Kereső toggle

Cassius Dio: Rozsdává lett aranykor

Így emésztette fel Germánia Róma erejét (2. rész)

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Tartsátok a határokat! – kérte Augustus örököseitől, akik 150 éven keresztül sikeresen védték meg a birodalmat az északi népektől. A milliókat megölő pestis, a lemészárolt légiók és a kiürült kincstár azonban Róma legnagyobb kihívását hozta és egy újabb fordulatos háborút a felemelkedő Germániával.

A pannóniai légiósok kürtjele gyorsan szaladt végig a Duna vonalán. A látó- és hallótávolságban elhelyezett őrtornyok sora egészen Brigetio, a mai Komárom erődjéig adta tovább a hírt: hatezer germán kelt át a határon, és tart a birodalom belsejébe. Kr. u. 166 őszén járunk. Az erőltetett menetben vonuló 1. légió katonái még nem is sejtették, hogy a hamarosan sorra kerülő ütközet nem egy szokványos határvillongás lesz, hanem nyitánya a császárkor leghosszabb és legvéresebb háborújának, aminek következményei egészen Róma Kr. u. 476-ban bekövetkezett bukásáig visszhangoztak. A Szigetközben felvonuló longobárd és lacringi harcosok vadul rontottak neki a hadi úton felvonuló római századoknak, akik fegyelmezetten állták az ék alakban közéjük rontó barbárok rohamait. A véres kézitusát egy újabb kürtjel szakította félbe. A szorosan összezárt pajzsok mögött kitartó védelem fellélegezhetett, megérkezett a provincia központjából, Carnuntumból kiküldött lovasság, akik legázolták és hosszú kardpengéikkel százával ölték a mezőn át visszavonuló germánokat. A csata hamar véget ért, a háború azonban csak most kezdődött.

A Pax Romana illúziója

Az ötvenmilliós szuperhatalom ekkorra már több mint fél évszázada éli háborítatlan nyugalomban a „jó császárok” korát (Nerva, Traianus, Hadrianus, Antoninus Pius és Marcus Aurelius) és a júdeai, valamint a parthus forrongásokat leszámítva semmi sem gátolta a birodalom fejlődését, ami hatalmának és erejének történelmi csúcsára ért.

A félmilliós római hadsereg és a tökéletesen szervezett határvédelem biztonságában a belső vidékek lakossága már rég elfelejtette, mit jelent a háború – generációk óta a Pax Romana, az örökké tartó béke illúziójában éltek.

Míg az új uralkodó páros, Lucius Verus és Marcus Aurelius közül az előbbi iszákosságával és botrányaival szórakoztatta Róma lakosságát, az utóbbi - a „filozófus császár” - higgadtan és kemény kézzel irányított a háttérben. Így mostohatestvére következmények nélkül adhatta át magát a hedoné felszabadult élvezetének. Ez a kettősség az egész birodalomra jellemző volt. A professzionális államgépezet szívében a nemes római lélek szép lassan elpuhult. A harci szellem pedig mélypontra süllyedve várta a Duna túlpartján gyülekező több százezer germán harcost, akiknek száma – bár ez lehet, hogy csupán propaganda – a császári jelentés szerint az egymilliót is megközelítette.

A pénzbe, kultúrába és szórakozásba felejtkezett nagyvárosok zajától távol, a Rajna és Duna vonalában légiós posztok sűrű és éber sorfala figyelte

a vad német erdővidéket, amit Augustus seregeinek sokkoló veresége óta (lásd első rész: Elveszett légiók, Hetek, 2018. január 12.) csupán ütközőzónának tekintettek, romanizálását és provinciába szervezését reménytelen vállalkozásnak tartották. Szemükben ez volt a barbár és civilizált világ határa, a limes, ahol Róma szelleme és 1500 őrtorony választotta el egymástól a fény és a sötétség örök birodalmát. A germánok identitását formáló teutoburgi csata óta azonban már közel százötven év telt el, és a viszonylagos határ menti békekorszak jócskán megnövelte az ősnémet szállásterületek lélekszámát és harci kedvét. Készen álltak egy következő, minden eddiginél nagyobb erőpróbára, amiben már ők lesznek a hódítók, a gazdag római provinciák kifosztói.

Bár a hatezer éktörő germánt felmorzsolta a precíz védelmi rendszer, a több száz kilométeres pannóniai és rajnai frontvonalon ettől kezdve egymást érték a betörések, és a csendes német erdő vad hadi zajjal életre kelt. A vandálok, szövetkezve a sztyeppéről érkező méd eredetű szarmatákkal, elözönlötték Dákiát, az Erdély délnyugati és a Tisza keleti vidékét. Kifosztották Róma értékes aranybányáit, helyőrségét pedig a kormányzóval együtt lemészárolták, csak az 5. légió, a veterán Macedonica fékezte meg őket a további pusztításban. Ennek sorai között azonban már javában öldökölt egy fékezhetetlen veszedelem, amely végül az egész birodalmat megfertőzte. Ez volt az eufráteszi hadjárat átka, a fekete halál.

Az Eufrátesz átka és a germán invázió

Nyolc évvel korábban ugyanis a keleti pártus hadvezér,  Chosroes csapdába csalta a 9. hispán légiót, parancsnokát megölte, jelvényeit pedig megszerezte. A megsemmisített egység megbosszulására Marcus Aurelius hatalmas sereget szervezett, aminek soraiba a Rajna és Duna mellől is elvont több tízezer harcedzett legionáriust. Egészen Mezopotámia szívéig, az ősi Babilon közelében fekvő párthus fővárosig, Ctesiphonig hatolt előre a rettenetes gépezet, útközben letaposva minden ellenállást. A zsákmányra éhes rómaiak a gazdag paloták kincsein túl a káldeus templomokat is kirabolták, amiért a történetírók szerint a birodalomra szakadt az „istenek haragja”, a bubópestis.

A járvány hamar terjedni kezdett a katonák körében, akik azt később magukkal vitték a nagyvárosokba és vissza az európai állomáshelyükre. Ötmillióan haltak meg, a birodalom minden tizedik lakója. Városok és egész régiók néptelenedtek el, az összezárva élő legionáriusok pedig különösen nagy számban hullottak. Egyes becslések szerint a teljes római hadsereg harmada a tömegsírokban végezte, ami százezer fölötti veszteséget jelentett mind az újoncok, mind a tapasztalt katonák körében. A germán offenzíva előtt érkező dögvészt a kortársak egyértelműen természetfölötti eredetűnek vélték, így arra kényszerítették a császárt, hogy tartson hétnapos bűnbánatot és engesztelje ki Mezopotámia isteneit. A pompás diadalmenet így végül birodalmi gyásszá vált.

A germániai betörésekkel szemben hadba induló Aurelius és uralkodótársa, Verus az észak-itáliai katonai

táborban, Aquileiában szembesült a pestis rettenetes következményeivel. Az északi hadjáratra induló sereg harcedzett legionáriusait ökrös szekerekre felhalmozva vitték ki sorban a máglyára vagy a köztemetőbe, így a megmaradtak harci morálja és önbizalma összeomlott. Senki nem tudta, mikor kopogtat be a barakkjukon a halál angyala. A borzalom közepette is vígan iszogató Verus a készülődés során ágynak esett és az elit körében is vadászó pestis néhány hét alatt végzett vele. Aurelius császár innentől kezdve egyedül irányította a birodalmat. Első döntése az volt, hogy lefújta a Germánia szívébe tervezett bosszúhadjáratot, és berendezkedett a meggyengült határok védelmére.

A csapások azonban folytatódtak, a járvány tartósan pusztított tovább, a gazdaság hanyatlani kezdett. Az újoncok toborzásában kimerült kincstár feltöltésére Aurelius szimbolikus lépésre szánta el magát, és uralkodói díszeit, felesége ruháit valamint személyes vagyontárgyainak javát nyilvánosan eladta, így buzdítva a közös cél, a germán veszedelem megfékezésére.

A sereg javára való adakozás ekkor egy újabb rettenetes hír fokozta. A korábbi barbár betöréseket sikerrel visszaverő pannóniai légiók Carnuntumban, a mai Bécs közelében megsemmisítő vereséget szenvedtek. A pestis veszteségei miatt hadba küldött újoncok ugyanis nem tudták tartani a fegyelmezett rendet a sorok között, így a résekbe benyomuló germánok lemészárolták őket. Húszezer halott, elveszett jelvények és több száz kilométer szélességben áttört arcvonal lett a következménye a dunai katasztrófának, ami Róma legnagyobb katonai csapása volt a 2. században. A fővárosban eluralkodott a pánik.

A szövetségre lépő két vezető törzs, a markomannok és kvádok, karizmatikus fejedelmük, Ballomar vezetésével Pannónián át egészen Illyriáig nyomultak előre. Eközben kifosztották a császár legfontosabb katonai bázisát, az adriai Aquileia kikötőjét, ahol százezer foglyot és rengeteg zsákmányt szereztek. A soron következő második felvonás – logikusan – a központ, Itália kifosztásával fenyegetett.

A birodalom visszavág

Aurelius felismerte, hogy nem várhatja meg a következő csapást, ezért hatalmas seregösszevonásba kezdett egy mindent eldöntő offenzívához. Gladiátorokat, rabszolgákat, sőt még bűnözőket is besorozott, hogy növelni tudja a létszámot. Ezenkívül Itáliába rendelte a három kontinensen állomásozó római csapatok jelentős részét, így a 13 légióból és 58 segédcsapatból álló százezres armadájával a birodalom teljes ütőerejét Germánia ellen fordíthatta. Remek szervező lévén képes volt a beteg és már-már haldokló provinciák minden erőforrását kiszívni, hogy talpra állítsa hadseregét. A felőrlő és kilátástalan végharcok helyett a drága áron összegyűjtött légióival a teljes megsemmisítést tűzte ki célul. Nemcsak elfoglalni akarta az Augustus óta ellenáló vidéket, hanem olyan pusztítást akart végrehajtani az ellenség hátországában, hogy többé se kedvük, se erejük ne legyen az ellenálláshoz.

Az ellenfél azonban nem a hadjáratot megelevenítő Gladiátor filmeposzának vad és eszelős népe volt, akik primitív fegyverekkel és önmagukat hergelve rohantak a római hadoszlopok nyíl- és dárdazuhatagába. Valójában a germán törzsek már két évszázada éltek a birodalom határán, eközben megfigyelték és alaposan kiismerték az ellenfelüket. Kerülték a nyílt terepet és frontális csatákat, ha lehetett, több irányból támadtak, csapdát állítottak, inkább az erdő mélyén bocsátkoztak ütközetbe. Nehézpáncélzat helyett könnyű bőr- és prémruhákat viseltek, ezért gyorsabban tudtak reagálni és helyet változtatni, mint a harminckilós menetfelszerelésben haladó legionáriusok. Aurelius maga is tisztában volt a klasszikus római hadászat gyengeségeivel, így büszkeségét félretéve úgy döntött, átveszi a germánok taktikáját. Seregét nem egy merev, lassan és kiszámíthatóan mozgó hadoszlopba, hanem több kisebb, viszont gyorsabban mozgó egységbe szervezte.

Ezzel a váltással és a dunai hajóhad újraszervezésével a légiók visszanyerték hatékonyságukat a bajor erdőkben, így miután a császár két év alatt kiszorította a fosztogatókat Pannóniából és Illyricumból, készen állt a nagyszabású offenzívára a Duna északi partján. A germánok nem számítottak arra, hogy a súlyos veszteségei után Róma büntetőhadjáratba kezd, ezért Ballomar hazaküldte harcosait a családjukhoz. 172 tavaszán azonban a megreformált birodalmi sereg támadásba lendült, a több ponton támadó légiók meglepték a germán törzsszövetség magvát jelentő kvád és markomman falvak lakóit, akik között rettenetes mészárlást végeztek. Aurelius ezután intenzív erődépítésbe kezdett, hogy katonáit biztonságba helyezze az ellenséges vidéken.

Bár célja Germánia tartós meghódítása volt, a római brutalitás és kegyetlenség végül egy elhúzódó „vietnami” típusú háborút eredményezett, amikor a feldühített és szabadságukért küzdő barbárok tízezrei méhkasként rajzottak ki a gyűlölt támadókra. Ballomar népfelkelése a teljes pusztulással fenyegette a római főerőt, amit magával a császárral együtt körbezártak a germánok. A helyzet egyre romlott, így Aurelius – bár maga sztoikus filozófusnak tartotta magát, így nem hitt az égiek segítségében – kényszerből imát és áldozatot mutatott be saját maga, valamint katonái életéért. A Historia Augusta krónikája szerint a szertartás, amit a morál fenntartása érdekében végzett, mégis működött: „a császár imája után mennydörgés és villámlás támadt, ami felgyújtotta az egyik barbár ostromgépet”. A Róma természetfölötti hatalmától megrettent támadók ettől kezdve nem voltak hajlandók szembeszállni az égiek akaratával, így a császári sereg megmenekült.

Hasonló csodáról számoltak be a kvádok földjén bekerített 12. légió katonái, akiket Cassius Dio feljegyzése szerint egy hegyszorosba csaltak a barbárok, majd a kijáratokat elvágva, napokon át ostrom alatt tartották a tízezer túlélésért küzdő rómait. Harmadik napra már a vizük is elfogyott, így a germánok visszahúzódtak, várva, amíg a tikkadt ellenség erejét veszti a szomjúságtól. Innen kezdve két irányba szakadnak a források, egyesek szerint egy egyiptomi mágus varázslatára, mások szerint – és ebből van több – a seregben szolgáló keresztény katonák imájára jött válaszul eső az égből, amit villámlás és mennydörgés is kísért. A zivatart ezúttal is égi jelként értelmező kvád harcosok elvonultak a szoros szájából, szabad utat engedve a 12. légiónak, amelyet az istenek nyilvánvalóan a kegyelmükbe fogadtak. A keresztény szerzők szerint a császár levélben köszönte meg krisztushívő katonáinak az „esőcsodát”.

A semmivé lett győzelem

Germánia és Róma egymásnak feszülése három további véres éven át tartott, cselvetések és a mészárlások sorozatával, ahogy a felek egymásra vadásztak a bajor erdők mélyén. Aurelius Vindobonában, a mai Bécsben táborozott, és onnan irányította a Dunán túli hadműveleteket. A harcok legszörnyűbb részletei a császár római emlékoszlopán maradtak ránk. Ezen rabláncra fűzött nők és gyerekek hosszú sora, leöldökölt és halomba gyűjtött germán férfiak hullái láthatók, akiken keresztül gázoltak a római sasok hordozói, a dicsőséges rajnai és dunai légiók. A negyven méter magas emlékművön több százezer ember halálát és szenvedését öntik márványba, amik a filozófuscsászár lelkét is megviselték: „Ne tégy úgy, mint aki tízezer évig élhet, a halál árnyéka ott lebeg feletted is” – írta híres művében, az Elmélkedésekben, aminek gondolatait a csaták szüneteiben és a hosszú téli pihenők során jegyzett fel, majd szerkesztették könyvvé. Mint sztoikus gondolkodó azt akarta, hogy filozófusként emlékezzenek rá, ne pedig úgy mint: Germanicus, a barbárok könyörtelen mészárosa.

Az ellenség földjére vezényelt 13 légió, ha megfogyatkozva és megtörve is, de Kr. u. 175-re úgy tűnt, stabilizálni tudja hatalmát Germánia déli részén. Ez pedig azt jelentette, hogy Aurelius végre megkezdhette egy új provincia kiépítését, tartós római igába szorítva a megmaradt markomann és kvád törzseket. Gondos szervezőmunkáját azonban megtörte Egyiptom lázadása, ahol hadvezére, Avidius Cassius kiáltotta ki magát császárnak. Mire a bitorló levágott feje a kezébe került, addigra a lázadások már újra lángba borították a Duna teljes északi partját. Az idős Aureliusnak így újabb három évébe telt, mire tábornoka – a Gladiátor főszereplőjét inspiráló Marcus Valerius Maximianus – segítségével vérbe fojtotta a lázongást. Laugaricio fagyott mezején döntő vereséget mért a barbárokra. Ez a diadal lett később Hollywood legismertebb „kard és szandál” filmjének nyitójelenete, ahol valóban végleg megtörni látszott a germán föld szabadsága. A győztes császár mégsem tudta fogadni a behódolásra kész törzsek vezetőit, mivel Vindobonában egy hirtelen jött betegség ledöntötte a lábáról. A váratlan fordulat – amik folyamatosan jellemezték Róma és Germánia küzdelmét – most sem engedte meg Európa egységesítését. Félkész életművét ugyanis halálos ágyán a lehető legrosszabb kezekbe, fiának, Commodusnak adta.

Az ifjú, idegileg labilis uralkodó, bár a frontvonalon jó katona volt, az apja mellett töltött katonai évek után már nagyon visszavágyott a testi örömök és élvezetek otthonába, a fővárosba. Ebből fakadó felelőtlen döntései alig néhány hónap alatt semmivé foszlott Aurelius stratégiai célja, az új germán provinciák megalapítása. Miután sietős békét kötött a legyőzött fejedelmekkel, minimális feltétek betartása mellett egyszerűen visszaadta nekik a meghódított területeket, seregét pedig egy kézfogás után visszarendelte Pannóniába. A folyamatos háborúskodás után a határ ugyanott volt, ahol a hatezer barbár 14 évvel ezelőtt átkelt a Duna gázlóján. Germániát ezt követően már soha többé nem veszélyeztették római légiók. A kompromisszum részeként határon belülre telepített barbár migráció pedig Cassius Dio kommentárja szerint a következő évtizedekben addig emésztette a római szellemet, amíg a birodalom aranykora „rozsdás vassá” nem silányult. Szerinte Aurelius halálával a dicső Róma is kilehelte szellemét, így a magára maradt test törvényszerűen porladt szét a történelemben.

A következő részben Dr. Kulcsár Árpád közreműködésével bemutatjuk, hogyan lett az esküdt ellenségekből egy közös Német-római Birodalom.

Olvasson tovább: