mondás szerint „spanyolul beszélt Istennel, olaszul a szeretőivel, franciául az alattvalóival, és németül a lovával”) tíz körzetre osztotta a sokállamú birodalmat annak érdekében, hogy könnyebbé és hatékonyabbá tegye az adók behajtását, és szükség esetén a közös hadsereg felállítását.
A birodalom hegemóniáját előbb vallási, majd politikai tekintetben is a reformáció törte meg, amelynek nyomán egyre-másra váltak ki független államok a császár (és rajta keresztül a pápa) fennhatósága alól. A hosszúra nyúlt hanyatlás után a francia forradalom és Napóleon hatalomra jutása pecsételte meg a szent Német-Római Birodalom sorsát. Bonaparte magát tekintette a római uralkodók örökösének, ezért világossá tette: nem fogad el más császári hatalmat. Napóleon austerlitzi győzelme után II. Ferenc német-római császár megértette az idők szavát, és 1806. augusztus 6-án rendeletével, egy tollvonással megszüntette az ezeréves birodalmat. A Habsburg uralkodó visszavonult I. Ferenc néven osztrák császárnak, míg Bonaparte Rajnai Szövetség néven a saját uralma alá vonta a birodalom volt tagállamainak többségét.
Napóleon bukása ellenére a birodalom már nem támadt fel, bár az osztrák császárok egészen a Monarchia 1918-as megszűnéséig a német-római uralkodók örököseinek tekintették magukat. Bármilyen furcsa azonban, jogi szempontból – megszűnése ellenére – a Német-Római Birodalom a mai napig létezik. 1806-ban ugyanis II. Ferenc rendeletéből – véletlenül vagy sem – kimaradt a kicsiny liechtensteini fejedelemség, amely szuverén államként azóta a birodalom egyetlen megmaradt tagállama. Liechtenstein ezt az örökséget komolyan is veszi, és az adóparadicsomnak számító törpeállam többek között ezért sem kérte felvételét az Európai Unióba.  (Az ezeréves birodalom, 2006. 08. 19.)

Olvasson tovább: